Az alábbi szöveget kommentnek írtam a vendégkönyvbe,
de végül úgy találtam, van annyira fontos, hogy itt is nyoma maradjon.
Így most két helyen is olvasható, lehet válogatni.
*
>
A nyugalom még várat magára, Dgicska…
Minden napnak megvan a maga baja, úgy látszik.
Nagyon el vagyok keseredve, mert az éjjel megint lepottyant Csuvika,
és most rosszabbul sült el a dolog, mint előző nap.
Nagyon megrémült, pánikba esett,
magán kívül röpdösött és verdesett össze-vissza,
a legalsó létrát /amit nem szeret/ nem volt hajlandó használni,
úgy meg persze folyton visszaesett,
hogy próbált szegény felröppenni valamelyik földszinti botra.
Úgyhogy totális volt a rémület és a kétségbeesés - nem csak Csuvika részéről.
Teljesen biztos /tévedés kizárva/, hogy tőlem ijedt meg :
konkrétan attól, hogy kimentem a legkisebb helyiségbe.
gy szinte bizonyos, hogy előző éjjel is én voltam a rémület tárgya.
Na de miért ? Könyörgöm : MIÉRT ????
Hisz Csuvika itt van lassan hat éve,
és ez alatt az idő alatt talán ha kétszer fordult elő,
hogy nem mentem ki éjjel a slóziba.
Mindennap kimegyek,
szinte percre pontosan két órával a lefekvés /és azonnali elalvás/ után.
Csuvikának eddig nem volt ez ellen semmi kifogása.
A papucsom nem változott /vagy ha igen, a nyáriak sokkal csöndesebbek/,
a szobaajtót nem nyitom, mert úgyis nyitva van
/vagyis nem csikorgok-nyikorgok a kilinccsel, mint télen/,
a hálóruhám télen-nyáron egy szál atlétatrikó,
ami nyilván döbbenetes látvány, de idáig egész jól tűrte igényes hercegem.
Hogy most mi ütött belé, azt egyszerűen el se tudom képzelni.
Tegnap éjjel a karácsonykor kitalált,
de azóta sem igen használt éjszakai fényt is föltettem a kisszoba ajtajára
/a kalitka mellé-mögé/,
hátha tényleg az a baj, hogy éjszakánként teljes a sötétség.
/Az udvarban nincs semmilyen világítás,
hozzánk csak a hold süt be, mikor szép kövér./
A doki mindig forszírozza, hogy legyen valami kis világosság éjjel is - hát most lett, de nincs kizárva, hogy épp ettől kapott frászt Csuvika,mert sötéthez van szokva.
A gyönge és sejtelmes fényben nyilván magam is másképp mutattam,
meg árnyékot is vethettem - ki tudja, mit látott szegény madár,
de biztos mást, mint eddig, hisz eddig alighanem semmit.
Kétségbe vagyok esve, hogy mi lesz velünk,
ha most már minden éjjel potyogni fog Csuvika.
Mert hogy én minden éjjel kimegyek /néha többször is/, az teljesen biztos.
A kalitka meg ugye pont szemben van a szobaajtóval, és elölről nincs letakarva.
De ha le volna is :
a padló recsegését, az ősöreg rekamié nyikorgását akkor is hallaná.
Mindez eddig nem zavarta, most meg igen.
De hát mi ütött belé ?
És mi lesz velünk, ha éjszakánként összetöri magát ?
Fél tőlem ez a szerencsétlen madár, úgy látom.
Nappal és kalitkán belül nem, de éjjel és kalitkán kívül igen.
Sose jutott eszembe ez a lehetőség, de most így visszagondolva feltűnt,
hogy mielőtt rabságra ítélte volna önmagát, egy ideig már azt játszottuk,
hogy ő kimászott a kalitka külső falára vagy kiült az ajtóba,
ám ha én fölálltam a helyemről, sőt ha csak felé fordítottam a fejemet,
iszkolt is vissza azonnal a ketrecbe.
Jókat röhögtem vagy mérgelődtem ezen /mikor hogy/,
csak az nem jutott eszembe, még véletlenül sem, hogy Csuvika fél tőlem.
Pedig ez lehet a helyzet - most már nem tudok másra tippelni.
Uána kéne nézni, hogy mikor kezdődött az önkéntes rabsága.
Nem Csivike halálakor, hanem jóval később, az biztos.
Talán a legutóbbi orvos-látogatást, a befogást
meg a szokatlan szállító ketrecet nem bírja megbocsájtani szegény, azóta sem.
Pedig már tegnap volt három hete...
Utánanézek majd,
de szerintem akkor valamikor hagyta abba a kalitkából való kijárkálást -
mi meg arra tippeltünk, hogy a lába fáj.
Pedig lehet, hogy csak fél az istenadta. Akkor aztán jól nézünk ki.
Ha így van, az nagyon borzasztó, mert akkor Csuvika tökéletesen boldogtalan.
Milyen lehet együtt élni valakivel, akitől retteg ?
De amúgy meg sír utánam, ha kimegyek a szobából,
be nem áll a kis csőre, boldogan csivitel, ha visszajövök ;
már akkor elkezd örvendezni, ha meghallja a konyhaajtó nyitását,
és az örvendezés csalódott sírásba csap át, ha mégsem ide jövök a konyhából.
Akkor most mit gondoljak minderről ?
Retteg tőlem vagy ragaszkodik hozzám ?
Talán jobb híján ragaszkodik, hisz nincs más társasága, de közben fél is.
Ez a legrosszabb.
Milyen élete van így ennek a boldogtalan kismadárnak,
és mit tehetnék, hogy más legyen ?
Amúgy a fürtös kölest /PANZI/ az este már vidáman zabálta Csuvika –
bizonyára csak azt várta, hogy beszámoljak róla, hogy nem eszi.
Amikor felkötöztem a helyére, szokás szerint rá se nézett,
pedig régebben rohant föl a kakasülőre, ha meglátta a kölest,
sokszor föl se tudtam kötözni, tarthattam neki a kezemmel,
míg egy időre jóllakott vele.
Tegnap szó se volt ilyen lelkes fogadtatásról :
csak akkor vizsgálta meg közelebbről a fürtöt,
mikor már fölmászott az ágyikójába, hogy megy aludni.
Először gyanakodva-fanyalogva, de aztán egyre fokozódó lelkesedéssel csipegette,
én pedig ismét hallgathattam végre a csámcsogását.
Kíváncsi vagyok, ma örül-e majd neki előre,
vagy megint csak utolsó pillanatban fedezi majdföl.
*
*
*
(2018)
*
*
Új kommentek