Nézzétek csak, mivel töltöttem a mai délutánt !
Lakás-felújítást rendeztem Csuvika szállító ketrecében.
*
*
Pár napja jött az ötlet mosogatás közben
(úgy látszik, valamire mégiscsak jó a házimunka),
hogy a mosogató fenekén díszelgő rácsot az Isten is létrának teremtette :
ha ilyennel bélelném a szállító ketrecet, Csuvika mászhatna bárhol kedvére,
nem kéne a rács túl vékony (és ráadásul függőleges) drótjain kínlódnia,
én pedig abbahagyhatnám a megfelelő műanyag létrácskák reménytelen vadászatát.
(A fából készült létrákat Csuvika nem szereti, nem is igen hajlandó használni.)
További (még nagyobb) előnye a mosogató rácsnak,
hogy talán ki lehet váltani vele az elég rusnya karton dobozt,
amit kényszerűségből raktam a kis ketrec aljába,
mert valamivel muszáj eltakarni az alsó perem belülről nagyon éles széleit.
Megvolt ugyan a terv, hogy majd veszek szép színes hullámpapírt,
és abból kreálok sokkal szebb dobozt, méretre szabva -
de valójában nem voltam elragadtatva az ötlettől, nem is siettem megvalósítani.
Bár lehet, hogy még megbánom, mert azért a dobozos megoldás biztonságosabb.
De nagyon bízom benne (az ujjammal százszor kipróbáltam),
hogy a műanyag rács mögé dugott éles perem már nem jelent veszélyt Csuvikára.
*
*
Amúgy meg annyira édes lett így a kis ketrec !
Sokkal lakájosabb, és nem is tűnik már olyan nagynak, mint üresen.
Szegény madár szinte elveszett benne, mikor legutóbb orvoshoz mentünk,
és annyira árvának tűnt abban a hatalmas térben.
Talán így neki is jobban fog tetszeni, hogy bárhova föl tud mászni -
hacsak első percben frászt nem kap a szép sárga rácsoktól.
Olyan szerencsém volt tegnap a SUGÁR-ban,
hogy pont három darab sárga rács volt a KONYHASHOW-ban,
nekem meg épp annyi kellett.
Sárgát szerettem volna a legjobban,
bár szerintem még életemben nem láttam sárga mosogató rácsot.
*
*
Így aztán ma jó napja volt az én kicsikémnek :
szinte csak annyit volt magára hagyva, amennyi idő a reggelimhez kellett.
Utána mindjárt nekiestem a Nagy Feladatnak,
úgy délután kettő körül, mert ebédidőben szoktam reggelizni.
Nem bénáztam, nem rontottam el semmit, de így se lettem kész vacsoraidőre.
Elég érdekes volt úgy befűzögetni a rengeteg vékony spárgát a megfelelő résekbe,
Elég érdekes volt úgy befűzögetni a rengeteg vékony spárgát a megfelelő résekbe,
hogy közben EGYÁLTALÁN nem láttam,
csak tudtam és tapogattam, hogy éppen mit csinálok.
Ráadásul a kis ketrecnek elég sűrű a rácsa, nem fér be két drót közé az ujjam.
Így a bal kezem folyton bent volt a kalitka belsejében
(hol alulról, hol az ajtón keresztül), és tele lett horzsolásokkal, mire elkészültem,
mert ez egy ilyen harapós kalitka, pont azért kellett kibélelni.
A jobb karom meg tiszta izomláz (ezt mondjuk sehogy sem értem),
a hátam be akar szakadni – szóval kissé belerokkantam a munkálkodásba,
viszont az eredménnyel roppant meg vagyok elégedve.
Még a “matracot” nem cseréltem ki, pedig abból is másikat kell csinálnom,
mivel a dobozos megoldáshoz kisebb matrac kellett, mint az üres tepsihez.
Pedig annyira jó kis matrac !
Lehet, hogy ideiglenesen teszek majd alá egy darabka csúszásgátlót,
és csak a legközelebbi orvos-látogatás után cserélem,
hogy legalább egyszer használva legyen, hisz olyan jól sikerült kis matrac.
Most kábé egy centivel rövidebb a kelleténél, és valami kicsivel keskenyebb.
*
*
*
Mire rendet csináltam a tüsténkedés után,
és szegény kicsikém megkapta végre a megkésett vacsorát, ide is ért a vihar.
Egész meglepődtem, mert se magamon, se a madáron nem észleltem a jeleit.
Hiába : el voltunk foglalva, nem értünk rá hisztizni.
Csuvika se, mert egész délután lelkesen diktálta nekem, hogy mit hogyan csináljak.
Nagyon sajnáltam szegénykémet, hogy biztos nem fog vacsorázni,
hisz csattog az eső az erkély tetején, mintha géppuska ropogna,
ráadásul még az ég is dörög, amitől ő mindig is nagyon félt, mióta ismerem.
De most nem.
Az evést illetően ugyan tétovázott egy kicsit,
mintha nem tudná eldönteni, illik-e viharban falatozni -
de aztán győzött a Feneketlen Bendő, és az én madaram bizony vacsorázott,
hiába csattogott-dörgött-csobogott minden körülötte.
Tulajdonképpen ma egész nap be nem állt a kis csőre....
még akkor se, mikor én odakint reggeliztem.
*
*
Tegnap is végig jókedve volt, pedig keveset tudtam vele lenni -
aztán a vacsoraosztásnál még majdnem ki is jött, legalább az ajtóig.
De csak majdnem.... Hogy mi ütütt belé, azóta sem értem.
*
Én úgy működöm, mint egy automata :
mindennap ugyanúgy történik minden, pontról pontra, és ezt Csuvika is tudja.
Vacsoraosztásnál első a zabocska : azt cserélem először, a barna tálkában.
Utána pedig azonnal falatozik belőle Csuvika, a kezemben tartott etetőből.
Ha ez megvan, jön a piros tálka a PREMIUM-mal, ami Csuvi kedvence :
még ebből is eszünk együtt, aztán a sárgából és a zöldből már nem,
azokra csak a késő esti pótvacsoránál kerül sor.
(Ez nem az én döntésem, Csuvi alakította így a szertartásainkat.)
*
Tegnap, amikor visszaléptem a kalitka elé a friss zabocskával,
Csuvikát hamarjában nem láttam sehol.
Lent ült a kis drágám a lefelé vezető ferde bot felénél,
és láthatóan a kalitka ajtaja felé igyekezett.
Én viszont megzavartam azzal, hogy bedugtam a kezemet a zabos tálkával az ajtón,
hisz nem láttam, hogy ő elindult közben lefelé.
Persze borzasztóan örültem (hetek óta nem jött le még az ajtóig sem),
de mondtam neki, hogy várjon egy kicsit a csavargással,
vacsoraidő van, előbb együnk, aztán mehet világgá.
Jó - Csuvika visszamászott a szokott helyére, és ette szépen a zabot.
Utána következett a piros edényke, mint minden áldott este.
Mire abban is kicseréltem a magokat, Csuvika megint lent ült a ferde boton.
Persze megint visszamászott, hogy én bedugtam a kezemet az edénnyel.
Evett megint a markomból, én meg mondtam neki, hogy most már mindjárt kijöhet,
csak gyorsan még adok friss magokat a másik két tálba is, meg hozok tiszta vizet.
Csuvika azonban soha többé nem lépett rá a ferde botra, azóta sem.
Nem haragudott, nem volt megsértve – egyszerűen elment a kedve tőle.
Vagy azt hitte, hogy nem szabad, hisz kétszer is megakadályoztam.
Pedig mióta csak itthon van, mindennap ugyanúgy történik a vacsoraosztás,
ő meg nagyon is rendszerető madárka, pontosan tudja, mikor mi következik.
Mégis pont akkor támadt mehetnékje, mikor erre teljesen alkalmatlan volt az idő.
Ki érti ezt ?
És ki érti azt, hogy utána már nem mozdult semerre egész este ?
Pedig annyira örültem, hogy végre talán történik valami – de hát nem történt.
Marad tovább a teljesen érthetetlen, önkéntes raboskodás.
*
*
*
*
(2018)
*
*
Új kommentek