Jaj – azt se tudom, hol kezdjem a mesét !
Rövidre kéne fogni, hogy biztosan benyelje Blogocska,
meg a reggelim se maradjon vacsoraidőre, mint általában a firkálós napokon -
de nehéz lesz féken tartani magam, annyi mindent kéne mondanom.
*
*
Kezdjük a legfontosabbal (már azon kívül, hogy túléltük a tegnapi napot) :
gyönyörű a megújult EXO-PET a Hernád utcában !
Egyszerűen gyönyörű !
Tágas, világos, levegős – egész más, mint a Jász utca volt.
Én nagyon szerettem azt a rendelőt is,
pont azért, mert olyan meghitt és családias volt a szűkössége,
a pici kis váró meg az orvosok aprócska szobái -
de mennyire más most ez az új,
ahol sokkal többen elférünk, és mindenki kap levegőt.
Ráadásul szuterén az egész : ez nekem külön nagyon tetszik.
Ha nem is sokkal, de mégiscsak az utcaszint alatt vagyunk :
nyáron hűvösebb, télen melegebb lesz, mint följebb,
a fűtéstől és légkonditól függetlenül is.
Annyira sajnálom, hogy nem vittem fényképezőgépet !
Pedig eszembe jutott, de olyan iszonyatos hőségben indultunk,
hogy féltettem a masinámat (főleg az elemeket) a túlmelegedéstől.
Meg hát nagyon feltűnősködni sem akartam – de most már bánom.
Sajnos az EXO-PET honlapján nyoma sincs a költözésnek
(legalábbis az este még nem volt),
a FACEBOOK-on meg nem tudom megnézni,
hogy vannak-e képek az új rendelőről, mivel ott én sose voltam fönt,
és újabban sajnos egy kibic már semmit se láthat.
(Régebben a képeket még így is meg tudtam nézni, de most már nem lehet.)
Így sajnos nem tudom, hogy láthatjátok- e már valahol az új EXO-PET-et.
*
Ahogy már említettem az előző mesében :
attól külön féltem, hogy épp az árvaságunk 77. napjára esik a csőrnyisszantás,
mivel a szerencseszámok miránk nemigen szoktak szerencsét hozni.
De most másképp volt – talán éppen az én kis tündérem intézkedett odafönt.
Délelőtt kaptunk egy telefont, hogy valaki lemondta a látogatást,
ha tudunk, mehetünk előbb is, úgy délután öt körül.
Csodás ! Hát persze, hogy tudunk !
Legalább hazaérünk még világosban, és nem pont vacsoraidőben leszünk orvosnál.
Hogy még mire volt jó ez az időpont-változás, az csak később derült ki,
de annyit már most is mondhatok, hogy tényleg nagy szerencsénk lett vele.
*
*
Csuvika befogása furcsán és szokatlanul, de nagyon gyorsan sikerült :
mielőtt nekiálltam volna kergetni szegénykémet a kalitkában,
ki akartam szedni onnan mindent, ami bajt hozhat rá menekülés közben :
a lifegőt, a két vizes edényt, meg a sose használt kis létrát,
ami a kalitka fenekéből vezet föl a földszinti botokhoz.
A lifegőt még simán kivettem, utána jött volna a létrácska,
amit egyébként minden este kiveszek a takarításnál, sosincs belőle baj.
De most lett : Csuvika valamiért megijedt a kezemtől, és lepottyant.
A szállító ketreckéje már oda volt készítve az asztalra,
így nem is engedtem visszamászni szegény kis áldozatomat,
hanem kimarkoltam szépen a kalitka fenekéből, és máris bent volt a ketrecben.
*
*
Majdnem úgy lett, ahogy Dági jósolta nemrég a vendégkönyvben
(hogy Csuvika majd ki sem akar jönni a felújított szállító ketrecéből) :
nem volt az én kicsikémnek a világon semmi kifogása az új helye ellen,
úgy ült a helyes kis tiplirúdján, mint aki mindennap ott szokott sziesztázni.
Kedvtelve nézegette a vidám sárga rácsokat, később ki is próbálta őket,
hogy tényleg jók-e létrának, de menekülni egyáltalán nem akart.
Még fényképezni is elég sokáig hagyta magát, nagyon tetszett neki az új ketrec.
Még fényképezni is elég sokáig hagyta magát, nagyon tetszett neki az új ketrec.
A szatyornak persze már nem örült annyira,
de még az ellen se tiltakozott olyan hevesen és elkeseredetten,
mint legutóbb, mikor még nem volt ilyen lakájossá téve a ketreckéje.
*
*
Az indulással megint csak szerencsénk volt :
az iszonyatos hőségben épp elborult az ég, nem kellett a tűző napon gyalogolnunk.
Viszont mire fölértünk az Örsre, mégiscsak kisütött a napocska,
és a metróban már csorgott rólam a víz, légkondi ide vagy oda.
Szegény Csuvikának a szatyorban még inkább melege lehetett,
de valahogy túléltük, csak három megálló a Keletiig, talán hat-nyolc perc.
Az aluljáróban kérdezősködés nélkül is sikerült eltalálnom a megfelelő kijáratot,
a kerengőben meg már császár voltam, hisz láttam a házakat odafönt,
be tudtam lőni az irányt, hogy nagyjából hol kell fölmennünk.
Valamikor nagyon is jól ismertem itt a járást, de hát azóta eltelt bő negyven év,
az aluljáró meg szinte nem is hasonlít akkori önmagára.
Azért az utolsó pillanatban mégiscsak kérdeztem,
és így szerencsésen kibukkantunk a Thökölyre, ott sétáltunk le a Hernád utcáig.
Mivel évek óta nem járok sehova, nagy élmény és élvezet lett volna a csavargás - -
ám döbbenten és csalódottan tudomásul kellett vennem, hogy nem az,
mivel már egyáltalán nem látom, milyen üzletek mellett haladunk el.
Csak arra figyeltem (de arra nagyon), hogy lehetőleg ne menjek neki senkinek.
Nem is lett semmi baj, simán odaértünk a rendelőhöz.
A rettegett keresztutcákról kiderült, hogy mindhárman egyirányúak :
ha én ezt tudom, eleve nem féltem volna, és nem sírdogálok a jelzőlámpák után.
Segítséget kérni nehéz lett volna az átkeléshez, ha nem így van,
mert alig volt forgalom a Hernád utcán, nemigen mászkált ott senki.
Gyalogolni kicsit talán többet kell, mint a Béke tértől a Jász utcai rendelőig,
de lehet, hogy csak azért tűnt hosszabbnak az út, mert először jártam arra.
Végül is nem rossz, sőt jó – pedig mikor Tamás doktor rákérdezett,
hogy ugye nekem ezt a rendelőt kényelmesebb elérni, bizonytalankodtam,
hogy azért a Jász utcát egyszerűbb volt megközelíteni.
Pedig nem – most már úgy találom, hogy nem.
Hazafelé mindjárt rövidebbnek tűnt az út –
és nyilván minden alkalommal egyre rövidebb lesz.
A rendelő meg olyan gyönyörű, hogy ha messzebb volna, se lenne baj.
(Hmmmm.... azért ez talán túlzás – de így, ahogy van, nekünk pont jó.
Meg biztos másoknak is, hisz az EXO-PET-be sokan jönnek vidékről is.
Vagy nekik mindegy ? Ma már mindenki autóval jár ?)
*
*
Csuvika debütálása az új rendelőben elég látványosra sikeredett :
nyilván melege is volt, meg alighanem frászt kapott az ismeretlen helytől,
a hatalmas tértől, ami a váró, meg a sok idegen embertől.
A Jász utcában tudta volna szegénykém, hogy hol van és miért.
itt viszont fogalma se volt róla, és ettől halálra rémült.
Kapkodta a levegőt, tátogott a kis csőrével,
s mindehhez kiterjesztett szárnyakkal verdesett a kis ketrec fenekében.
Én tudtam (reméltem), hogy ez csak a pánik, ami majd elmúlik,
ám a mellettem ülő nyuszis hölgyike borzasztóan megijedt,
hogy hőgutát kap szegény madár, azonnal adassak neki vizet és infúziót.
Ilyen dolgokban nem nehéz elbizonytalanítani : bár szinte biztos voltam benne,
hogy nem ilyen tragikus a helyzet, odavittem Csuvikát a recepciós leányzónak,
hogy mutassa meg szegénykét a doktor úrnak.
Tamás visszaüzent, hogy a hőséget a madárka sokkal jobban bírja, mint mi,
később pedig elmondta ugyanazt, amit magamtól is tudtam,
csak nem mertem kockáztatni : hogy hőgutáról szó sincs, Csuvika csak megijedt.
Így aztán jól kitoltam szegény kicsikémmel :
rátartással érkeztünk (épp azért, hogy legyen ideje lehűlni és lehiggadni),
és a várakozás körülbelül egy óráját ő nélkülem töltötte,
félig letakarva egy szép fehér pelenkával,Tamás doktor szobájában.
Pedig később már biztos élvezte volna a sok ember társaságát,
mert szeret szerepelni, szereti, ha útközben vagy járműveken körbecsodálják.
Ez itt most elmaradt – majd legközelebb talán jobban sikerül.
*
*
Az általam félelmetes méretűnek látott csőröcskéről Tamásnak az volt a véleménye,
hogy még nem is olyan nagy, nem muszájna kurtítani.
De persze megcsinálja, ha már itt vagyunk,
meg ha én úgy látom, hogy zavarja őt az evésben.
De máskor nem szükséges ilyen hamar jönnünk,
ne gyötörjük a madarat a túlságosan gyakori orvos-látogatással.
Tamás nyolc hetet javasolt (most hat hét után mentünk),
én azért ettől félnék, hét hétre foglaltam időpontot, szeptember huszadikára.
Bár tényleg úgy volna, hogy kibírjuk addig !
*
Még mielőtt a csiszolásra sor került volna,
Tamás összefoglalta, hogy akkor mi is fog most történni :
kábítás, csőrcsiszolás, súlymérés, és esetleg egy infúzió.
Mielőtt bármit szóltam volna (azt nem tudom, a képemen mi látszott),
máris folytatta : “Vagy infúziót ne ? Jó, hát nem kell, ha nem akarja.”
(Nem esküszöm meg rá, hogy szó szerinti az idézet :
eszemet vesztettem egy szempillantás alatt, az infúzió említésétől.
Hogy most aztán Tamás azért visszakozott rögtön,
mert esetleg ő tudja, amit én csak sejtek,
vagy pedig csak azt tudja,
hogy én az infúzióra gyanakszom Csivike halálával kapcsolatban,
az nem derült ki ebből a kis párbeszédből – mindenesetre fura pillanat volt.
*
*
Szegény kicsikém aztán pont akkor ébredezett a bódításból,
vagyis akkor maradt megint magára (még ha Tamás felügyelete mellett is),
amikor a legtöbb biztatásra és bátorításra lett volna szüksége -
ugyanis olyan felhőszakadás köszöntött ránk hirtelen,
amilyet nem sokat láttam életemben, Csuvika meg pláne nem.
Ö mindig is nagyon félt a dörgéstől, most meg épp fölöttünk lehetett a vihar magja,
mert akkora csattanásokkal dörgött az ég, hogy beleremegtek a hatalmas ablakok.
Hát akkor ez volt a baja szegény kicsikémnek a megérkezéskor : érezte a vihart.
A szerencsénket pedig most áldottam csak igazán :
ha nem jön a telefon, hogy előbb jöhetünk, éppen úton lettünk volna a viharban.
Nem vagyok cukorból és nem sokat adok az ilyesmire,
de ez tényleg olyan félelmetesen durva felhőszakadás volt,
ami elől be kellett volna menekülnöm valahova, pláne madárral.
*
Drága kicsi hősöm – túlélte ezt is.
Tamás lemázsálta Ő Uraságát : ezúttal 47 gramm a Kék Pocak.
Megtudtuk azt is, hogy legutóbb 44 volt, csak akkor nem esett szó róla.
Láttam én akkoriban, hogy le van fogyva, de elfelejtettem rákérdezni a súlyára.
(Mondta most Tamás, hogy mindig rajta van a kórlapon -
ám én azt nem látom elolvasni.)
Kellemesen elbeszélgettünk még egy darabig,
aztán mindjárt be is jelentkeztünk a következő nyisszantásra,
majd pedig vártuk reménykedve, hogy csendesüljön a vihar, el lehessen indulni.
*
Csöndes kis esőben kacsáztunk végig a Hernád utcán meg a Thökölyn,
az aluljárónak pedig mindjárt az első lépcsőjénél akadt segítségünk :
látta egy hölgy, hogy próbálgatom óvatosan a lábammal, hol is kezdődik a lépcső,
mire rögtön mellénk szegődött, és elnavigált egészen a metróig.
Közben aggódtunk erősen, hogy egyáltalán jár-e a metró,
mert az aluljáróban bizony bokáig ért a víz.
De járt – és hazafelé ámulva láttam, hogy itt nálunk nyoma sincs az esőnek.
Nekünk megint csak az iszonyatos fülledtség jutott volna (mint mindig),
de most elébe mentünk a viharnak, és legalább felfrissültünk végre egy kicsit.
Még egy jó pont az EXO-PET-nek : pont jó helyre költözött, eső alá. :)
*
*
*
*
(2018)
Új kommentek