*
Alaposan vissza fogom dátumozni ezt a mesét,
és még úgy is messze lesz a szóban forgó eset idejétől :
október utolsó előtti napján történt, amit végre elmesélni készülök.
Akkor én már a halottak napi megemlékezés bűvöletében éltem,
nagyjából eszemet vesztettem a hetek óta tartó, iszonyatos hőség miatt,
plusz még egy tályog is nőtt a fenekemen, pont az ünnepi hosszú hétvégére :
nem mertem sokat ücsörögni, kedvem se volt semmihez, nemhogy a firkáláshoz.
Később rengeteg elfoglaltságot adott az én kis ékességem ápolgatása,
az orvosi utasításoknak megfelelően ; Blogocska is válságba került,
meg azért a karácsonyra is elkezdtem már készülődni –
a mese meg csak húzódott-halasztódott, és végül mindig elmaradt.
De most már itt vagyok : Blogocska privát bejegyzésekkel megy tovább,
csak az a néhány ember fogja látni jó ideig a meséket, aki eddig is velünk volt.
Így már több kedvem van írni – és muszáj visszatérni ahhoz az októberi naphoz,
aminek semmiképpen nem szabad feledésbe merülnie,
mert Csuvika nekem biztosan, de talán másoknak is példát adhat kitartásból.
*
*
Még október harmincadikán történt,
hogy Hős Vitézem váratlanul nekivágott a világnak.
Akkor már hetek óta nem bírtam rávenni még arra sem,
hogy legalább a kalitka külső falán ücsörögjön, ha messzebb nem is megy :
aznap épp nem kötöztem föl a fotelba levezető “járdáját” sem a ketrec ajtajára,
hisz úgyse használta soha, úgy láttam, inkább fél tőle.
Meg hát olyan rég nem mozdult már semerre,
eszembe se jutott, hogy esetleg mégiscsak gondol egyet és megteszi.
Pedig így lett.
Épp kimentem valamiért a konyhába,
és arra jöttem vissza, hogy az én kicsikém épp landol a padlón.
Csoda, hogy rá nem léptem – annyira nem számítottam ilyesmire.
Márpedig Csuvika ott volt, közvetlenül a lábam előtt -
és igenis szárnyakon érkezhetett, mert puffanást nem hallottam.
Igen közel volt ugyan a kalitka asztalához, de mégse zuhant, hanem repült lefelé.
Ennek borzasztóan örültem (és szerintem ő is) –
de aztán több öröm nem is igen akadt a délutánban.
*
*
Ami ezután következett, az kész horror.
Eltotyogott szegénykém a mászókáig, ám ott már első pillanatban kiderült,
hogy elfelejtette a fölfelé vezető utat : nem találta a botot, amiről indulni szokott.
(Megint gyanakodtam, hogy talán a látásával is baj van – de biztosan nem tudom.)
Utánanéztem később az ő kis naptárjában : szeptember ötödikén repült ki utoljára.
Október harmincig az ötvenöt napos szünet...
Ennyi idő alatt talán elfelejthette, hogyan is szokott közlekedni.
Lehet, hogy a csőrcsiszolással járó bódításoktól is butul szegénykém,
hisz az altatás tudtommal az emberi agy működésének se tesz jót.
Mindenesetre nem csak az elején, hanem később is az volt a benyomásom,
hogy szegény madár úgy keresi a fölfelé vezető utat az imádott mászókáján,
mint aki még életében nem járt ott, és fogalma sincs, hol van és hogy került ide.
*
*
De még ha csak ennyi lett volna a baj, hogy nem tud tájékozódni !
De nem ennyi volt, bár a kettő nyilván összefügg :
ha emlékezett volna a szokásos útvonalára szegénykém,
nyilván följut a célhoz két perc alatt, és nem fárad el útközben.
Ám az a két perc ezúttal harmincöt lett, a filmecskék tanúsága szerint.
Harmincöt percbe telt, míg Csuvikának sikerült elérnie a mászóka tetejét.
Közben vagy hatszor lepottyant – én meg néztem és filmeztem.
*
*
*
Utólag nem is értem, hogy lehettem ilyen szadista állat.
Miért engedtem, miért nem csináltam valamit ?
Hogy volt lelkem harmincöt percig asszisztálni az ő kínlódásához ?
Nem is mutatom meg a videókat, mert szégyellem.
De hát mit tehettem volna ?
Csuvika megfogni nem hagyja magát
(bár lehet, hogy egy idő után már hagyta volna),
annak pedig végig nem adta jelét, hogy szeretne mégis inkább hazamenni.
Nem : ő nem haza akart menni, hanem a mászóka tetejére – bármi áron.
Százszor lepottyanva és százszor újra kezdve – pedig biztos meg is ütötte magát.
*
*
Ebben a szörnyű harmincöt percben
(amiről én közben nem érzékeltem, hogy ennyire hosszú idő)
persze nagyon sok volt a pihenő : Csuvika sokszor megült itt-ott,
biztos egyre fáradtabb is volt, meg törte a kis fejét, hogy merre tovább.
Gondolom, a keserűség is csak nőtt benne, hogy sose fog célhoz érni.
De nem adta fel.
Nem adta fel addig, míg végül mégiscsak följutott a tetőre.
Azt hittem, örül majd és diadalordításban tör ki, mint máskor.
De nem.
Elérte szegénykém, amit akart, de nem volt abban már semmi öröm.
Mozdulni se, szólni se volt ereje az én kis hősömnek,
mire végre fönt trónolt a mászóka tetején.
Ekkor rémültem halálra, hogy Uram Jézus, mit engedtem, mit csináltam :
Csuvika ott ült a mászóka tetején egy jó órán keresztül,
és közben meg se moccant, meg se szólalt – mint akiben már nincs is élet.
Komolyan aggódtam, hogy nem éli túl ezt a kis csavargós kalandot.
*
*
*
De túlélte.
Szegény kis elszánt hősöm.... igenis túlélte !
Közeledett (vagy már el is jött) a vacsoraidő,
féltem, hogy nekivág a visszafelé útnak,
hisz ő az időpontokat nagyon is számon tartja, ragaszkodik a pontossághoz.
Mivel nem akartam, hogy lepottyanjon a mászóka magasából,
odahúztam őt mászókástul a kalitka mellé,
hogy ha gondolja, ugorjon át a ketrecre és menjen haza.
De nem gondolta : eszében se volt a vacsora felé mozdulni.
Először azt hittem, itt is az a baj, hogy elfelejtette az utat, de nem :
úgy látszik, a kis otthona mellett mégiscsak nagyobb biztonságban érezte magát,
és így már végre magához tért, kezdett megjönni a kedve és a hangja.
Amit elmulasztott az ablak előtt, azt a kalitka mellett bőségesen pótolta :
egyre vidámabban járt a kis csőre, hazamenni pedig nem és nem és nem akart.
Ekkor már órák óta őriztem őt,
igazság szerint nagyon szerettem volna végre biztonságban tudni,
hogy nyugodtan kimászkálhassak a szobából –
Csuvika viszont másképp látta jónak.
A vacsora késett már vagy másfél órát, de most ez sem érdekelte :
lelkesen szónokolt és ide-oda mászkált a mászókán, nem vágyott a kalitkába.
Bennem meg csak nőtt a pánik, hogy mi lesz ennek a vége :
mit csinálok vele, hogy juttatom haza, ha tényleg elfelejtette az utat.
Más se hiányzik, mint hogy miattam pottyanjon le jó másfél méterről,
ha végképp nem akar (nem tud) hazamenni, és megpróbálom befogni,
*
*
*
Ám az aggodalom ezúttal is fölösleges volt, mint szinte mindig.
Mikor úgy találta, hogy már eleget rémüldöztem és eleget raboskodtam,
Csuvika megszánt, és minden gond nélkül, simán hazavonult.
Pedig ez tényleg nem egyszerű feladat
(sokkal komplikáltabb és veszélyesebb, nint a mászókára följutni),
mégis úgy szaladt le a kalitka ajtajáig, mint aki naponta járja be ezt az utat.
Hogy mekkora kő gördült le rólam (de szerintem róla is),
mikor végre biztonságban tudtam az én kincsecskémet, azt el se tudjátok képzelni.
Én meg elmondani nem tudom, mert arra nincsenek is megfelelő szavak.
Azóta se próbálkozott újabb kirándulással szegény kicsi hősöm,
de időnként még fölemlegetem neki esténként, hogy milyen bátor volt,
és én milyen büszke vagyok az elszánt és kitartó madaramra.
*
*
*
(Az ócskább képek a filmekből lettek kilopva.)
*
18.11.10.
Új kommentek