Ez rövid kis mese lesz, mert igazában elmesélhetetlen :
Dáginak már próbáltam elmondani szóban, de úgy se nagyon sikerült.
Mégse szeretném veszni hagyni – bár talán el se hiszitek.
Nem hittem én sem, hiába láttam és hallottam,
pedig (főleg, ha a madárkákról van szó) nem idegenek tőlem a misztikus dolgok.
*
*
November 16-án, késő este (inkább már éjjel) történt,
a lefekvéshez való készülődés közben,
hogy a mindaddig jókedvű Csuvika nekiesett egy zöld kis ülőrúdnak,
azt kezdte vadul etetni, és közben keservesen sírt.
De olyan keservesen, olyan vigasztalhatatlanul, ahogy őt még nem is hallottam sírni.
Bennem ott motoszkált reggel óta, hogy milyen napot élünk,
de Csuvikának nem szóltam erről egy szót sem
(különben is ügyelek arra, hogy sose mondjam ki előtte Csivike nevét) -
mégis megérezte valahogy szegénykém, hogy mi jár a fejemben :
Csivike szörnyű haldoklásának volt a feledik évfordulója ez az éjszaka.
És Csuvika tudta.... Úgy viselkedett, mintha tudná.
*
Nemigen szokta siratni Csivikét, a friss gyász idején se tette -
most mégis belesírta minden bánatát abba a zöld kis ülőrúdba.
Hogy miért kell neki csipeszt vagy rudacskát etetnie, miért nincs társa,
miért hagyta őt árván Csivike, akit teljes szívéből imádott, mióta az eszét tudja.
*
Szörnyű volt – azt hittem, megszakad a szívem.
Mondhattam bármit, kínálhattam akármivel, Csuvika se látott, se hallott :
magán kívül gyötörte a csőrével a műanyag rudat,
és közben ordítva zokogott, keservesen.
*
Aztán egyszer csak abbahagyta – épp olyan váratlanul, mint ahogy elkezdte.
Tartott talán egy negyedórát ez a siratás.
Nem előbb, nem később, nem máskor :
pontosan Csivike haldoklásának féléves évfordulóján.
Magyarázzátok, ahogy akarjátok : én csak elmondtam, ami történt.
Belegondolni is hátborzongató, de szeretném hinni, hogy nem volt véletlen.
*
*
*
*
18.11.17.
Új kommentek