Nézzétek csak, milyen szépen ücsörög kedvenc trónusán az én kicsikém !
*
*
Azt mondjátok, hogy ez már nem újság ?
Nincs igazatok, mert sajnos az :
már vagy két hete egyszer se láttam Csuvikát az ajtóban ücsörögni,
és nehéz volna eldönteni, melyikünk volt bánatosabb emiatt, ő vagy én.
Szegénykém gyors egymásutánban vagy háromszor lepottyant,
amikor próbálta kedvenc trónusára tornázni magát,
és ennyi kudarc után jobbnak látta felhagyni a további kísérletezéssel.
(Azért ezek a balesetek nem egy napon történtek,
bár rémlik, hogy volt olyan nap, amikor kétszer is sikerült leesnie.)
*
*
Borzasztóan sajnáltam szegénykémet, de nem látom a helyzetből a kiutat :
nyilván a karmai akadályozzák már a biztonságos mozgásban
(majd talán most a képeken én is látom, hogy mekkorára nőttek),
de nem szeretnék külön a karmok miatt is orvoshoz szaladni vele :
nem azért, mert sokba kerül, hanem azért, mert iszonyú stressz az a madárnak,
nem lehet két-három hetenként kitenni ilyen traumának, ha nem muszáj.
Persze ki tudja, hogy muszáj-e ?
Mert naphosszat egy helyben ücsörögni, a leeséstől rettegve, az se jó.
*
*
Sajnos nem stimmel össze a csőröcske növekedése a karmokéval :
csőrcsiszolásra egyelőre hathetenként járunk,
karmot vágatni meg tízhetenként kéne.
Valószínű ugyan, hogy ez a probléma hamarosan önmagától rendeződik,
mert a csőröcske se fogja kibírni hat hétig - ám akkor meg az lesz a baj,
hogy öthetenként kell kigazdálkodnom a csiszolásra hatezer forintot.
Bár végül is mindegy : lesz ez még rosszabb is, mert a csőr már csak olyan,
hogy az idő múlásával egyre gyorsabban nő.
Ha így lesz, alighanem ez fogja Csuvika életének végét jelenteni :
ő se bírja majd a gyakori gyötrődést, meg én sem annak finanszírozását.
De reméljük, ez azért még odébb van...
Havonta (négyhetenként) még esetleg el tudom képzelni a csőrcsiszolást,
de annál sűrűbben már nehezen lesz vállalható a stressz meg a költség.
Bár belegondolni, hogy “na most akkor elmegyünk a doktor bácsihoz, Csuvika,
és elalszol szépen örökre, mert a Maminak nincs már rád több pénze “ –
hát ez viccnek is rossz, nem hiszem, hogy meg tudnám tenni.
Meg azt se hiszem, hogy a doki megtenné.
De tényleg....
Mi van olyankor, ha a gazdi nem tudja megfizetni az állatka kezelését ?
A mai árak mellett nem lehet ritkaság...
*
*
Na jó.... Gyerünk vissza a kalitkához – annak több értelme van.
Hogy pontosan honnan zuhan le Csuvika,
melyik ugrást vagy átröppenést véti el, azt persze sose láttam,
csak az esések helyéből következtettem arra, hogy az utolsó lépésnél lehet a hiba.
Talán túl nagy már a távolság az ajtó bal sarka fölötti bot és a kis ülőke között.
Csuvikának újabban bizonytalan a mozgása : vagy túl nagyok már a karmai,
vagy megüthette a lábacskáját valamelyik lepottyanásnál,
mert feltűnően óvatosan használja a bal lábát “sima terepen” is.
Fogni fog vele rendesen, meg azt se látom, hogy fájna valamije, sose gubbaszt -
de azért valami mégse stimmel azzal a lábacskával, nekem úgy tűnik.
Márpedig ha így van,
akkor még inkább igyekeznem kéne kizárni a baleseti lehetőségeket.
*
Mindez bennem motoszkált már egy ideje,
mióta az én kincsecském odanőtt a legfölső emelet két botjához,
de hogy sürgősen tennem kell valamit, az csak két vagy három napja lett világos,
amikor szegény kicsikém megint csak lepottyant.
Mit pottyant ? Zuhant – de mekkorát !
A puffanás hangjából ítélve azt hittem, a padlón kell keresnem őt -
rémüldöztem, hogy sehol se látom, mert el sem akartam hinni,
hogy a kalitkát kell néznem, ott sikerült ilyen nagyot puffannia.
Mire végre fölfedeztem a sasszememmel, ő már mászott szépen fölfelé a létráin,
és nem tűnt különösebben ijedtnek vagy elkeseredettnek -
nekem viszont tönkrement az egész napom, annyira sajnáltam szegénykémet.
Mivé lett az én örökmozgó, vagány, fáradhatatlan ördögfiókám ?
Az én kis energiabombám, aki maga volt az eleven élet és kicsattanó egészség...
Mivel érdemelte ki szegény feje, hogy idős korára így bánjon vele a sorsa ?
*
De azért a lamentálás mellett csináltam mást is :
tudtam, hogy most már nincs mese,
valamit ki KELL találnom az utolsó lépés biztonságosabbá tételéhez.
(Miközben nem is biztos, hogy ott véti el az ugrást Csuvika –
ám én a fejembe vettem, hogy igen.)
Kéne oda még egy ágacska, vagy valami,
ami közelebb hozza egymáshoz az első emeleti botot meg az ülőkét,
azt a bizonyos, bodzaágba öltöztetett tiplirudat.
Na de hogyan ?
Az is csoda, hogy rátaláltam a Sárga Valamire, ami a tiplirudat tartja -
most honnan szerezzek még egy ilyesmit, más szögben állót,
amibe beledughatnék egy közbülső ágacskát, hogy ne kelljen olyan nagyot ugrani ?
Nyilvánvaló, hogy sehonnan : ekkora szerencsém nem lehet.
*
Így aztán beértem egyszerűbb megoldással :
ha ágacska nem is lesz (ami kényelmesebb és érthetőbb volna),
talán megteszi egy szép kövér kölescsipesz is lépcsőnek, jobb híján.
Hisz Csuvika egyébként is használ csipeszlépcsőket, több helyen a kalitkában :
hátha megérti előbb-utóbb, hogy ez a csipesz sem a bosszantására szolgál,
hanem arra, hogy a segítségével könnyebben rá tudjon lépni a trónusára.
*
*
Nem mondhatnám, hogy sikere lett az ötletemnek.
Sajnos Csivike volt az, aki az új tárgyak értelmét hamarabb átlátta,
Csuvikának az ilyesmi nehezebben megy, bár amúgy mindig ő volt a bátrabb.
Beletelt vagy három napba, mire tegnap végre rászánta magát,
hogy közelebbről is megszemlélje a csipeszt,
amiről alighanem azt gondolta, hogy pont tilalomfának raktam oda.
Hogy végül is azon lépett le, vagy igyekezett kikerülni szegénykém,
és ez által csak bonyolódott a bodzaág megközelítése, azt persze nem tudom :
ijesztő szárnycsattogásra lettem figyelmes (vagyis a lepottyanás határán álltunk),
de mire odaléptem a kalitkához, Csuvika már szerencsésen elfoglalta trónusát.
Hogy csipeszlépcsővel vagy anélkül, az sajnos az ő titka maradt.
*
*
Azóta se bírt kiderülni, hogy beválik-e az ötletem,
mert Csuvika nem ismételte a mutatványt se ma, se tegnap.
Voltam olyan disznó, hogy kedvenc trónusán ücsörögve azonnal megörökítettem őt
- mintha nem tudnám,
hogy ez a legbiztosabb módszer az új valamiktől való elriasztására.
Most aztán már könyöröghetek neki, hogy üljön ki az ajtóba bátran,
nem fogom fényképezni : már késő, Csuvika tudja, amit tud, nem hisz nekem.
Én meg szégyenkezhetek, mert elrontottam az örömét,
hogy legyen illusztráció a meséhez -
mivel úgy látszik, ez az átkozott blog még alvó állapotában is fontosabb,
mint a madárkám nyugalma és jó hangulata.
*
*
*
*
18.11.26.
Új kommentek