Végre, végre itt vagyok, és kérem a bocsánatot ezerrel,
hogy ilyen sokáig nem válaszoltam a leveledre.
Pedig annyira örültem neki !
Hidd el, ezerszer szívesebben írtam volna levelet,
mint hogy naponta este tízig-tizenegyig sikáljam a lakást,
ami most kivételesen MAJDNEM tökéletes tisztaságban várja az ünnepet.
Átkapcsoltam háziasszony-üzemmódba (ami velem ritkán történik meg),
és az egész hetem ráment a takarításra.
Estére mindig olyan hulla voltam, hogy már nem maradt erőm írni -
meg hát nem is lehetett, mert mindennap nagyon későn kerültünk ágyba
(Csuvika is), és nem akartam szegény kicsikémet kínozni azzal,
hogy még hajnalig verem a billentyűket.
Meg hát magam miatt se lehetett, hisz tudtam,
hogy másnap csörög a gonosz vekker, és valamennyit azért aludnom is kell, másképp nem lehet reggeltől éjszakáig folyamatosan szorgoskodni.
*

*
Közben jókat röhögtem magamon, és nem győztem önkritikát gyakorolni,
hogy mennyire meg tudok sértődni, föl tudok háborodni,
mikor a kedves olvasók napokig-hetekig nem írnak egy sort sem a blogba,
mondván, hogy nem tudnak rá időt szakítani.
Sose hittem el igazán, hogy ez lehetséges. Na - most már elhiszem. 
Bizony, lehet az ember annyira fáradt,
hogy már egyetlen mondatot sincs kedve lepötyögni a klavin.
Én legalábbis tudtam ennyire fáradt lenni - hát akkor biztos másnak is sikerül. :)
**
Szegény kis árvám talán még jobban megszenvedte ezt a hetet, mint én :
rengeteget kellett raboskodnia, sokszor akkor is be volt zárva egész napra,
mikor nem mentem sehova, csak itthon tüsténkedtem, de odakint.
Muszáj volt őt bezárnom, nehogy baj legyen,
hisz ha kint takarítok, és még a víz is csobog a konyhában vagy a fürdőben,
biztos nem hallom meg, hogy idebent neki segítségre volna szüksége.
A szoba meg ugye csak egy helyiség, itt nincs annyi munka,
mint a konyhában, klotyóban, fürdőben, előszobában
(ami jó nagy és tele van csecsebecsékkel, ráadásul öt ajtó tartozik hozzá).
*

*
Annyira sajnáltam szegény kicsikémet !
Csak láttad volna, milyen bánatos volt egész héten !
Csak hallottad volna, milyen keservesen sírt, valahányszor kimentem a szobából !
Végül már a porszívózásnak is örült, pedig azt eléggé utálja,
de azt legalább itt csináltam az orra előtt (bár csak egy részét).
**
Nem győztem ígérgetni neki, hogy már csak ennyi meg annyi napot kell kibírni,
és vasárnap kiszabadul, akkor már nem fogom bezárni.
Ugyanis Dági mára ígérte be magát karácsonyt köszönteni
(más napot nem találtunk, ami alkalmas lett volna mindkettőnknek),
így tudtam, hogy nálunk egy nappal előbb kezdődik az ünnep,
mára el kell készülnöm mindennel, hogy tudjunk vendéget fogadni.
*

*
Na - hát Csuvika számon tartotta az ígéretemet,
és kihasználta rendesen a napok óta vágyott szabadságot.
Épp kezdtem teríteni a karácsonyi asztalt, nem sokkal dél előtt itt a szobában,
amikor hős vitézem husss - kirepült (azaz hogy kipottyant) a kalitkából.
Azt hitte szegénykém, hogy tartósan itt maradok vele - pedig hát dehogy !
Épp csak az asztalt akartam elrendezni,
de utána még mosogatnom, mosakodnom, reggeliznem kellett volna -
és ez ugyebár mind olyan tevékenység, amit odakint kell végezni.
De hogyan, mikor az én kicsikém fönt kuvikol a mászóka tetején ?
Baleset és lepottyanás nélkül, egy svunggal mászott föl,
a videó tanúsága szerint három és fél perc alatt.
Azért ez mégse harmincöt perc, mint legutóbb !
És nem is volt közben lepottyanás, csak majdnem.
Szerintem én sokkal jobban meg voltam rémülve, mint a madár :
a vége felé már ugrándozik a filmecske, annyira remegett a kezem.
Dági már látta (csak úgy a fényképezőgép kis monitorján),
és arra szavazott, hogy a végét le kell vágni a filmből, mert így nézhetetlen.
De akkor meg mit ér az egész ?
Borzasztó, hogy ilyen idegroncs vagyok,
és nem tudok normálisan rögzíteni egy háromperces videót.
De hát ember volnék, nem állvány, és Csuvika a mindenem -
persze, hogy eszemet vesztve izgulok érte !
*

*
Szegény kicsi drágaságom !
Végre kimerészkedett,
végre baj nélkül feljutott az imádott mászókája tetejére
(sütött a nap, nyilván az csalogatta oda) -
de pont a legrosszabbkor kelt útra (neki ehhez különleges érzéke van),
hisz Ági kora délutánra ígérte magát,
és az érkezéséig nekem még nagyon sok mindent kellett elintéznem.
Viszont nem mertem itt hagyni Csuvikát (legalábbis hosszabb időre nem),
hisz a mászóka majdnem olyan magas, mint én,
ráadásul tele van mindenféle akadállyal -
hát ilyen magasról ne pottyanjon le az én kincsecském,
hisz nagyon megütheti magát.
Bíztam benne, hogy ha itt vagyok, észreveszem, mikor akar hazamenni,
és időben oda tudom őt szállítani mászókástul a kalitka mellé,
hogy szépen hazamásszon a szokott útvonalán.
*

*
Így is lett.
Szerencsémre kezdett borulni az idő,
ami csökkentette Csuvika csavargós lelkesedését,
és mikor itt hagytam őt pár percre,
nagyon elkeseredetten és követelőzően kiabált utánam.
Reméltem, hogy jól értem, és talán most már szívesen hazamenne.
Kint volt több mint egy órát.
Ez persze nagyon kevés,
de úgy tűnt, hogy nélkülem nem szeretne kint maradni,
én meg nem ülhettem itt vele tovább.
Így hát vérző szívvel hazacipeltem szegénykémet,
ő pedig szófogadóan, öt percen belül átugrott a kalitkára,
lesétált az ajtóig, és minden baj nélkül megérkezett lakosztályába.
Kicsit rövidre sikeredett ez a mászókás kaland,
de alighanem ez volt az igazi karácsonyi ajándék mindkettőnk számára.
**
Holnap pedig már tényleg ünnep...
Most már talán hihetem, hogy megérjük -
ha drága pici tündéremnek nem is sikerült, de legalább Csuvika meg én.
Hogy Csivike már csak képen van velünk, abba bele sem akarok gondolni.
*

*
*

18.12.23.