.
Hát ez a nap is eljött, sőt már el is múlt :
megvolt a vízkereszt, tegnap leszedtem a karácsonyfát.
Nem hittem, hogy estére végzek vele, de sikerült :
úgy látszik, leszedni mégiscsak könnyebb szegényt, mint földíszíteni.
Mennyit készültünk rá, milyen sokáig vártuk – és vége, ennyi volt, eltűnt.
Nekem mindig ez az év legszomorúbb napja : a karácsonyfa leszedése.
Bár a tavalyi évben akadt ennél ezerszer bánatosabb nap is -
úgyhogy csak egy szót se szóljak,
ha idén a karácsonyfa búcsúztatásánál nagyobb gyász nem ér.
De mégis.... ez a vízkereszt kicsit olyan, mint egy temetés.
Még szerencse, hogy nem “igazi” a karácsonyfám.... akkor még jobban sajnálnám.
Így nem hal meg, nem kell kidobni – csak aludni megy egy évre a szekrénybe.
De a búcsú így is szomorú – mert ki tudja, lesz-e még következő karácsonyunk.
*
*
Csuvikának magyaráztam, mintha ő lenne bánatos, nem én,
hogy nincs miért búslakodnia : az év végén visszajön a karácsonyfa,
csodálhatja megint a fényeit, örülhet az ünnepi hangulatnak -
csak nagyon kell vigyáznunk magunkra addig, hogy megérjük mind a ketten.
Mindig csak a soron lévő napot kell túlélni,
aztán, ha türelmesek leszünk, előbb-utóbb majd csak megjön megint az ünnep.
Most viszont muszáj visszarázódni a hétköznapokba,
hisz az ünnep pont attól gyönyörű, hogy ritkán jön és hamar múlik.
Ha mindig karácsony lenne, nem volna mit várni és minek örülni.
*
Csuvika hallgatta, szegénykém, a neki címzett, de magamnak szánt szövegeket -
és végül tényleg bánatos lett ő is :
ha másért nem, hát azért, mert egész nap be volt zárva.
Nem hinném, hogy hiányolja a karácsonyfát, bár végül már szerette,
csak a legelső napokban tartott tőle egy kicsit.
Inkább értetlenkedve csodálkozott azon, hogy milyen buták a szárnyatlanok :
mire volt jó ez a nagy felhajtás, bútortologatás, karácsonyfa-állítás,
ha most meg minden visszaáll a régi rendbe, mintha nem is történt volna semmi.
*
És hát igen : visszaállt – azért ezt nem bánom.
A nagy asztal (Csuvika kiszolgáló asztala) visszakerült a két fotel közé,
a kicsi meg ment a székekhez : hülyén néz ki, de annyi baj legyen, így kényelmes.
Igazság szerint az este már nagyon jólesett a szokott helyről,
a kalitka mellől osztani a vacsorát, nem pedig a szoba közepéről,
kilométereket lefutva közben a tálkákkal, a minden lépésnél recsegő padlón.
(Eddig sose tűnt fel, hogy micsoda szörnyű hangokon sír a parkettám -
csak most recsegett oly nagyon szegény, míg szokatlan helyeken mászkáltam rajta.
Szerencsére az ünnepeket nem töltötte itthon sem az alsó, sem a fölső szomszéd.)
*
Eltűnt tehát a fotelok mögötti pokróc-falvédőről a “folt”.
Képzeljétek, mit művelt velem a sasszemem meg a szkleró fejem :
elbambultam valamelyik este ágyazás közben,
és ahogy hirtelen odanéztem egy pillanatra a kisasztal felé,
belém állt a szinte rémült döbbenet, hogy mi van a falvédőn.
Mintha valami sötét foltot látnék.... de mi az, és hogy került oda ?
Még arrébb is léptem, hogy megnézzem közelebbről...
És mi volt a folt ? Hát a karácsonyfa !
Egy pillanatra elfelejtettem, hogy ott van, és három méterről nem ismertem föl.
Jóóóóó áááám ! Szegény Csuvika ! Meg van áldva egy ilyen romos szárnyatlannal.
*
*
Az ő számára túl sok örömöt nem hozhatott ez a karácsony,
mert nem volt igazán jól szegénykém, még ha különösebben nem is látszott rajta.
Három hétig állt a karácsonyfa (kész lett már ünnep előtt egy héttel),
de nem emlékszem, hogy a három hét alatt Csuvi egyszer is kiült volna az ajtóba.
Jó, valószínűleg félt is a fától, főleg eleinte – de azért ez még sincs rendjén.
Meg láttam is nem egyszer (illetve inkább hallottam),
hogy jött volna ő, szegénykém, csak sose sikerült, mert útközben lepottyant.
Később meg már annyi volt a kudarcos próbálkozás, hogy bele se mert vágni.
A fölső két boton töltötte az ünnepeket – és ez nem lehetett túl vidám.
Ha jól látom, a bal lábacskájával nem stimmel valami :
mintha túl nagy lenne az egyik hátsó karma – talán az zavarja.
Pedig hát Mikuláskor vágattuk : elvileg ki kellett volna tartania karácsonyig.
Vagy megütötte ezt a lábacskáját valamelyik lepottyanásnál.... ez is az ő titka.
Néha olyan furcsán tartja, kifeszíti egyenesre az ujjait, ami teljesen szokatlan.
És mintha sántítana is, ahogy a botokon lépked.
Ugyanakkor úgy látom, ülésnél ráfog a botra rendesen.
Nem tudom, ki tudjuk-e várni majd a tizenhetedikét : mondogatom Csuvikának,
hogy tartson ki, ne kelljen soron kívül orvoshoz mennünk -
de hát mit tehet ő, szegénykém, a sorsa ellen ?
Igazán hősiesen viseli az állapotát, pedig ez egyáltalán nem lehet könnyű.
Még tíz napot kéne kibírnunk a következő karomvágásig....
Nem hiszem, hogy sikerülni fog.
Csuvika túl sokat potyog – és ez az igazi szomorúság, nem a karácsonyfa leszedése.
*
*
*
*
19.01.07.
Új kommentek