Jaj, Kedveskéim.... de nincs kedvem megírni ezt a bejegyzést !
Csuvika reggel óta ugyanazon a boton ül (már este van),
meg se moccan, meg se szólal, alig hallottam ma a hangját.
Ha mégis mond valamit, nagyon halkan, erőtlenül teszi, és hamar elhallgat.
Nekem már ennyi is sok volt, de vacsoraosztásnál estem igazán kétségbe :
azt kellett látnom, hogy következetesen csukva tartja a bal szemét.
Már csak ez hiányzott !
Mi történhetett azzal a szemecskével ?
Mag pattant bele ? Huzatot kapott ? Megszúrta valamivel ?
És én most mit csináljak, péntek este hét után ?
Próbáljam még fölhívni Péter doktort ? Ha igaz, ma ő rendelt délután...
De minek ? Mit tud segíteni telefonon ? Semmit – akkor meg minek zavarjam ?
Nagy nehezen beletörődtem, hogy ezt a békát most egyedül kell lenyelnem,
aztán majd holnap meglátjuk, mi lesz Csuvikával és ki lesz bent a rendelőben.
Bár belehalok a puszta gondolatba is,
hogy a tegnapi tortúrát netán ismételnünk kell holnap -
de hát Csuvika ellátatlanul nem maradhat, ha van kihez fordulni segítségért.
Bár hogy mit tudnak kezdeni vele a tudós doktorok,
ha tényleg a szemével van baj – na, ebbe megint nem akartam bele se gondolni.
*
Próbáltam vizslatni a másik szemét is,
de persze nem láttam odáig, úgy negyven centiről.
Csuvika meg nem mozdult a helyéről, hogy közelebb hozta volna a szemecskéjét.
Végül megtette ezt helyette az egyik fényképezőgép :
esküdni nem mernék rá, de úgy láttam, hogy a másik szeme is csukva van.
Tragikomikus, de ennek határozottan örültem :
egyszerre mindkét szemébe biztos nem került magocska,
meg se szúrhatta mind a kettőt (bár mondjuk az ütés nincs kizárva),
úgyhogy akkor nem sérülés miatt tartja csukva szegénykém,
hanem valami belső baja lehet – esetleg csak fáradt vagy rosszkedvű.
Bár persze az se öröm, hogy ennyire elhagyja magát (ki tudja, mi rágja),
de talán mégiscsak jobb, mint egy balesetes szemsérülés.
Drága kicsi kincsem !
Itt kókadozik nekem egész nap – és nem tudja megmondani, hol fáj és mi baja.
*
*
Vigasztalom magam azzal, hogy talán csak a tegnapi nap viselte meg ennyire -
de azért tudom nagyon is jól, hogy ennek elég kicsi a valószínűsége.
Illetve annyiban lehet igaz, hogy talán megfázott útközben.
Nagyon sokat kell gyalogolni a Keletitől a rendelőig,
és itthon se keveset, míg a metróhoz érünk :
hiába volt alaposan bebugyolálva, megfázhatott, mert túl sokáig tartott az út.
Csigalassúsággal tudtam csak döcögni, hogy össze ne törjem magunkat,
hisz a járdák sok helyen csúsznak, a szatyor dög nehéz a millió takarótól,
látni meg ugye alig látok, sötétben és idegen helyen pláne nem.
*
De azért valahogy csak elvergődtünk a Hernád utcáig.
Előtte természetesen bejelentkeztem telefonon,
és igen kevéssé bírtam örülni az EXO-PET újévi meglepetésének :
az első dolog, amit a recepciós kisasszony közölt, mindjárt a köszönés után,
az volt, hogy mivel nem előre megbeszélt időpontban jövünk Csuvikával,
négyezer (!!!) forint sürgősségi díjat kell fizetnem.
Nem hétvégén, nem ünnepen, nem éjszaka : fényes nappal, hétköznap délután.
Remek.
Az EXO-PET azokat bünteti, akikért van : a beteg állatokat, illetve azok gazdáit.
Mert orvoshoz ugyebár mégiscsak leginkább a beteg állatkákat szokták vinni.
Azok meg vannak olyan disznók, hogy nem jelentik be novemberben a gazdinak,
hogy majd január akárhányadikán meg fognak betegedni.
Pedig jól tennék, mert időpontot foglalni ajánlatos egy-két hónappal előre.
Később már jó eséllyel nincs szabad hely,
vagyis a négyezer forint sápot le lehet húzni gyakorlatilag minden betegről.
Ezért a négyezer forintért nem jár semmi : ez csak a belépődíj a rendelőbe.
Hogy én tegnap megfizettem vagy sem, azt végül is nem tudom,
mert számlát most pont nem kaptam, valahogy elfelejtődött a búcsúzkodásnál.
Mindenesetre tizennyolc (!!!) ezer forintomba került ez a soron kívüli vizit -
és még nem is szólhatok egy szót se,
mert csak úgy röpködtek a harminc-negyven ezrek, amikor mások fizettek.
A hatalmas váró mindig tele van, úgyhogy biztos ez a normális -
de ez a világ már nagyon nem az én világom.
*
Ahhoz képest, hogy nem volt időpontunk
(a jövő hétre lett volna), elég hamar sorra kerültünk.
Elmeséltem Tamás doktornak a takarókkal kapcsolatos rémtettemet,
de nem tartotta valószínűnek,
hogy egy hetvenöt centi magas kalitkában elfogyjon Csuvika levegője,
bármennyi takaró alatt is felejtem ott őt egy órácskára.
Meg hát a délelőtti lepotyogás-sorozat is arra vall, hogy más itt a baj.
Elmondtam azt is, hogy gyanakszom a bal lábacskára,
hogy talán azzal lehet probléma,
mert az ünnepek idején sokszor furcsán tartotta Csuvika,
és mintha sántikált volna egy kicsit, ahogy a botokon lépkedett.
Tamás erre javasolta, hogy ha már úgyis el van altatva Csuvika a csiszoláshoz,
csináljunk róla egy röntgent is, a biztonság kedvéért.
Én ennek borzasztóan örültem,
mert magam is valami hasűri daganatra gyanakodtam,
hogy talán az okozza Csuvika lábán a fura tüneteket.
Tamás is ugyanerre gondolt, de szerencsére nem lett igazunk.
Kicsi hősömnek nincs sem vese-, sem heredaganata,
talán csak a karmocskái voltak már túl nagyok a lábán, vagy megütötte szegény.
*
*
*
Hogy Csuvikát kezelésbe vette Tamás, én szokás szerint kimentem bagózni,
utána pedig hamar jelentette a doktor úr, hogy a kicsikém már szépen ébredezik.
Viszont ez után a közlés után igen sokáig nem jött újabb hír :
Tamás ellátott már két-három másik beteget, és engem még mindig nem hívott be.
Ilyen hosszan talán még sose vártam,
hogy visszakapjam altatás után az éppen soron lévő kincsecskémet,
úgyhogy kezdtem komolyan aggódni Csuvika életéért.
Hogy talán mégse akar fölébredni.... különben hol van ilyen sokáig ?
*
Aztán kiderült a hosszú távollét oka :
Tamás közben Péter doktorral is konzultált Csuvika ügyében.
Viszont a diagnózist illetően így is csak feltételezések vannak.
A röntgen (hála Istennek) nem mutat semmit :
megvan mindene épségben Csuvikának,
nincs olyan eltérés, ami a sok lepottyanását indokolná.
Péter valami májbajra szavazott
(ismerem őt rég, neki ez a vesszőparipája, nekem meg a B-vitamin hiány),
és adott is valami (ha jól értettem) saját maga által összeállított csodaport,
hogy az majd helyreállítja Csuvika májműködését,
és akkor nem fogja tovább önmagát mérgezni a szervezet,
különféle idegrendszeri tüneteket okozva.
Mert az egyértelműnek látszik, hogy ez a sok potyogás idegrendszeri probléma.
Én a májbajban nem hiszek, hisz Csuvika évek óta pusztítja a máriatövis magot,
de valamikor a közeljövőben kérek majd egy májfunkciós vizsgálatot.
*
A röpképtelenség megint Csuvika hájas pocakjára lett fogva -
pedig hát négy és fél deka az egész madár, igazán nem mondható kövérnek.
Hol van az ő kis zsírdaganata Csipikém pingpong labdájától -
és Csipike ennél sokkal nagyobb daganattal még vígan röpködött.
Bár persze ez is nyilván másképp működik minden madárkánál.
*
Mutatta a röntgenen Tamás, hogy a zsírréteg miatt nincs elég helye a tüdőnek,
a légzsákokban is alig van levegő, azért nem tud repülni szegény kis rozogám.
Meg hogy nagyon kicsi a légzéskapacitása...
Ezen magamban jót vigyorogtam, hogy akkor ez nálunk családi,
mert nekem életemben egyszer mérték a légzéskapacitásomat,
de az mindjárt kettő lett, ugyanis elsőre olyan érték jött ki,
ami a doktornő szerint az élettel összeegyeztethetetlen.
Aztán másodszorra is ugyanaz lett az eredmény – és ennek már vagy tizenöt éve.
Úgyhogy mi Csuvikával ilyen levegőtlen család vagyunk.
De viccen kívül : ha baj van a légzésével,
akkor talán mégiscsak jó lesz nagyon vigyázni azokkal a takarókkal...
Tegnap este meg ma már nem is pakoltam olyan sokat szegénykémre.
*
Sokkal okosabbak tehát nem lettünk,
de annyit legalább tudunk, hogy daganata nincs Csuvikának,
és eltörve, kificamodva sincs semmije – mert én néha ettől is tartottam.
Meg is hallgatta őt Tamás, nem észlelt semmi gyanúsat.
Amúgy pedig megjegyezte, hogy Csuvika már egy hetedik éves madárka...
Idősnek számít ? – kérdeztem én. Igen – mondta Tamás.
Később, a vége felé megemlítettem,
hogy még a következő karácsonyt nagyon szeretném Csuvikával tölteni,
aztán, ha ez sikerül, elengedem őt békével, ha úgy hozza a sors,
mert akkor már elég idősnek fogom találni az esetleges búcsúzáshoz.
Tamás szerint ennek egyelőre nem látszik semmi akadálya,
Csuvika jó eséllyel megérheti az idei karácsonyt.
Úgy legyen – és persze meg kéne érni nekem is, lehetőleg még valamicskét látva.
*
Este nyolc körül értünk haza,
hosszú és gyötrelmes botorkálás után a csúszós, sötét latyakban -
de akkor még jó kedvem volt, örültem, hogy túl vagyunk a csőrcsiszoláson,
nem kell tovább rettegni a jövő hétre tervezett orvos-látogatás miatt.
Keseregni és búslakodni csak akkor kezdtem,
amikor éjjel kiszedtem a gépből az este készült képeket,
és bizony túlságosan hosszúnak találtam a frissen csiszolt csőröcskét.
Mintha nem is lett volna belőle lecsiszolva semmi....
Hogy fog ezzel Csuvika kibírni megint hat hetet ?
Mehetünk majd újra soron kívül, fizethetjük a sürgősségi ellátás négyezer forintját.
De még ha a pénzt nem is tekintem (bár nehéz nem tekinteni),
akkor is bőven elég mindkettőnknek hathetenként az izgalom, nem kell sűríteni.
Bár reménykedem, hogy tévedek és csak rémeket látok,
mert a csőröcske tulajdonosa sokkal több zabot evett tegnap este,
és sokkal jobb kedvvel, jobb étvággyal, mint az utóbbi időben bármikor,
meg a tojásos rúdjára is nagy elánnal rávetette magát, azt is sokáig rágcsálta.
Ő tehát nyilván érzi, hogy használhatóbb lett a csőre,
csak én vagyok elkeseredve a képek láttán.
De talán csalnak a képek.... ki tudja ? Reménykedjünk...
*
*
Ért aztán az éjjel a képeknél és hosszú csőrnél nagyobb csapás is :
most már nagyon vigyáztam a szellőztetésnél, hogy minden rendben történjen,
takarót is kevesebbet pakoltam a kalitkára, hogy meg ne főzzem Csuvikát -
mégis lepottyant szegénykém az éjszaka közepén, épp úgy, mint előző nap.
Hiába vittem orvoshoz, hiába hagytam ott egy zsák pénzt :
nincs segítség, a potyogás marad, nem tudok mit csinálni szegénykémmel.
Ő meg a végletekig el van keseredve (pedig rá ez igazán nem jellemző) :
mozdulni se mer már a kalitkában, úl egész nap ugyanazon a boton,
mert nem érti, mi történik vele, mitől lett ilyen ügyetlen hirtelen, és fél a leeséstől.
Kegyetlen élet ez így, semmiképp se madárnak való és madárhoz méltó.
Ennyire elesettnek még sose láttam Csuvikát, mint ma -
bár lehet, hogy a kókadtságához az időjárás is hozzátette a magáét.
Késő estére mintha kicsit magához tért volna, kezdett legalább csiporogni -
én meg láttam később az IDŐKÉP-en, hogy egész Budapesten szakad a hó.
Lehet, hogy ezt érezte, ettől szenvedett egész nap –
bár ő sose volt az időjárásra ennyire érzékeny, az mindig csak Csivikét viselte meg.
De talán az öregedés Csuvikát is jobban kiszolgáltatja a körülményeknek...
Mindenesetre az esti készülődésnél már nyitva volt a szemecskéje, beszélgetett is -
és én nagyon reménykedem,
hogy holnapra elfelejthetjük ezt az egész horrort, amit a mai kínlódása jelentett.
*
*
*
UTÓIRAT
*
Mivel Dági a képek láttán nem értett velem egyet abban,
hogy Csuvika frissen vágott csőre túl hosszú lenne,
csináltam egy összehasonlító képecskét, hogy lássam a különbséget.
Hát látom...
Nem csak azt, hogy a madaram csőre igenis tisztességesen le lett csiszolva,
hanem azt is, hogy vénségemre egy vádaskodó szörnyeteg lett belőlem,
aki előbb nyavalyog és rágalmaz, csak aztán nézi meg, hogy van-e rá oka.
A számlát is elkértem utólag, E-mail-ben :
az derül ki belőle, hogy nem kellett megfizetnem a sürgősségi díjat.
*
*
De ha már így esett, nézzétek meg alaposan Csuvika csiszolás előtti csőrét :
olyan, mintha be lenne rajzolva rajta, meddig kell lecsiszolni.
Illetve, mintha egy másik csőröcskéje nőne az “igazi” alatt.
Nem emlékszem, hogy Csupikánál valaha is láttam volna ilyet,
de majd próbálok visszakeresni idevágó képeket a régi blogunkban.
**
*
19.01.11.
Új kommentek