Istenem, de jó, hogy nem ma kell orvoshoz mennünk Csuvikával !
A közlekedés szempontjából ugyan sokkal megfelelőbb lenne a mai nap,
ám engem teljesen kiütött az ilyenkor szokatlan melegedés,
biztos nem bírtam volna időre összevakarni magam,
ha a melegfront mellé még az izgalom is társul.
Így viszont legalább az izgalmat megúsztam a múlt héten :
mire kiderült, hogy muszáj soron kívül orvoshoz mennünk,
addigra szerencsésen (és nyugodtan) sikerült üzemképes állapotba hozni magam.
Már egy hete.... olyan hihetetlen !
Az este méláztam azon, hogy ez lehetetlen :
nem létezik, hogy már egy hét eltelt az orvos-látogatás óta,
hisz nekem még mindig olyan, mintha tegnap vagy tegnapelőtt történt volna.
*
*
Pedig bizony eltelt egy hét – és nem is akárhogyan.
Épp tegnap írtam a madaras doktor uraknak
(Péter doktor szokott visszajelzést kérni, ha nagy ritkán hozzá kerülünk),
hogy Csuvikával csoda történt :
mióta hazajöttünk a rendelőből, összesen egyszer pottyant le,
és az az egy eset is az én hibám volt.
Igen valószínű tehát, hogy ahol mi nagy bajt sejtettünk,
nem volt más, csak egy teljesen banális, apró kis probléma :
a túlnőtt karmai zavarhatták Csuvikát annyira,
hogy már nem tudott velük közlekedni.
Mondjuk ez sem egy öröm, hisz öt hét alatt jutottunk el idáig,
és nemrég még elég volt tízhetenként karmot vágatni -
de azért mégis jobb, mint valami hasűri daganat vagy idegrendszeri probléma.
*
*
Mióta karmával-csőrével meg van elégedve, Csuvika nagyon föléledt :
szinte el se mozdul az ajtóból, imádott kis trónusáról,
ahova mindig is vágyott, de hetek óta sose tudott eljutni, mert közben lepottyant.
Borzasztóan sajnáltam szegénykémet, de segíteni nem tudtam rajta,
bár újra föltűztem a rácsra egy kölescsipeszt,
hogy lépcsőként szolgáljon a fölső bot és Csuvika trónusa között.
Ezt megtettem már egyszer korábban is, de akkor nem vált be, lemondtam róla.
Most se segített addig, míg le nem lettek vágva Csuvika karmai,
hisz mire fölszereltem, szegénykém már próbálkozni se mert a lejutással.
Hogy használja-e, azt most se tudom, mert még sose sikerült megfigyelnem,
de nem tiltakozik ellene, hát akkor maradjon, a biztonság kedvéért.
Lépcsővel vagy lépcső nélkül : a lényeg az, hogy baj nélkül lejut a trónusára.
Ott aztán rém boldog : be nem áll a kis csőre – vagy ha igen, akkor épp rág vele.
Lelkesen gyilkolja az ajtó fölé betűzködött, vékony kis fűzfaágakat,
és úgy tűnik, tökéletesen meg van elégedve a világgal.
*
*
*
Az az egyetlen lepottyanás is abból adódott pár nappal ezelőtt,
hogy Csuvikát le se lehet vakarni őrhelyéről az ajtóban.
Illetve abból, hogy én próbáltam ragaszkodni a napirendhez -
mintha nem lenne mindegy, mikor érkezik a vacsora.
Akkor is irkáltam valamit, le akartam tudni a vacsoraosztást időben,
hogy utána nyugodtan folytathassam a munkámat.
Csuvika azonban nem helyeselte ezt az elképzelést,
eszében se volt szabaddá tenni a kezemnek az utat,
hiába mutogattam és magyaráztam, hogy ott van már az asztalon a finom vacsora.
Egy darabig győzködtem szegénykémet, de mivel eredménytelenül,
gondoltam, megpróbálok óvatosan benyúlni alatta az alsó vizes edényért,
hátha abból megérti, hogy szeretnék vacsorát osztani a tálkákba.
Volt már rá példa, hogy Csuvika ezt simán elviselte – de most nem.
Megijedt szegénykém a kezemtől (pedig nagyon óvatosan közelítettem felé),
és lepottyant őrhelyéről, ami szerencsére nincs túl messze a kalitka fenekétől.
Azóta a napirend el van felejtve és Csuvika diktál :
én behozom időben az eleségeket, de nem erőszakoskodom,
akkor adom a vacsorát, mikor ő magától elhagyja őrhelyét az ajtóban.
Sőt... ha úri kedve úgy tartja, több részletben érkezik a vacsora.
Tegnap is úgy jártunk (már másodszor),
hogy a zab és a PREMIUM után Csuvika befejezettnek tekintette a vacsoraosztást,
mert ilyenkor csak a barna és a piros tálkából szokott enni,
a sárga később jön, a lefekvés előtti pótvacsoránál,
a zöldből pedig csak egyedül eszik, azt sose kéri a kezemből.
Az történt tehát tegnap is, hogy az első két magcserét kivárta szépen,
evett is a kezemből, a fölső botok egyikén ücsörögve -
a sárga tálkát azonban már csak kivenni tudtam, visszatenni nem,
mert addigra az én kis portásom ismét elfoglalta őrhelyét.
Annyi baj legyen !
Oly mindegy annak a vacsorának, hogy mikor érkezik :
a sárga tálkát letakartam az asztalon,
és bizony várhatott szegény majdnem lefekvésig, míg visszakerült a helyére.
Az egészben az a legédesebb, hogy én várok itt türelmesen,
akár egy-két órát, az asztalra készített eleségek mellett,
hogy mikor kegyeskedik végre elfogadni őket a ház négy és fél dekás ura -
ám ha nem veszem észre azonnal,
hogy picinyke zsarnokom fölmászott az etetős botjára,
Ő Urasága ordítva és rikácsolva reklamál, hogy mi ez a lazaság,
hol késik a vacsora, meddig várjon még arra, amit rég meg kellett volna kapnia.
*
*
Végül pedig a vitézségről – sőt mindjárt kétfélét.
*
Egyik az, hogy Hős Vitézem újabban harciasan védi tőlem az etetős botját.
Idáig soha nem tiltakozott az esti takarítások ellen :
ha épp azt a botot akartam letörölgetni, amin ült, szó nélkül átugrott egy másikra.
Most meg nem ugrik át : legjobb esetben odébb lép,
és inkább elviseli a kezem közvetlen közelségét, de nem hagyja el a botját.
Gyakoribb viszont, hogy támad (amit eddig sose csinált) :
nekiugrik a kezemnek vagy a papírtörlőnek,
hogy tűnjek már el onnan, ne háborgassam az ő botocskáját, jó az porosan is.
Hogy ezt miért csinálja, arra nem tudok rájönni.
A tilalom csak egyetlen botra vonatkozik, a többi takarítását nem bánja.
-
*
Vitézségének másik bizonyítékát pár nappal ezelőtt adta,
amikor az egyik szomszéd pont etetés közben kezdett kalapálni valamit.
Átkoztam szegényt, hogy jókor jutott eszébe, Csuvika így biztos nem fog enni -
ám nagyot tévedtem, mert oroszlánszívű madárkám meg se rezzent.
Pedig a kopácsolás tényleg hangos volt és kellemetlen, de oda se neki :
Csiuvika folytatta a falatozást, mintha nem is hallana semmit.
Egészen addig, míg ki nem focizott egy zabszemet a kalitka alatti tálcára...
A lepottyanó zabszem hangjától űgy megrémült,
hogy szoborrá merevedett, és nem is volt hajlandó folytatni tovább a vacsorát.
Én pedig (sokadszor) beletörődtem abba,
hogy ha tizenkét és fél év alatt nem sikerült megfejtenem a madárlélek rejtelmeit,
akkor ez már alighanem így is marad végleg.
*
*
*
*
19.01.17.
Új kommentek