Megint sikerült elkiabálnom a jó híreket :
csütörtökön írtam az előző bejegyzést
(pontosan két héttel a legutóbbi csőrcsiszolás, karomvágás után,
és mire másnap megjelentettem a blogban, már nem is volt igaz az egész.
Ugyanis Csuvika lepottyant, mindjárt péntek reggel -
éspedig nem is akárhonnan, hanem jó magasról, a hálóhelyéről, ami a kakasülő.
*
*
Átkoztam magam tiszta erőből,
mert azt hittem, hogy én vagyok a bűnös :
mi másra gondolhattam volna, hisz a napunk még el se kezdődött,
ott tartottunk, hogy pakoltam föl a takarókat a kalitkára, a reggeli szellőztetéshez.
Már majdnem be is fejeztem, amikor szegény kicsikém váratlanul lepottyant.
Kezdhettem rakétasebességgel lehámozni róla mindazt, amit addig fölpakoltam,
hisz a sötétben nem látja, hova lép, nem tud följönni a kalitka fenekéből.
Meg is üthette magát a boldogtalan, hisz hatalmasat esett.
Mikor végre sikerült kicsomagolnom a rengeteg takaróból,
riadt és értetlen képpel ült az egyik földszinti boton, láthatóan megrémülve.
A szellőztetés elmaradt, én pedig vertem a fejem a falba,
hogy biztos valamit elrontottam : vagy túl sok volt a takaró,
vagy úgy nyúltam be helyet csinálni a levegőnek, hogy megijedt a kezemtől.
*
A pénteki napnak tehát lőttek :
igaz, hogy később Csuvika vidáman ücsörgött és magyarázott az ajtóban,
mintha mi sem történt volna – de az én kedvemen ez már nem sokat javított.
Ráadásul délután elkezdett fájni az egyik ujjam, minden érthető ok nélkül.
Hogy netán köze lesz Csuvika lepottyanásához, az meg se fordult a fejemben,
pedig alighanem így lett, másképp itt meg sem említeném.
Sérülésre nem emlékeztem, látni nem láttam semmit a sasszememmel,
de érzésre olyan volt, mintha lehorzsoltam vagy megégettem volna.
Nem nagy kín, de állandó és idegesítő kis fájdalom, főleg hogy nem tudtam az okát.
Este próbáltam alaposabban megnézni, mielőtt csöppentettem rá BETADINE-t :
piros foltot véltem látni, sőt piros karikát, sárgás-fehér pöttyel a közepén.
Rémlett, hogy talán így néz ki a poloskacsípés, de utánanézni lusta voltam,
az meg eszembe se jutott, hogy esetleg Csuvi lepottyanását is poloska okozhatta.
Mivel hogy hallani nem hallottam semmi gyanúsat, viszont a poloska berreg,
azt nem lehet nem észrevenni - azért nem hittem a saját poloskacsípésemben sem.
*
Pedig rosszul tettem,
mert talán megakadályozhattam volna a következő pottyanást.
Meg ám – ha látnék normálisan !
Csak utólag jutott eszembe, már szombat este, hogy szegény madár jelezte a bajt :
valamelyik esti etetésnél (talán csütörtökön) egy darabig nem a tálkára figyelt,
hanem hosszan követett valamit a szemével, és az a valami nemigen tetszett neki.
Próbáltam én is arra nézni, amerre ő, vizsgálgattam kalitkán belül és kívül is,
hogy vajon mit lát – de persze hiába : az ócska látásommal nem találtam semmit.
Azt hittem, talán előbújt már valahonnan egy hangya, az mászhat a rácson.
Pedig ha jobban hiszek Csuvikának és jobban utánanézek,
talán mégiscsak észrevettem volna valahogyan, hogy poloskánk van, ha néma is.
De hát nem hittem szegénykémnek, csak utólag állt össze a kép.
Pedig szombaton is jelzett megint, de azt a jelzését végképp nem értettem.
Nagy hangon veszekedett valakivel, egész másképp kiabált, mint ahogy szokott.
Nem voltam a szobában, nem is tudtam azonnal berohanni,
így nem derült ki a szokatlan ordítás oka –
bár talán nem derült volna ki akkor sem, ha rögtön bejövök,
hisz nincs rá garancia, hogy megláttam-észrevettem volna az ellenséget.
A franc ebbe a hülye vakságba !
Egész jól viselem, de ha Csuvikát is sújtja, akkor utálom és átkozom.
*
A péntek reggeli Nagy Lepottyanás nem hagyott nyomot Csuvika lelkében :
vidáman ücsörött szokásos őrhelyén egész nap,
pedig én arra számítottam, hogy nem mer majd lejönni az ajtóba.
De nem volt semmi baj :
vacsoraosztáskor ugyanolyan ügyesen ugrándozott az emeletek között,
mint ahogy azt az előző bejegyzésben elmeséltem.
Este és szombat reggel nagyon vigyáztam a takarókkal
(hisz én még ott tartottam, hogy talán azokkal lehetett valami baj),
és meg is úsztuk lepottyanás nélkül mind a két szellőztetést.
Szombaton is rögtön elfoglalta őrhelyét az én kis portásom,
mihelyst kinyitottam neki az ajtót úgy dél körül –
annál nagyobb volt a döbbenetem, hogy nemsokára lepottyant..
*
Itt ültem a gépnél, tőle alig egy méterre – és nem értettem semmit.
Akkorát koppant szegénykém, hogy először a padlón kerestem,
azt hittem, rászánta magát a kirepülésre, és oda esett.
De nem : bent volt a ketrecben, csak lepottyant az aljára.
De hát miért ? Mitől ?
Hisz nyugodtan ült a helyén és vidáman beszélgetett !
Mit talált ki szegény feje, hova akart menni, hogy ez lett a vége ?
Vagy ez most már mindig így lesz ?
Két hétig tartott a karomvágás áldásos hatása ?
Lehetetlen – hisz még le is fényképeztem szerdán a karmocskáit,
hogy lássam őket rendesen : nincs még azokkal semmi baj.
De akkor meg hol a bibi ?
Csuvika nem elesett, nem rosszkedvű, sőt nagyon is aktív és eleven -
mitől potyog mégis, immáron rendszeresen, egymás után két nap ?
*
A válaszra késő estig kellett várnom, akkor megjött magától.
Eszembe se jutott keresni : beletörődtem, hogy ez is rejtély, mint annyi más.
Csuvika nem vette szívére az újabb lepottyanást,
semmi nem változott a viselkedésében, az ő kedve nem romlott el, csak az enyém.
Végigcsináltuk a napot a szokásos menetrend szerint,
és Csuvi már az igazak álmát aludta, mikor éjjel jelentkezett nálam a bűnös.
Nem a gömbölyded, fényes sötétkék ágyi változat,
hanem a nagy, lomha, lapos, világosbarna mezei.
A bal csuklómon ejtőzött a drága, és ahhoz is lusta volt, hogy mentse az irháját.
Remélhetőleg megfogtam (papírtörlővel), bár esküdni nem mernék rá,
mivel ugye látni nem láthattam a papírtörlő alatt.
Van ugyan előkészítve poloskafogó alkalmatosságom, általában kettő is,
hogy kéznél legyen, ha kell – de mégse volt kéznél, mert itt ültem a gépnél,
a poloskafogó pudingos poharak pedig a rekamié túlsó végén laknak, a sarokban.
Gondosan előkészítve : bennük a szalvéta és a befőttes gumi,
amivel letakarom és lezárom a poharat, ha már benne van az áldozat.
Nem vagyok megveszve ezekért az átlátszó poharas pudingokért,
direkt azért veszem és eszem őket időnként,
hogy legyen mivel megfogni a hívatlan vendégeket, szükség esetén.
Mert ugye az átlátszó műanyag pohárban látom, hogy tényleg benne van-e a bogár.
Hát tegnap nem láttam – de nagyon remélem, hogy megfogtam a papírtörlővel is.
(Kitapogatni, megropogtatni nem akartam – abba bele is pusztulnék.)
*
Hát így jártunk.
Ma már nem volt lepottyanás – de ez nem nagyon vigasztal.
Megint szembesültem vele, hogy nem tudom Csuvikát megvédeni semmitől,
és ez a felismerés mindig a földhöz vág, amikor ilyen durván megmutatkozik
*
*
*
*
19.01.27.
Új kommentek