Bizony, bánatos napokat élünk : az e heti krónika nem tud vidám lenni.
Csuvika egész nap ugyanazon a boton ül megint, szinte meg se moccan.
Beszélgetni sem igen beszélget, vagy ha mégis, inkább panaszosan sírdogál.
Az ajtóba nem jön le már második napja : úgy tűnik, fél szegénykém,
mert tegnap lepottyant, éppen útban lefelé, a kedvenc trónusához.
*
*Idáig jutottam tegnap, estefelé - aztán közbejött a Szomszédasszony,
éjjel meg már nem akartam zörögni a billentyűkkel Csuvikának -
plusz addigra az a kicsi kedvem is elment a mesétől, ami pár órája még volt.
Ugyanis az esti készülődésnél Csuvika megint lepottyant : a héten már harmadszor.
*
Késő este volt már, közvetlenül a kalitka letakarása előtt tartottunk :
búslakodtam, hogy Csuvika már második napja nem ült ki az ajtóba,
de vigasztaltam magam azzal, hogy ha ki nem is ült, legalább le se pottyant.
Úgy látszik, gondolatban is el lehet kiabálni a dolgokat, mert ez se lett igaz, sajnos.
*
*
Nem voltam egészen ártatlan a dologban, pedig nem csináltam semmi rosszat.
Vagy legalábbis én azt hittem...
Bőven túl voltunk a kalitka esti takarításán,
de fölfedeztem egy pottyantmányt az itató mellett, Csuvika kedvenc botján.
Magától értetődően fogtam egy papír zsebkendőt, hogy letöröljem :
ez olyan művelet, ami naponta százszor ismétlődik, soha nincs belőle baj.
De most lett.
Csuvi talán nem figyelt, vagy úgy találta, hogy egy estére elég egy takarítás -
mindenesetre megijedt a kezemtől, kedvenc botjáról átugrott a jobb első sarokbotra.
Ott már igazán biztonságban érezhette volna magát, de nem :
továbbmenekült a jobb hátsóra, amit amúgy igen ritkán használ.
Közben azonban elvétette valahol a lépést szegénykém,
mert a bot helyett a tükrös lámpácskán kötött ki -
én meg hamarjában föl se fogtam, hogy hol van.
Csak azt láttam, hogy valamin lóg, és rémülten verdes a szárnyacskáival.
Tudtam, hogy le fog esni, mégpedig jó magasról, de nem mertem megmenteni :
hátulról tudtam volna megfogni (ami rendben is van), ám annyira pörögtek a szárnyai,
hogy istenkísértés lett volna hozzányúlni.
Féltem, hogy kificamítom vagy eltöröm valamelyik gyufaszálnyi kis csontját.
Így aztán lepottyant szegénykém :
kitárt szárnyakkal terült el hason a kalitka fenekén, mint egy lezuhant repülő.
*
*
A fölső képen szemből, a kalitka elejéről,
az alsón oldalról, a számítógép felől van fényképezve a két sarokbot meg a tükrös lámpa.
*
*
Mindez egy pillanat alatt történt, csak leírva ilyen hosszú.
Mire felfogtam, hogy mit látok, már túl is voltunk az egészen.
Szegény kis hősöm ott pihegett a szép tiszta lepedőjén,
és egy darabig úgy tűnt, hogy nincs is kedve följebb mozdulni onnan.
Annyira rossz passzban volt amúgy is, szinte meg se moccant egész nap,
a hangját is alig hallottam - és akkor este még ez a baleset...
Isteni szerencse, hogy trehány disznó vagyok,
és nem tettem még helyére a lifegőt,
noha a tojásos rudat már jó pár napja leszedtem :
ha lett volna lifegő, nyilván abba kapaszkodik Csuvika, és tán föl is akasztja rá magát.
Bár így meg végképp nem értem, hogy hogyan került a lámpácskára szegénykém,
hisz most nem lifeg semmi a két sarokbot között,
simán át lehet sétálni egyikről a másikra.
(Máskor is át lehetne, de Csuvika fél átmenni a lifegő vagy a tojásos rúd mögött.)
*
*
Hát így vagyunk...
Nem is ez a tegnap éjjeli lepottyanás a legnagyobb baj, csak most az a friss :
valahogy az egész hét rosszul alakult -
vagy csak én emlékszem így rá, mert bánt a lelkiismeret.
Az pedig azért bánt, mert mással vagyok elfoglalva :
sikeresen belegárgyultam egy hatalmas munkába, ami nem Csuvikáról szól.
Ő pedig ezt pontosan tudja, érzi - és úgy tűnik, nagyon zokon veszi.
Hiába ülök itt mellette, hiába beszélgetek hozzá munka közben :
a madárlélek érzékeny kis műszer, pontosan jelzi a csalfaságot.
Meg a kelletlenséget - hisz előfordult a héten nem egyszer,
hogy bizony nehezemre esett kiszakadni az éppen aktuális teendőimből,
és visszatérni a való életbe, Csuvika ellátása végett.
(Saját ellátásommal nem is gyötörtem magam :
akadt olyan nap, hogy Csuvika előbb kapott vacsorát, mint én reggelit.)
*
Ugyanis úgy döntöttem, hogy fölélesztem életem főművét, a BABAGÁJ-BLOG-ot.
Nem WORD-ben megosztva (ahogy pár éve már elkezdtem, de nem fejeztem be),
hanem igazi blog formájában, a BLOG.HU-n, ahol ez a blog is íródik.
A szerkesztőket megeskettem, hogy egyelőre nem fog kimúlni az INDA,
mert nem szeretnék potyára végezni ekkora munkát - aztán belevágtam.
Egyelőre nincs sok látszatja - de hát pont ahhoz kell rengeteg idő, ami nem látszik.
A mesékből e pillanatban még csak az első hat látható,
de megszületett a sablon és a tartalomjegyzék : egyik se kétperces munka.
Megtekinthető az alábbi linken :
*
*
Szegény Csuvikát pedig a pénteki lepottyanása vágta igazán a földhöz :
odáig nem sokat törődött a potyogásokkal, nem romlott el tőlük a kedve,
fölmászott a létráin és folytatta a napot, mintha mi sem történt volna.
Pénteken viszont pocsék napunk volt, én is nehezen és későn indultam vásárolni,
Csuvika meg sokáig raboskodott, hisz reggeltől be volt zárva, hogy el tudjak menni.
A délelőtti szerencsétlenkedéshez képest elég korán hazaértem :
négyre már itthon voltam, és rögtön nyitottam is Csuvikának az ajtót.
Ekkor még jókedve volt szegénykémnek, jött volna lefelé azonnal.
A nagy igyekezetben azonban elvétette valahol a botok közti ugrándozást,
és lepottyant, mielőtt célhoz ért volna.
Nem esett magasról, de megüthette magát, mert azóta nem próbál kiülni az ajtóba.
Nyűgös és bánatos volt már péntek este is, szombatra meg még jobban nekibúsult.
Fájhat a lába, mert megint sántikál - hogy az ütéstől vagy a karmaitól, ki tudja.
Tegnap úgy láttam, hogy ülni is olyan furcsán ül a boton :
a pocakjára támaszkodik, mintha a lábai nem akarnák megtartani.
Ugyanakkor a két fölső bot között ügyesen ugrál (ha valamiért muszáj),
a kakasülőre is simán fölmászott az este - viszont ha csak ide-oda lépeget, sántít.
Többször is fényképeztem őt a héten, de még nem láttam a képeket :
nem tudom, hogy a karmaival lehet ekkora baj, vagy ütéstől fáj a kis lába.
Bízom benne, hogy nem a karmaitól.... az nagy baj lenne, négy hét után.
*
*
Tegnaphoz képest ma viszonylag jó kedve van szegénykémnek :
ha lejönni nem is próbál az ajtóba, de legalább szorgosan jártatja a kis csőrét.
Most nem sír és nem panaszkodik, csak mondja a magáét, mint rendesen.
De hogy kibírjuk huszonegyedikéig orvos nélkül, abban nem nagyon hiszek.
Pedig ki kéne - de hát az még tizenegy nap, iszonyú sok idő.
Alighanem át kell majd állnunk az öthetenkénti karomvágásra, de még nem most kéne,
csak majd a huszadik hét után, ha kibírjuk addig a hat hetekkel.
Ugyanis ha most váltanánk át öt hétre, vagy a következő alkalommal,
akkor a decemberi karomvágás az ötvenharmadik vagy az ötvenkettedik hétre esne.
El lenne rontva a karácsony, amit semmiképp nem szeretnék kockáztatni.
Ha viszont kibírjuk májusig a hat heteket, akkor a huszadik hét után válthatunk,
mert úgy már az ötvenedik hétre esik a decemberi vágatás, és az pont jó.
Feltéve, hogy megérjük, és feltéve, hogy akkor is elég lesz még öthetenként jármi.
*
*
*
*
De ilyen messzire még ne is szaladjunk !
Egyelőre örülök annak, hogy Csuvikának ma kicsit jobb kedve van,
és hűségesen diktálja nekem, hogy mit írjak.
(Egyébként az időjárás megint nagyon enyhe, és állítólag eső készül estére.)
*
*
(Így utólag megnézve alaposan,
lehetetlennek tartom, hogy Csuvika azon a lámpán kapaszkodott volna.
Pedig valamin himbálódzott szegénykém - de ha nem a lámpán, akkor min ?
Hacsak nem azon a pici kis kék szívecskén, ami az alsó képen valamennyire látható.
De az meg oly messze van a sarokbotoktól, egészen bent, a rács mellett,
hogy talán még lehetetlenebb, mint a tükrös lámpa.
Vagy netán a tükrös lámpa csengőjén kapaszkodott ?
De anak meg hangja lett volna, sőt oda se fér a madár a piros etetőtől.
Végül is tehát fogalmam sincs, min lógott Csuvika : lehet, hogy csak az egyik boton.
De akkor meg mitől himbálódzott ? Sose fog kiderülni.)
*
*
*
*
19.02.10.
Új kommentek