Istenem, de jól tettem, hogy nem mentem ma vásárolni !
Pedig fontos lett volna - de hát szorgos haldoklással voltam elfoglalva délelőtt.
Elcsúsztam az idővel, és bár később sikerült valamennyire összevakarnom magam,
ha kicsit rákapcsolok, még el is indulhattam volna - valami azt súgta, hogy ne tegyem.
Szokatlan erővel, szinte ijesztően fújt a szél, nem mertem itt hagyni Csuvikát.
De azért bántott a lelkiismeret, hogy ez csak kifogás, lusta disznó vagyok.
Az utóbbi megállapítás kétségtelenül igaz, különösen melegfrontban -
de ma hatalmas örömtől estem volna el, ha sikerül legyőznöm a lustaságomat.
*
*
Ugyanis az én rozoga kicsikém végre ismét elfoglalta helyét a portásfülkéjében.
Négy bánatos nap után sikeresen lemászott az ajtóba, ahol imád ücsörögni.
Ennél nagyobb kalandra már hosszú hetek óta nem vállalkozik :
legutóbb december 23-án kockáztatta a padlóra való lepottyanást,
hogy aztán szárnyak helyett lábakon jusson el az imádott mászókájára ;
az előtt pedig október 30-án merészkedett ki utoljára.
Mára csak az ajtóban való ücsörgés maradt neki változatosságnak és örömnek :
annál szomorúbb, mikor még ennyire sincs bátorsága vállalkozni.
De ma volt - hála Istennek !
Annyira sajnáltam őt délelőtt, míg a saját nyavalyáimmal voltam elfoglalva :
jókedvűen ébredt szegénykém (mindig töretlen optimizmussal kezdi a napot),
aztán fokozatosan lohadt a kedve, mikor látta, hogy itt vagyok és mégse jöhet ki.
(Ez a kijövés enyhe túlzás : csak az ajtóban ücsörgést kell érteni rajta.)
Mire elrendeztem magammal a programváltozást, és mégis kinyitottam neki az ajtót,
szegénykém már beletörődött sorsába, elszállt a jókedve, nem mozdult semerre.
Eltelt legalább egy óra, mire sikerült rábeszélnie magát, hogy mégis lemásszon.
Itt ültem közben a gépnél, így biztosan tudom, hogy megérkezett baleset nélkül.
Nála jobban ennek csak én örültem, nem győztem dicsérni.
Hogyne - mikor az utóbbi négy napot szinte mozdulatlanul töltötte !
Gyanakodtam mindenfélére (bár a képek tanúsága szerint nem túl nagyok a karmai),
de hát azt úgyse lehet kitalálni, mi szögez egy madárkát napokra az ülőbothoz.
Most megint azt mondom, hogy elsődlegesen talán a bolond időjárás.
Csuvika is öregszik már, bármennyire is nem vagyok képes ezt tudomásul vanni :
úgy látszik, vénségére már neki se mindegy, milyen frontok grasszálnak fölöttünk.
Hogy aztán mi lett a mai ajtóban ücsörgés vége, azt sajnos nem tudom :
elaludtam délután, akaratomtól függetlenül, mint akit fejbe csaptak.
Mire fölébredtem (kötelességtudóan egy perccel fél hat után, vacsoraosztásra),
Csuvika már fönt csiporgott az egyik etetős botján, az emeleten.
Nem tudom, hogy csak a vacsoraidő csalogatta föl (nemigen szokta),
vagy fölment már hamarabb szegénykém, mert megijedt attól, hogy alszom.
Ugyanis ő ezt nem szereti : már máskor is megfigyeltem, hogy fél tőle.
Talán valahogy érzi, hogy ilyenkor nem vagyok itt, csak látszatra, és ezt nem érti.
Mindenesetre nincs kizárva sajnos,
hogy a fölfelé út nem volt olyan sikeres, mint a lefelé mászás,
mert később már nem jött ki Csuvika az ajtóba egész este.
Lehet, hogy megint pottyant egyet szegénykém -
bár a lepottyanásaira éjjel is föl szoktam ébredni, nemhogy nappal.
Igaz, hogy ez most nem volt "normális" alvás, úgy aludtam, mint aki elájult.
Átkozott tavasz, átkozott melegedés !
Még el se kezdődött, mégis mennyi bajt okoz máris !
Nem tudom, tűléljük-e : én szó szerint rosszul vagyok egész nap,
és Csuvika se most futja a csúcsformáját, hiába volt ma viszonylag jó napja.
Engem ez az átok tavasz meg fog ölni - akkor pedig Csuvikát is, velem együtt.
Ennél szörnyűbb évszak nincs - én a tavaszt egyszerűen nem bírom elviselni.
Legalább Csuvika örülne neki - de hát valami nagyon nem örül ő se, szegénykém.
Úgyhogy a közeljövőben nem számítok semmi jóra, pusztán csak túlélésre játszunk.
De azért az mégis nagy öröm, hogy ma kiült szegénykém a portásfülkéjébe.
*
*
*
19.02.12
Új kommentek