Ez még mindig nem a dokis mese, mert megint akadt fontosabb megörökíteni való.
Mióta kitaláltam, hogy fölélesztem a BABAGÁJ-BLOG-ot, Csuvika gondoskodik róla,
hogy ne legyen se kedvem, sem időm a régi dolgokkal foglalkozni,
hanem igenis róla írjak nap mint nap,
elvégre van egy élő madaram, mit akarok a holtaktól.
Így most megint a tegnapi napot kell mesélnem, ami nem volt egy sikertörténet.
*
*
Szegény kicsikém már délelőtt se futotta csúcsformáját, de ez nemigen aggasztott,
mert az orvoslátogatás utáni napokon mindig bágyadt és kedvetlen,
ráadásul most a bolond időjárás is ellene játszik, bőven van oka punnyadtnak lenni.
Annyira nem is volt elesett, amennyit még meg tudtam volna magyarázni.
Az ajtóba nem jött le, de csiporgott egész délelőtt, ha nem is túl vidáman.
Ment a nap a maga útján, ahogy máskor is szokott, ha pihenőt szavazok magunknak.
A délutáni dagonya kicsit későbbre tolódott a szokásosnál,
de sokáig úgy tűnt, hogy azzal sincs semmi baj.
Csuvika örült, hogy bevackoltam magam a rekamié sarkába és itt vagyok vele
(előtte ettem, sokáig kint voltam a konyhában), és újult erővel fújta a magáét.
Később elcsöndesedett, de ez is rendjén volt, hisz ilyenkor ő is szunyókálni szokott.
Közben hallottam egyszer, hogy pörögnek a szárnyai,
mondtam is neki, hogy csak óvatosan, vigyázzon magára nagyon -
ám a szárnysuhogást puffanás nem követte, csönd lett megint,
nem álltam föl, hogy megnézzem, mi van vele.
Rosszul tettem.
Eltelt még legalább félóra, mire úgy döntöttem, hogy elég a henye életmódból,
ideje kivakarni magam a kuckómból, és csinálni valami értelmesebbet.
Csuvikának is fölgyújtottam a kislámpáit -
és rémülten láttam, hogy sehol sincs a madár.
Akárhogy meresztgettem a vaksi szememet, Csuvikát nem találtam a kalitkában.
Nem is vettem őt észre egészen addig, míg el nem kezdett mászni szegénykém,
fölfelé a mosogatórács-létrán, a kalitka fenekének bal első csücskéből.
Nyilván akkor pottyant oda, amikor a szárnyait hallottam pörögni,
és a sötét sarokban nem találta meg a fölfelé vezető utat.
Pisszenés nélkül tűrte sanyarú sorsát, legalább félórán keresztül.
Ilyen a világon nincs -
és én még mindig nem szoktam hozzá Csuvika csendes önfegyelméhez.
Fénykorában ő sem ilyen volt, a többi madárkám meg pláne nem :
mindegyik tudott segítséget kérni, nyüszögtek vagy visítottak, ha valami bajuk volt.
Csuvika meg hallgat. Hallgat és szó nélkül szenved szegénykém.
A biztonsága szempontjából ez nagyon veszélyes viselkedés -
de hát hogy beszéljem rá a boldogtalant, hogy ne legyen ilyen fegyelmezett ?
Mindegy : ami történt, megtörtént,
és megint csak én omlottam össze az eseményektől,
Csuvikát nem viselte meg a sarokban kucorgás, szorgosan csivitelt tovább,
amint kapott elég fényt a föléledéshez.
Most aztán törhetem a fejem, mit kezdjek túlságosan jól nevelt madárkámmal,
aki világosban sem igen jelzi a problémáit, sötétben meg főleg nem.
Attól fogva, hogy ráterítem este az első takarót,
meg nem szólal addig, míg reggel le nem bontom a barlangját.
Én meg a sasszememmel nem látom őt a takarók alatti sötétben,
hiába van tíz centire az orromtól a kakasülő.
Nem tudom eldönteni, hogy ott ül vagy sem.
Ő pedig nem szól, ha baj van, így legrémesebb rémálmaim egyike,
hogy egyszer majd a kalitka fenekében találom őt reggel,
ha netán olyankor pottyan le, mikor én nem vagyok a szobában, és nem hallom meg.
Bár most itt voltam, és mégse hallottam...
Nem sokra megy velem szegénykém :
elég szerencsétlen párosítás ez a roncsmadár-roncsgazdi kombó.
*
*
*
19.02.23.
Új kommentek