Mesélem végre a dokit, mert már éppen ideje :
vasárnap este van, és csütörtökön voltunk a Hernád utcában.
Eddig se lazsáltam, csak Csuvika mindig gondoskodott egyéb mesélni valókról,
a dokinál meg nem történt semmi olyasmi, ami azonnal kikívánkozott volna belőlem.
*
Szokás szerint egy frászban voltam, hogy egyáltalán el tudunk-e indulni,
de viszonylag jól vettük az akadályokat, bár a befogás nem sikerült valami fényesen.
Azért mégiscsak bekerült a kis ketrecbe szegény kis foglyom,
és nem szűnt meg rikácsolva tiltakozni ekkora méltánytalanság ellen,
egészen addig, míg el nem indultunk.
Útközben már csöndben volt : beletörődött sorsába szegénykém.
*
A rendelőben kellemes meglepetés ért mindjárt a belépés pillanatában :
a recepciós hölgyike csak ránk nézett, és mindjárt kérdezte, hogy "Csuvikával ?"
Igen, Csuvikával. Apróság, de nagyon jólesett, hogy fölismert a leányzó.
Ehhez képest én később elég bunkó voltam :
ott ültünk már egy órája (persze jó félórával hamarabb is érkeztünk),
és még egyszer se láttam Tamás doktort, nem jött ki új beteget szólítani.
A többiek mind jöttek-mentek, de Tamás sehol.
Aggódni kezdtem, hogy talán nincs is bent
(ami persze hülyeség, hisz akkor ez lett volna az első, amit közöl a recepciós),
és rákérdeztem, hogy egyáltalán itt van-e.
Természetesen ott volt : egy haldokló nyuszit operált éppen.
Kérdeztem, mikor sorra kerültünk : sikerült megmentenie az életét.
Szegény gazdi meg biztos ott ült a váróban, és meg lehetett a véleménye rólam,
hogy türelmetlenkedem a madarammal, mikor az ő nyuszijának az élete forog kockán.
*
Várakozás közben megismerkedtünk egy bánatos kaméleonnal,
akinek talán a veséje beteg, később meg két tündéri kis pinttyel,
akik nem is betegek, csak az egyik újabban gyilkolja a másikat.
Mert mind a kettő fiú, hogy ne legyen szaporulat...
Sajnos nem kértem elérhetőséget a nagyon helyes, kedves gazditól,
pedig érdekelne a madárkák további sorsa -
meg az is, hogy mit tudott tanácsolni Tamás ebben a helyzetben.
Ő nagy pintyes, de hát két hím hatalmi harcára nemigen tudhat orvosságot.
*
Csuvika szerencsésen átesett a szokásos tortúrán
(amiből remélhetőleg nem sokat érez, hisz el van kábítva),
aztán elég sokat beszélgettünk az állapotáról,
bár nem jutott eszembe minden, amit meg szerettem volna kérdezni.
A doktor úr megint elmondta, hogy Csuvikáért már nem sokat tehetünk,
csak megpróbálhatjuk minél tovább fenntartani az elfogadható állapotát,
mert ő egy "nagyon sok sebből vérző madárka".
Ez utóbbi megállapításban éreztem némi szemrehányást, ami rosszulesett,
mivel ez a "nagyon sok seb" mind a doktor úr szeme láttára alakult ki,
hisz Csuvika az ő betege, mióta csak él.
Sőt már tojás- vagy petesejt korában is az volt,
mert a tenyésztője épp úgy Tamás tudására esküszik, ahogy én,
így Csuvika szüleit is ő kezelte, ha úgy adódott, hogy kellett.
*
Kértem Tamást, hogy nézze meg Csuvika lábacskáit is,
mert azokkal valami nem stimmel, mostanában olyan furcsán ül a botokon,
nem a lábai tartják, hanem a hasára támaszkodik, meg néha sántikál is.
Nem talált semmi bajt a lábakon, a fura ülést Csuvika súlyával magyarázta.
Hogy nem bírják el szegénykémet a lábai, olyan kövér.
De hiszen negyvenöt gramm - és ő egy elég nagy méretű madárka !
Kérdeztem Tamást, mikor lenne megelégedve Csuvika súlyával.
Azt mondta, akkor, ha hármassal kezdődne.
De hát az egy pár hónapos madárgyerek súlya, ami hármassal kezdődik !
És Csuvika pocakján meg fenekén még ott van a daganat is...
Ha daganatokkal együtt harninc-akárhány grammot nyomna, hol lenne a madár ?
Csont és bőr volna szegénykém !
Csipikém az élete vége felé már két madár volt egyben,
hetvenkét grammot nyomott a hatalmas daganatával - mégis elbírták a lábai.
Csupikám is jó húsban volt, mindig bőven túl az öt dekán,
de a súlya nem zavarta sem a röpködésben, sem a járásban, ülésben.
Maga Csuvika is csak mostanában fogyott negyvenöt grammra,
korábban évekig az öt deka közelében járt, mégse volt baj a lábacskáival.
Most meg van - csak tudnám, hogy micsoda !
Elfelejtettem a köszvényre rákérdezni, pedig azt is akartam.
(Legközelebb majd összeírom a kérdeznivalókat - biztos, ami biztos.)
Lehet, hogy csak a rengeteg potyogástól fájnak azok a szegény lábacskák -
de hát ez se stimmel, mert Csuvika világéletében sokat potyogott
(fénykorában is, mert Banyácskánk gyakran lelökte innen-onnan),
mégse sántikált, mégse láttam soha, hogy fájnának a lábai.
Bár persze idős korára nyilván érzékenyebb minden alkatrésze, mint korábban volt.
Annyira sajnálom szegénykémet,
hogy az amúgy is beszűkült, egyhangú élete mellé még fájdalmakkal is küszködik.
Tamást megint kértem, és ő megint megígérte, hogy szól majd időben,
ha már csak szenvedés lesz Csuvikának a létezés.
Egy percig se szeretném életben tartani pusztán azért, hogy ne maradjak egyedül.
*
*
De most még talán nem kell ilyesmin törni a fejemet,
bár szegény kicsikém állapotával egyáltalán nem vagyok megelégedve.
Azt hittem (és azt hitte szegénykém ő is), hogy a karomvágás csodát tesz,
mint ahogy általában csodát szokott tenni.
De most a csoda elmaradt - nem tudom, hogy az időjárás miatt,
vagy szokatlanok (netán fájnak) Csuvikának a megrövidült karmai.
Próbált szegénykém kiülni az ajtóba mindjárt a vágatás estéjén,
de nem járt sikerrel, lepottyant épp úgy, mint vágatás előtt.
Másnap még nekiveselkedett újra, de megint csak a kalitka fenekében kötött ki.
Azóta feladta : tegnap és ma már nem is próbálkozott, beletörődött, hogy nem megy.
Csak ül rezignáltan és bánatosan az egy szál botján, alig moccan egész nap,
csipogni is ritkán és búsan csipog - nekem meg megszakad a szívem érte.
Mit tehetek szegénykémért azon kívül, hogy orvoshoz viszem ?
Annyira vártam ezt a csütörtököt (miközben rettegtem is tőle),
mert azt hittem, egy virgonc és vidám Csuvikát fogok hazahozni,
aki úgy négy hétig majd megint remekül működik, és viszonylag jól érzi magát.
De hát nem így lett : Csuvika kedélye és életformája maradt ugyanolyan
(vagy még olyanabb), mint az utóbbi két hétben volt.
Talán szoknia kell még a rövid karmocskáit,
vagy a fölöttünk grasszáló frontok csapják őt ennyire agyon.
Mindenesetre nem most futjuk a csúcsformánkat
(én már tiszta idegroncs vagyok az állandó készenléttől és aggódástól),
de azért reménykedem, hogy jönnek majd még jobb és nyugalmasabb idők is.
*
*
*
19.02.24.
Új kommentek