Embert (és madarat) próbáló hét áll mögöttünk : az időjárás teljesen megőrült.
De mire kiderült, hogy ez a (legnagyobb) baj, én már mindenre gondoltam,
bár persze nem tudtam eldönteni, mi baja lehet Csuvikának, az ismerteken kívül.
*
*
A vasárnap-hétfő-kedd úgy telt, hogy szegény madár szinte meg se moccant :
ült ugyanazon az egy szál boton reggeltől estig, és még csak nem is lépkedett rajta.
Enni nem akart (legalábbis a kezemből nem), bár azért sutyiban csak csipegethetett,
mert az éjszakai kakigyűjtő szalvétákon mindig találtam elég pottyantmányt.
Viszont beszélgetni nem nagyon beszélgetett, a társaságomra nem tartott igényt -
igaz, hogy én a szétdurranás határán álltam az átkozott melegfronttól,
szegény madár valószínűleg többször is halálra rémült,
amikor ordítva átkoztam a gépet, a blogot, vagy azt, ami éppen kiesett a kezemből.
Odakint iszonyú szélvihar dúlt napokig, úgy április végének megfelelő hőmérséklettel,
meg persze napsütéssel, ami nekem maga a halál, pláne így, hogy télen is sütött.
Legalább Csuvika örült volna neki - de nem örült ő sem.
Csak őrizte az egy szál botját, magába roskadva, mint akiben már nincs is élet.
Ugyanakkor gubbasztani nem gubbasztott, a farka is hercigen állt, nem lógatta -
vagyis nem tűnt betegnek, bár a lábacskájára változatlanul gyanakszom, hogy fáj.
*
Kedd estére már nagyon elegem lett a megzakkant világból
meg a Csuvika felvidításáért folytatott reménytelen küzdelemből :
teljesen kilátástalannak találtam az életünket és a jövőt,
hisz milyen élet ez már egy madárnak, hogy csak ül, napokig mozdulatlanul.
Az esti készülődésnél rá is zúdítottam szegénykémre minden keserűségemet :
nem nagy hangon és nem indulattal, csak nagyon bánatosan és nagyon kétségbeesve.
Csuvika csak nézett rám, mintha értené, és még szomorúbb lett a szövegemtől.
Aztán nem sokkal később, úgy az éjszaka közepén, szabályos zivatar tört ránk :
égzengéssel, villámokkal, mintha nyár lenne, nem pedig március legeleje.
Akkor hát ez volt a baj !
Ettől voltam én a plafonon napok óta, és ettől süppedt mély depresszióba Csuvika.
Hogy a fene enné meg ezt a tisztára megőrült, fejtetőre állított világot !
Miért pont most kell élnünk, miért nem születhettünk valami normálisabb korban ?
Úgyis van annyi bajunk, és akkor még a bolond időjárás is folyton rátesz egy lapáttal.
*
*
Mindegy... Csuvikától gondolatban bocsánatot kértem (akkor ő már aludt),
hogy épp akkor hánytam szemére az állandó rosszkedvét,
mikor igazán megvolt rá minden oka - és másnapra egy kicsit magunkhoz tértünk.
Nagy nehezen (de csak késő délután, mikor már lement az átkozott napocska)
arra is rávettem magam, hogy elvégezzem a porszívózást, felmosást,
ami ugyan el volt határozva előre, de a végrehajtásra nem sok remény mutatkozott.
Mint utóbb kiderült, szegény kicsikém ezt kapta az itthonlétének 2400. napjára :
csak éjjel vettem észre a blogban, hogy szerdán ünnepelnünk kellett volna.
Jó, hát az ezredik nap után a százasokból már nem csinálunk nagy cécót,
csak az ezreseket és ötszázasokat ünnepeljük -
de azért legalább egy kis almás tojást megért volna a dolog.
Meg mégis valami megemlékezést - nem pedig porszívózást, amit Csuvika utál.
Így szegénykémnek el lett rontva még ez a kicsi kis ünnepe is :
az előestéjére vihart kapott, amitől fél, a napjára meg takarítást, amit nem szeret.
Az almás tojást aztán pótoltuk csütörtökön :
jól tettem, hogy rászántam magam a pacsmagolásra, mert ennek végre örült Csuvika.
Már vagy egy hete nem volt hajlandó semmit elfogadni a kezemből,
ám a jó kis almás tojás láttán rögtön elfelejtette, hogy büntiben vagyok,
és úgy vetette rá magát a finom csemegére, mintha sose haragudott volna semmiért.
Azóta sincs kifogása ellenem : eszik szépen a kezemből, ahogy mindig is evett.
*
*
Így a csütörtökről azt hittem, hogy végre egy jó nap.
Az is volt, nagyjából - egészen az esti lefekvésig.
Míg építgettem Csuvika köré az éjszakai pokróc-barlangot,
épp az járt a fejemben, hogy nem is olyan borzasztó ez a hét, amit élünk,
mert ha a botjáról nem is mozdul semerre Csuvika, legalább nem is potyog.
Hát nem a fenét !
Mire ezt így végiggondoltam (de PONTOSAN akkor), puff - már le is pottyant.
Minden ok nélkül, teljesen érthetetlenül - csak hogy ne legyen igazam.
Mert nekem különleges képességem van ahhoz, hogy elkiabáljam a dolgokat.
Nemhogy mondani vagy leírni, de lassan átgondolni se merek már semmit, ami jó,
mert a rohadék sors rögtön gondoskodik róla, hogy érvényét veszítse az egész.
Semmi, de semmi nem indokolta Csuvika lepottyanását csütörtök este !
Biztonságban ült már a hálóhelyén, a kakasülőn : onnan zuhant le, teljesen váratlanul.
Pedig épp kezdett már kicsit javulni a lábacskája... most megint jól megüthette.
Az is csoda, hogy egyáltalán van még lába szegénynek, ennyi potyogás után.
Így az én napomnak és hangulatomnak megint lőttek
(bár meglepve nem voltam, ismerve a formámat meg a szemét sors dögségét),
Csuvika viszont nem vette nagyon szívére a dolgot : visszamászott a helyére,
inkább csodálkozva, mint ijedten, mert ő sem értette, hogy mi történt vele.
*
*
Így persze ajtóban ücsörgés azóta sincs (nem volt egész héten),
hisz feltehetően fél a lepottyanástól szegény madár.
Vagy nem is tudom...
Érthetetlen ez az egy helyben ücsörgés,
mert esténként a kakasülőre fölmászik, reggel lemászik minden gond nélkül,
sőt ha rákényszerül, nagyokat ugrik egyik botról a másikra, sikerrel.
Ezt onnan tudom, hogy még vasárnap visszaszereltem a lifegőjét a helyére,
és mivel kicsit megijedt a kalitkában matató kezemtől,
fölmenekült a bal hátsó sarokbotra (felső kép).
Ehhez előbb át kellett ugrania kedvenc sötét botjáról a világosra,
onnan pedig FÖLFELÉ, elég nagy távolságra, a biztonságosnak ítélt sarokbotra.
Csak ámultam, hogy megoldotta minden baj nélkül, egy szempillantás alatt.
Ha viszont oda föl tudott ugrani ilyen ügyesen, nyilván le tudna mászni az ajtóba is.
De nem mászik - pedig láthatóan szeretne és vágyik oda.
Hogy miért, az az ő titka - mindenesetre nagyon sajnálom őt, bármi tartja vissza.
*
*
A lifegővel egyébként nem játszik, rá se nézett még, mióta visszakapta.
A kölesfürtöket is hiába kötözgetem föl neki a kakasülő mellé esténként :
úgy tesz, mintha nem is látná, hogy ott díszeleg a kedvenc nasija.
Pár hete még ki se várta, hogy odakötözzem rendesen a rácshoz,
sokszor az ujjammal kellett megtámasztani hátulról, hogy falatozni tudjon róla,
mert amint meglátta, hogy jön az imádott köles, máris rohant csipegetni.
Most meg nem érdekli, nem kéri, jószerivel rá se néz.
Mint ahogy nem kéri a zabocskát sem, ami nélkül korábban létezni se tudott.
Már kétszer cseréltem frissre és másfajta zabra az egész tálka tartalmát - hiába.
Lehet, hogy a csőre is túl rövidre sikeredett a legutóbbi csiszolásnál,
és azért nem tud zabszemeket bontogatni meg kölesfürtöt szemezgetni.
De hát a csiszolásnak már tegnapelőtt volt két hete !
Tényleg nem tudom, mire véljem a dolgot, de csak a csőre körül lehet a baj,
ha pont a két legkedvesebb kedvencét nem eszi mostanában.
Igaz, hogy nem eszi a PREMIUM-ot meg a VOGEL alapeleséget sem,
noha régebben azokat is valósággal zabálta, annyira szerette őket.
Újabban csak a PRESTIGE alapeleségét eszegeti, amint már a múlt héten is írtam.
*
*
Inni viszont iszik szépen, pedig hétfőn elkezdtem adni újra a csodalötyit,
amivel pár hete leálltam, mert annyira nem ivott, hogy kezdtem őt félteni.
(Valószínűleg fölöslegesen, mert a hullámos hetekig bírja víz nélkül, ha muszáj.)
Mindegy volt, mert nem itta a tiszta vizet sem, elég sokáig.
Most viszont megissza a vitaminosat is, mert éppen iszogatós kedvében van.
Esténként azonban hiába kínálom az itatóból, akkor már nem kér inni :
azt várja, hogy rákerüljön az éjszakai takaró, és ihasson az ujjamról.
Amint ráterítem a kalitkára a flanel lepedőt, ő szalad föl a kakasülőre,
és kezdi kocogtatni a csőrével a fölötte lévő kis bodzaágat, hogy oda kéri a vizet.
De igazában nem is oda kéri, hanem egyenesen a csőrébe.
Igyekszik elkapni útközben a kisujjamat a vízcsöppel, és lenyalogatja róla szépen,
még mielőtt rácsöppenthetném az ágra.
Úgyhogy az ágat már néha ki is hagyjuk, egyenesen a csőrébe kapja Csuvika a vizet.
Ilyenkor semmi kifogása a kezem vagy a társaságom ellen :
boldogan nyalogatja-puszilgatja a kisujjamat.
Ellenben a hét elején, amikor haragudott rám vagy félt tőlem,
esti puszi helyett napokig harapást kaptam.
Inni akkor is ivott a kisujjamról : olyankor nyalogatta, puszilgatta.
Ám amikor búcsúpuszira nyújtottam be neki, a szokásos esti szöveg kíséretében,
puszi helyett jól megharapta ugyanazt a kisujjat - pusztán a miheztartás végett.
*
Most ülünk a szombat délutánban, és nem tudom, hányadán állunk :
Csuvika szövegel, nem tűnik rosszkedvűnek, pláne nem betegnek -
viszont el nem mozdulna az egy szál botjáról, amit egész héten hűségesen őrzött.
Ez semmiképp se normális viselkedés, de fogalmam sincs, mit gondoljak felőle.
*
*
*
19.03.09.
Új kommentek