Jól megünnepeltük tegnap március idusát szegény kicsikémmel !
Ő a pincurka szállító ketrecében raboskodott egész délután,
én meg dolgoztam körülötte, mint egy igásló - szó szerint a kifulladásig.
Ugyanis kitaláltam, hogy kalitkazuhanyozással ünnepelünk,
hadd legyen tényleg különleges és emlékezetes ez a jeles nap.
Hát az lett : én estére szabályosan rosszul voltam a sok tüsténkedéstől,
Csuvika pedig hosszú időre a legsötétebb depresszió fenekére süllyedt,
látva döbbenten és csalódottan, hogy mit műveltem az imádott kis lakosztályával.
*
*
Na mit ?
Orvul kicseréltem a kedvenc ülőbotjait, egyszerre mind a kettőt.
Sejtettem, hogy ez kicsit sok lesz így a jóból,
mert szegény madár még nálam is jobban utálja a változásokat -
de hát muszáj volt, mert kalitkazuhanyozás ritkán van,
mióta Csuvika folyton csak otthon ül,
a botokat pedig épp azért lett volna fontos már rég másikra cserélni,
mert ahhoz nem voltak elég jók, hogy rajtuk töltse el a hátralévő életét.
A féltve őrzött almaága túl vékony volt az ő negyvenhatos lábához,
a fűzfát pedig még Csipikém hámozta világosra és meztelenre az ősidőkben.
Pedig a fényesre koptatott, sima ág egyáltalán nem tesz jót a lábacskáknak -
csakhogy én ezt hiába tudom, nincs honnan új ágakat szereznem.
Most is csak úgy történhetett meg a csere, hogy feláldoztam Csuvika járdáját,
amire annak idején oly büszke voltam, és ami a fotelba vezette volna őt a kalitkából.
De nem vezette, mert nem használta egyszer sem, ki se próbálta soha.
Így vérző szívvel bár, de úgy határoztam, hogy az ülőbotok fontosabbak,
mert azok viszont nagyon is használva vannak, azokon telik Csuvika élete.
*
*
Sajnos a Drusza-féle jó kis bodzaág (ami a járda volt)
néhány centivel rövidebbnek bizonyult a szükségesnél :
kijött belőle a két ülőke, de csak úgy, hogy a hátsó végüket meg kellett toldanom,
mert eredeti méretükben csak egy-egy centivel lógtak volna túl a ketrec szélességén,
és az nem elég a biztonságos rögzítéshez.
Csavarral persze meg lehetett volna oldani, de a bodzaágnak puha a közepe,
nem tartaná meg stabilan és sokáig a csavart.
Maradt a tiplirudas meghosszabbítás, amiben én már verhetetlen vagyok.
Ám a tiplirúd meg vékony (hat milliméter átmérőjűt szoktam a bodzákba dugdosni),
ezért a toldalékokba pici kis karikafejű kampócskákat kellett csavarnom kétfelől,
egymással szemben, hogy ezeket majd oda tudjam kötözni a rács két-két drótjához,
és így ne csúszhasson ki a tiplirúd a bodzaágból, ami a másik végén is rögzítve van.
Fényképek sajnos nem készültek erről a dicső mesterkedésről,
mert a cigarettánál is vékonyabb kis tiplirúd oldalába nem olyan egyszerű lyukat fúrni,
de muszáj, mert előre kifúrt lyuk nélkül nem lehet betekerni a pici kis csavart.
Satum sajnos nincs, a csípőfogó nem jutott eszembe : kézzel tartottam a rudat,
így három ujjam bánta áldásos tevékenységemet.
Az egyikbe elég rendesen beleszaladt a fúró, nem győztem kötözni.
Így el is ment a kedvem az egész cirkusztól, mielőtt még elkezdtem volna.
Szerencsére volt annyi eszem, hogy amit lehetett, elintéztem még délelőtt,
hogy Csuvikának csak annyit kelljen raboskodnia, amennyi feltétlenül szükséges.
Az ágak toldozgatását, az új csőrkoptatók kifurkálását még nagyon élvezte,
mert páholyból nézhette végig, hogy mit művelek :
itt szerencsétlenkedtem az orra előtt, a nagy asztalon, a kalitka mellett.
*
*
Dél körül, mikor már mindent elvégeztem, amit meg lehetett csinálni előre,
elvonultam a konyhába reggelizni,
Csuvika pedig azt hitte, hogy jön majd a szokásos délutáni dagonya.
Hát jött is - csak nem egészen úgy, ahogy elképzelte szegénykém.
Kétségbeesve ordított, mikor elővettem az utazó szatyrából a kis ketrecet,
hogy ez disznóság, egy szóval se mondtam előző este, hogy orvoshoz megyünk.
Borzasztóan sajnáltam szegénykémet, de a rémület nem tartott sokáig :
a komód sarkában (ahol eddig még sose járt) hamar megértette,
hogy nem viszem sehova, valami mást találtam ki a szórakoztatására.
Tündéri édesen, nyugodtan, békésen ücsörgött a botján vagy öt órán keresztül :
kezdetben kicsit riadtan, de később folyamatosan kommentálva az eseményeket.
Csak vacsoraidőben kezdett kicsit (nagyon) veszekedni,
hogy most már talán elég a kilakoltatásból, szeretne hazamenni, mert éhes.
(Délután nemigen szokott enni, a kis ketrecben pedig lógott mellette egy kölesfürt.)
*
*
Hat óra bőven elmúlt, volt már talán fél hét is, mire hazamehetett.
Na de hova haza ??? Egy teljesen megváltozott kalitkába !
Amekkora örömmel ugrándozott befelé, akkora csalódással vette tudomásul,
hogy nem ugyanoda érkezett, ahonnan pár órával előbb kényszerűségből távozott.
Sose fogom elfelejteni a döbbenetét : ennyire elkeseredettnek még sose láttam.
Rémülten billegett a szokottnál vastagabb botokon, nem találta az egyensúlyát,
közben le is pottyant szegénykém, míg kereste a megfelelő fogást rajtuk.
(Aznap már másodszor, mert persze a befogást sem úsztuk meg pottyanás nélkül.)
Ment volna rögtön enni, hisz eddigre már nagyon éhes volt, ám az se sikerült :
a vastagabb botokról mélyebbre kell hajolni az etetőkbe, kicsit más testtartással :
Csuvi kétségbe volt esve, felhagyott a próbálkozással, rémülten otthagyta az etetőt.
Először csak sírdogált : csöndesen, de olyan keserűen,
hogy majd' megszakadt érte a szívem.
Később már a sírást is abbahagyta, csak ült magába roskadtan, mozdulatlanul,
görcsösen kapaszkodva a szokatlan és félelmetes új botok egyikébe.
Próbáltam a kezemből etetni : oda is tipegett nagy óvatosan a tálkához,
de egy-két falat után abbahagyta a csipegetést,
hiába próbáltam úgy tartani az etetőt, hogy a szokott szögben kelljen belehajolnia.
*
*
Ettől már én is komolyan megijedtem,
mert az éhségsztrájk egy ilyen pici madárnál hamar végzetes lehet -
de próbáltam bízni benne, hogy az első döbbenet elmúltával változik a helyzet,
hisz az új ülőkék sokkal kényelmesebbek, mint a régiek voltak,
előbb-utóbb majd csak rájön Csuvika is, hogy jót tettem vele, nem rosszat.
Leültem müzlit enni (azt újabban itt szoktam, a szobában),
hogy történjen végre valami megszokott, lássa Csuvika, hogy megy tovább az élet.
Lassacskán meg is nyugodott szegénykém, bár ehhez kellett még vagy másfél óra.
Késő estére eleredt az eső : ettől kicsit föléledtünk mind a ketten,
és kezdett végre csipegetni az én kis éhezőm :
előbb csak a kezemből, de később már a tálkákból is.
Billegett, tántorgott, rémüldözött : kereste a botokon a fogást,
de valahogy mégiscsak beledugta a csőröcskéjét az etetőkbe, egyre ügyesebben.
Ekkor már megnyugodtam : ha eszik, akkor nyert ügyünk van.
*
*
Mire a lefekvésig jutottunk (jó későn), már úgy-ahogy megbékélt az új botokkal,
ma pedig lelkesen és vidáman ébredt, alig várta, hogy kinyíljon a kalitka ajtaja.
Szinte még ki se nyitottam, máris ugrált lefelé a botokon,
és kiült végre kedvenc trónusára - ebben a hónapban először.
Sőt nem csak a trónusáig merészkedett, hanem annál tovább is,
a fehér kis műanyag ülőkékig, amik az ajtó rácsába vannak tűzködve.
A külsőről tekintgetett vágyakozva lefelé, a padlóra,
mert alighanem a mászókáig szeretett volna eltotyogni, hisz repülni már nem tud -
ám felmérte szegénykém (igen okosan), hogy a padló túl messze van,
nagyon megütné magát, jobb, ha meg se próbálja.
A kudarc viszont visszazavarta az emeletre, nem maradt az ajtóban.
A kedve nem romlott el, roppant tevékeny volt egész délelőtt :
többször lejött még az ajtóig (de sose maradt ott),
sőt egyszer ki is mászott a kalitka oldalára, amire hónapok óta nem volt példa.
De sajnos onnan is iszkolt befelé azonnal, amint észrevette, hogy nézem.
Talán attól félt, hogy lefényképezem ?
Direkt nem vettem elő a masinámat egész délelőtt, bármilyen nagy volt a kísértés.
Megint az volt a benyomásom, hogy én vagyok a mumus :
miattam nem mer élni Csuvika a szabadsággal, bármennyire is föléledt.
Fura kis lélek : ha kimegyek a szobából, tiltakozik és sír utánam,
ha meg itt vagyok, fél tőlem és akadályozom a cselekvésben.
*
*
Nagyjából ennyi a március tizenötödikénk hiteles története.
Mi volt még ?
A két hátsó sarokbot fölé kötöztem egy-egy szépia-darabot,
mert most már talán nem veszélyes,
Csuvika nemigen gyilkol spárgát, az csak Csivike szokása volt.
*
*
A tükrös virág két levele alá pedig ágtartó kupakokat tűztem, ág nélkül,
mert magukban is elég hosszúak ahhoz, hogy alátámasszák a leveleket.
Idáig kölescsipeszek díszelegtek ott, de nem váltak be egyáltalán,
hisz túl kövérek, nem maradt elég hely Csuvika lábainak a levelek lukjában.
Nem is ült rájuk egyszer sem, míg a csipesszel voltak alátámasztva,
pedig régebben szeretett ott ücsörögni, egyszer még aludni is a virág levelén akart.
Pont azért kellett valamit aláraknom,
mert féltem, hogy a nagy feneke alatt letörik a levél.
(Volt már ilyenre példa, még Csipikéék idejében.)
Most ez a két kis ágtartó büngyürke nem lesz útban a lábacskáknak -
kérdés csupán, mikor fedezi föl Csuvika, hogy ismét használható a virágja.
*
*
Örömmel láttam ma is meg tegnap is,
hogy Hős Vitézem néha sikerrel kivédi a lepottyanásait :
zuhan, de útközben megkapaszkodik valahol, és mégsem a kalitka fenekén landol.
Háromszor pottyant le a héten, és mindhárom az én hibám volt,
bár az utolsó már csak áttételesen, hisz azt az új botok okozták.
Előtte volt a befogás, szintén pénteken : ez nagyjából kivédhetetlen.
Csütörtökön viszont egyértelműen én voltam a bűnös :
próbálgattam a Drusza-féle bodzaágat a rácshoz, hogy befér-e a résekbe,
jó lesz-e ülőbotnak - és ezt olyan ügyetlenül csináltam, hogy Csuvika megrémült tőle.
Pedig magától nem potyogott egész héten, én okoztam minden zuhanását.
*
*
*
Szerdán megéltük a háromszázadik napunkat Csivike nélkül :
kész röhej, hogy mi még mindig itt vagyunk, mikor ő már ilyen régen nincs.
Nélküle teljesen kiüresedett, örömtelen küszködéssé vált az életünk.
Szerencsére vagyok annyira szkleró,
hogy megint csak éjjel vettem észre a már eltelt jeles napot :
kiszámoltam rég, hogy ezen a szerdán következik,
csak azt nem vettem észre, hogy szerda van.
*
*
UTÓIRAT
Később mégiscsak csináltam szemléltető képet
a megtoldott bodzaághoz, hogy jobban el tudjátok képzelni.
Csak itt már nem tiplirúd a toldás (féltettem a maradék ujjaimat),
hanem szintén bodza, csak vékonyabb.
Ugyanis abba (bár abba se könnyen és nem veszélytelenül)
bele lehet tekerni a pici csavarokat előzetes fúrás nélkül is.
Természetesen nem így, égnek fordítva állnak a kis karikafejek,
hanem derékszögben elfordítva, a ráccsal párhuzamosan,
és két oldalt oda vannak kötve a rács egy-egy drótjához.
A cigaretta azért van a képen, hogy lássátok a méreteket,
és mélyebbre boruljatok a makacs kitartásom előtt. :))
*
*
19.03.16.
Új kommentek