*
*
Hihetetlen szerencsém volt az imént, el sem akartam hinni, hogy nem álmodom.
Befejezvén a kalitka ajtaján való munkálkodásomat (erről majd mindjárt),
fogtam a fényképezőgépet, hogy rögtön meg is örökítsem a művemet.
Kicsit sajnáltam ugyan Csuvikát, de gondoltam, elnézi nekem a vakuzást,
hisz egész héten nem fényképeztem, és most sem ő volt a cél, nem rá villogtam.
És erre mi történt ?
Fényképezés és vakuvillogás KÖZBEN kezdett lefelé ugrándozni hős vitézem,
és kiült nekem szépen az ajtóba, mintha csak mondaná, hogy őt is fotózzam,
mert vele együtt sokkal jobban fognak mutatni a képek.
*
*
Egyszerűen nem hittem a szememnek, hisz máskor menekül a masinám elől,
most meg teljesen váratlanul, önszántából ugrált bele a vakuveszélybe.
Sőt evégett lejött végre az ajtóba, amiért máskor szintén hiába könyörgök.
Volt nagy öröm és boldog csiporgás, de sajnos nem tartott sokáig :
nekem ki kellett mennem a szobából, és Csuvika nem hitte el,
hogy öt percen belül visszajövök, pedig a lelkére kötöttem, mielőtt itt hagytam.
Úgy lett, ahogy gondoltam : mire bejöttem, ő már visszamenekült a kalitkába,
és azóta se mozdul a második emeletről, hiába verem itt mellette a klavit.
*
*
Az ajtóra pedig létrácskát szereltem, azzal játszadoztam délelőtt.
Volt még annyi maradék a több hónapja szétvagdosott mosogatórácsokból,
hogy éppen kijött belőle egy ajtóra való kis létra.
Tegnap jutott eszembe, hogy kéne oda valami,
mert ha a tavasz kijjebb csalogatja Csuvikát a kalitkából,
talán szívesen fölmászna valamikori kedvenc ülőkéire a rács külső oldalán,
de nemigen talál hozzájuk utat, mert már nem olyan ügyes, mint fénykorában.
Régebben egy kölescsipesz volt az ajtóba tűzve, amiben meg lehetett kapaszkodni,
de az nem volt se kényelmes, se biztonságos, fényképezés közben pedig zavart,
mert jó darabot eltakart a madárból, ha innen a helyemről akartam lekapni őt.
A mosogatórácson könnyebb is fölmászni, meg bele se lóg semmilyen képbe.
*
*
El is terveztem szépen, hogy ezt ma megcsinálom, ha találok még hozzá rácsot -
Csuvika pedig mindjárt a reggeli szellőztetésnél bizonyította,
hogy az ötletem nem csak helyes, de sokkal fontosabb is, mint gondolnám.
Ugyanis lepottyant szegénykém, még a takaró alatti sötétben,
és pont az ajtó alatti létrácskán kezdett fölfelé mászni, aminek nincs folytatása.
A kalitkának szinte teljes szélességében belógnak a fenékbe ezek a kis létrák,
mosogatórácsból méretre szabva, lepottyanás esetére.
Két oldalt át lehet mászni róluk "igazi" létrákra, de középen nem,
mert ott van az ajtó, és arra eddig nem jutott eszembe rácslétrát szerelni.
Probléma ebből nemigen adódott : Csuvika hamar megtanulta,
hogy ne középen másszon - vagy ha mégis úgy sikerült,
gond nélkül átevickélt valamelyik oldalsó létrához, mikor a középső elfogyott.
De ma reggel ez nem jutott eszébe : nézni is rossz volt,
ahogy az ajtórács drótjaiba kapaszkodva tornázta föl magát az első emeletig.
Amúgy is el volt már tervezve az ajtólétra :
persze hogy ez volt az első, aminek nekifogtam ma délelőtt.
Megcsinálni nem tartott semeddig, de remélem, hogy nagy jót tettem vele.
*
*
*
Sajnos lepottyanás történt másik is a héten, tegnapelőtt, csütörtökön.
Az is reggeli baleset volt, csak picit később, mikor már szedtem lefelé a takarókat.
Nagyon elkeseredtem és nem értettem a dolgot, hisz úgy működöm, mint egy gép,
minden mozdulatom ugyanúgy ismétlődik napról napra : Csuvika ismeri a sorrendet,
most se történt semmi olyasmi, ami szokatlan és megijeszthette volna.
Annyira örültem, hogy mióta új ülőkéket kapott,
biztosabban kapaszkodik és nem potyog - hát erre tessék !
Mégis lepottyant szegénykém, mielőtt eldicsekedhettem volna a jó hírrel.
Nagyon elbúsultam, hogy ezek szerint az új botok se tesznek csodát,
tönkre is ment az egész napom, mielőtt elkezdődött volna.
Aztán este fogtam egy poloskát.
Szerencsére beszédes példány volt : a berregésére lettem figyelmes,
hisz röpködni hiába röpköd nekem, azt nem látom.
Össze is omlottam rögvest, hogy nem leszek képes megbirkózni az ellenséggel,
hiába tudom, hogy itt van : esélyem sincs rá, hogy megtaláljam.
És mégis !
Szegény poloska volt olyan udvarias, hogy a kalitka mellé,
Csuvika kislámpája alá parkolt a falon, nagyjából szemmagasságban :
ahogy keresgéltem, egyszer csak rémlett, hogy MINTHA lenne ott valami.
Hoztam a poloskafogó felszerelést, és sikeresen levadásztam őkelmét -
mégpedig úgy, hogy közben Csuvikát se rémítettem halálra.
El sem akartam hinni, hogy sikerült, hisz valójában nem láttam a disznót,
csak sejtettem, hogy ott van, mert arrafelé párszor már megfogtam a kollégáit.
Akkor talán ez volt a baj...
A reggeli szellőztetésnél jöhetett be ez a rusnya kis ufó
(méregdrága szúnyogháló ide vagy oda),
és ha nekirepült Csuvikának, bizony nem csoda, hogy lepottyant szegénykém.
Volt már benne részem : meglepően nagyot tud ütni egy ilyen poloska.
*
*
Végül pedig egy újabb adalék a Csuvilélek rejtelmeihez.
*
Mondtam már, hogy újabban az ujjamról iszik esténként az én kicsikém -
mégpedig kizárólag a kakasülő bal oldalán ücsörögve.
Általában ott kezdi az estét : a "saját" helyére mászik föl,
és csak akkor megy át Csivike oldalára, a köleshez, ha már aludni akar.
Pár napja történt, hogy eleve a köles mellé ült, nem a "vizes" oldalra.
Csúsztunk az idővel, jó késő volt, azt hittem, olyan álmos, hogy már inni se kér.
Annál jobban meglepődtem, mikor egyszer csak elindult lefelé.
"Mi van, Csuvicsek ? Valamit lent felejtettél ?" -
kérdeztem én, és csak vártam, hogy mi lesz ebből.
Hát az lett, hogy Csuvika megkerülte szépen a fél világot
(ahogy pár hete az ÚTVONALTERV-ben leírtam),
és visszamászott a kakasülőre a bal oldalon, hogy mégis kér inni.
Az itatás végeztével pedig simán átsétált Csivike helyére, ahogy minden este.
Vagyis a kakasülőn balról jobbra végig lehet menni, de jobbról balra nem.
Láttam most már többször is,
hogy rigolyás madárkám következetesen tartja magát ehhez a szabályhoz.
Biztos van reális magyarázata is a dolognak, de sokkal jobb úgy,
hogy én fertőztem meg Csuvikát az értelmetlen szertartásokhoz való ragaszkodással.
*
*
*
*
19.03.23.
Új kommentek