Nincs kedvem ehhez a meséhez, de semmi máshoz sincs -
akkor csak legyen meg időben a heti beszámoló, hisz ebből áll össze az életünk :
olyan napokból, amikor tulajdonképpen nem történt semmi érdekes.
*
Félig kómában ülök itt, mert már két éjszaka nem aludtam szinte semmit :
tegnapra virradóra az egyik fölöttem lakó légkondijának csöpögése tartott ébren,
ma éjjel meg a szomszédom, aki hajnali fél négyig köhögött-krákogott az erkélyén.
Mindig ezt csinálja szegény, télen-nyáron, éjjel-nappal -
csak máskor nem zavar annyira, mint most, amikor muszáj nyitva tartani az ablakot,
másképp megfulladnánk reggelre Csuvikával.
Ilyen iszonyatos hőségben sajnos nem elég annyi levegő, amennyi a konyhából bejön.
Így aztán fél négyig hallgattuk a szegény szomszéd krahácsolását :
akkor végre bemehetett a szobájába, mert egyszer csak csönd lett.
Már kezdett világosodni - amitől viszont rákezdték a varjak.
Szó se róla : tőlünk elég messze tanyáznak, az udvar túlsó felén,
de így is hatalmas hangzavart csináltak a koncertjükkel.
Talán a közelgő vihart érezhették, attól voltak olyan hangosak,
vagy csak örültek az új napnak - ki tudja ?
Mindenesetre a károgásukat szívesebben hallgattam, mint a szomszéd krákogását,
mert tudtam, hogy hamarosan abbahagyják, ha kibeszélgették magukat.
Azonban nem így lett - és ennek vagyok azóta is a betege.
Legnagyobb döbbenetemre (úgy hajnali négy körül)
három lövés vetett véget a varjú-koncertnek.
Valami idegbeteg állat (dehogy állat : ennyire sötét csak ember lehet)
nyilván fölriadt álmából a károgásra, és mivel még aludni akart, közéjük lőtt.
(És ha az én szomszédom lenne az ő szomszédja ? Őt is lelőné, hogy ne köhögjön ?)
Azóta se tudok szabadulni a gondolattól,
hogy talán ott fekszik a fűben egy szerencsétlen varjú, és várja a halált.
Vagy a segítséget, ami nem jön.
Meg kell halnia (talán nem is egynek) egy szadista szárnyatlan miatt,
aki azt hiszi, hogy övé a világ és lazán lövöldözhet egy lakótelepi udvaron.
Miért a madárnak kell elpusztulnia ????
Százszor kevésbé kártékony, ezerszer ártatlanabb, mint az ember, aki megölte.
*
Szegény kis vitézem hősiesen tűri a meleget (amit fénykorában is utált),
én meg minden reggel félek odalépni a kalitka sarkába, hogy lássam, megvan-e még.
Napok óta nincs letakarva, csak elfüggönyözve
(hogy ne zavarja éjjel az én kislámpám, mert később megyek aludni, mint ő),
de így is a frász tör folyton, hogy kevés a levegője.
Pedig nem csak itt, a szobában van nyitva az ablak, hanem a konyhából is rásegítek :
onnan is jön a levegő, egyenesen Csuvikára,
mivel a szobaajtó pont szemben van az ő kalitkájával.
Eddig még bírja szegénykém (csak el ne kiabáljam),
de nagyon féltem őt a hőségtől, hisz idős és rozoga, bármennyire is hős vitéz.
*
Újabban nappal se csukom be a szobaajtót, hogy valamennyire járjon a levegő -
így viszont kerítés van a küszöb mellett (egy méretes dobozkarton),
hogy ha mégis kipottyanna a kalitkából a ház ura, ki ne totyogjon az előszobába.
Igen ám - de magamat is féltem, nem csak őt,
hisz vak is vagyok meg hülye is, és ez együtt sok.
Aggódtam, hogy ha valaki becsönget, vagy önszántamból indulok nagy elánnal kifelé,
esetleg nem veszem észre a szokatlan akadályt, és máris kész a baj :
keresztülesem teljes hosszomban a papírkerítésen.
Némi töprengés után hamar megszületett a megoldás :
egy konyharongy-hurkát akasztottam szemmagasságban az ajtófélfára,
ami nem üt meg, ha neki is megyek, viszont figyelmeztet a veszélyre.
Tartottam tőle, hogy Csuvika majd megrémül a látványtól, de nem :
simán tudomásul vette az új "berendezési tárgyat" meg a nyitott ajtós összképet.
*
*
Mint ahogy tudomásul vette (bár kissé csodálkozva és értetlenül)
a saját kuckójának megváltozott elrendezését is éjszakára :
attól is féltem, hogy majd megijed a kalitka mellé-fölé kifeszített kötéltől
meg a ráaggatott lepedőktől, amik sötétítő függönyként szolgálnak a hőségben.
De nem lett igazam : Csuvika nem ijedt meg első este sem, csak csodálkozott.
Később meg már örült az új rendnek, hisz nyilvánvalóan több a levegője,
szellősebb, hűvösebb is a kalitka takaró nélkül, mint takaró alatt.
*
Viszont mégiscsak bírtam bajt csinálni a lepedő-függönyökkel :
a hét egyik Nagy Lepottyanását most is én okoztam.
Sajnos megint bővelkedtünk pottyanásokban : négyről tudok, de lehetett több is.
Ez a lepedős baleset csütörtök este történt (tizenharmadika, a fene egye meg) :
a jóval könnyebb, vékonyabb barna lepedőt úgy sikerült feldobnom a kötélre,
hogy az a nagy darab rongy valósággal táncot járt a levegőben,
lebegett pár pillanatig, mint valami tündér szoknyája.
Látványnak gyönyörű volt (készakarva biztos nem tudnám ismételni),
de Csuvika halálra rémült tőle, és hatalmasat pottyant szegénykém.
Pedig a kötél másik végénél zajlott a Nagy Mutatvány,
sosem a kalitka közelében terítem föl a lepedőket,
később húzom a helyükre őket, óvatosan, közben végig szóval tartva Csuvikát.
*
*
Ez volt tehát az egyik lepottyanás - sorrendben a harmadik a héten.
Az első kettőt mindjárt kedden begyűjtötte Csuvika :
lepottyant még a takaró alatt, kora reggel (akkor még volt rajta takaró),
nyilván elvétett egy ugrást a félsötétben, nem volt türelme kivárni a világosságot.
Pedig már csak másodpercek választották el szegénykémet a takaró levételétől...
Sajnáltam nagyon, de nem éreztem hibásnak magam,
hisz minden reggelünk egyforma, Csuvika ismeri a menetrendet.
A későbbi lepottyanásnál jelen voltam ugyan, de nem tudom, mi okozta,
mert nem a kalitka előtt álltam, hanem ültem a gépnél, mint majdnem mindig.
Mindenesetre Csuvika nem vette a szívére ezeket a keddi potyogásokat.
*
A mait (vasárnap) viszont annál inkább.
Már nagyon készülődött a vihar dél körül,
szépen borult, messziről dörgött, talán kicsit esett is,
amikor megtörtént szegénykémmel szinte ugyanaz, amit a múlt héten is meséltem :
egy galamb csapódott nagy sebességgel az erkély tetejére
(vagy talán ráesett valami), és akkorát szólt, mint egy gépágyú.
Az ablak meg ugye tárva-nyitva...
Szegény kicsikém lezuhant abban a pillanatban, hisz nyilván halálra rémült.
Akkor is a gépnél ültem, és most én ijedtem meg kevésbé, Csuvika jobban -
illetve én inkább attól kaptam frászt, hogy ő lepottyant.
Ugrottam föl mindjárt, biztatgattam, hogy másszon szépen fölfelé -
de csak ült szegénykém az egyik földszinti boton, és nagyon kétségbe volt esve.
Talán meg is ütötte magát, de inkább borzasztóan megijedhetett.
Átkozott nyár - hát mit csináljak, ha muszáj nyitva tartani az ablakot ?
Nem ehhez vagyunk szokva, iszonyú élesek a hangok, amiket most telibe kapunk.
Hosszú percekig kellett biztatgatnom, vigasztalnom szegény kis árvámat,
mire összeszedte magát annyira, hogy tényleg elindult fölfelé.
Később aztán nem láttam rajta semmi nyomát az esetnek,
de az a pár perc szörnyű volt, amit a földszinti boton töltött.
Olyan bánatosan, olyan szemrehányóan nézett rám -
pedig nem én küldtem a galambot a tetőnkre, ha meg más volt, azt pláne nem.
*
A takarítós balesetből mindenesetre tanult Csuvika a múlt héten,
mert tényleg olyan okos madárka : napok óta azonnal szót fogad,
ha mondom neki este, hogy ugorjon át a másik botra,
mert azt is szeretném letörölgetni, amin éppen ül.
Sőt néha mondanom se kell : figyeli, hogy hol tartok,
és amikor eljön a megfelelő pillanat, átugrik magától, kérés nélkül is.
Én meg persze olvadozom és nem győzöm dicsérni.
*
*
A másik, amitől olvadoztam a héten :
ha nem figyelek és nem jut eszembe, hogy őt takarítás közben itatni kell,
tündéri édesen követeli a jussát - oly módon, ahogy biztosan megértem.
Mondtam és mutattam már régebben,
hogy imád az ülőbotról inni az esti takarítás közben :
nekem kell szállítanom a csőre elé a vízcsöppeket,
amint végeztem a jobb oldali "fő" bot letörölgetésével.
Igen ám - de van, mikor elbambulok és elfelejtem.
Ilyenkor ő előbb csak néz rám jelentőségteljesen
(van egy olyan arckifejezése, amelyről tudom, hogy most akar tőlem valamit),
aztám kezdi dörgölni a kis csőrét a bothoz, hogy oda kéri a vizecskét.
Konkrétan úgy öt centivel az itató mellé -
de hát mit tegyünk, ha a botról (meg az ujjamról) jobban szeret inni ?
*
*
Egyébként sokat iszik az itatóból is, mióta ilyen meleg van :
ezért is nagyon meg szoktam dicsérni, hisz a hullámos nem egy iszákos fajta,
sokszor könyörögnie kell a gazdinak (így nekem is) az ivásért.
Csuvikának persze ehhez is megvan a maga kis szertartása és rigolyája :
minden etetésnél akkor cserkészi be legnagyobb valószínűséggel az itatót,
amikor bent van a kezem a kalitka hátsó falán,
és fogom a sárga etetőt, hogy vagy visszategyem a helyére, vagy levegyem onnan.
A piros vagy a zöld nem jó : Csuvika ragaszkodik a sárgához.
Ilyenkor nagy óvatosan odalopakodik az itatóhoz,
és ha szerencsém van, bele is dugja a csőrét.
Míg ez meg nem történt, nem szabad ránéznem,
csak a szemem sarkából figyelhetem -
és persze megszólalnom se szabad, mert akkor biztos nem fog inni.
Ha már belekortyolt a vízbe, akkor viszont nyert ügyem van :
kezdhetem dicsérni és kínálgatni, hogy igyon még.
Közben a jobb kezem (szigorúan mozdulatlanul) könyékig bent van a kalitkában,
és kötelességtudóan szorongatja a sárga etetőt.
Hogy miféle biztonságot ad ez így Csuvikának,
és miért pont a sárga etetővel működik a dolog, az nyilván örökre az ő titka marad.
*
Azt meg el is felejtettem mondani,
hogy pénteken volt Csuvika itthonlétének 2500. napja.
Ez sem akármilyen ünnep - de most nemigen tudtunk mit kezdeni vele,
öt nappal a hetedik születésnap után.
Hisz még a szülinapi tojásos rúd is érintetlenül vár a sorára....
Így szegény kicsikém azt kapta ajándékba pénteken,
hogy szombatra halasztottam a bevásárlást : ne kelljen raboskodnia ezen a jeles napon.
*
*
*
*
*
19.06.16.
Új kommentek