Megint nincs kedvem mesélni, pedig akár jó napunk is lehetne :
tegnap túléltük a rettegett kirándulást, és tegnapelőtt még azt hittem,
hogy ha idáig eljutunk, semmi el nem ronthatja az örömömet, fütyülök a világra..
De sajnos nem egészen így lett,
mert a majdnem tökéletes napunkba csúnyán belerondít egy apró bosszúság :
valami őrültek flexelnek (vagy mit csinálnak) az udvaron,
és ebbe bele kell bolondulni, nem lehet kibírni nyitott ablaknál a hangzavart.
Ez ment egész héten (ma péntek van) : reggel kilenckor nekiállnak,
és estig dobálják, kalapálják, fűrészelik a vasakat.
Lehet itt valami műhely (az se volt normális, aki engedélyt adott rá),
mert évek óta hallgatjuk ezt a zajt - csak nem mindig egyformán szörnyű.
Most viszont rettenetes -
és ráadásul meleg van, muszáj (lenne) nyitva tartani az ablakot.
De nem lehet, mert a dübögés, csattogás, nyiszorgás elviselhetetlen.
Csukott ablaknál meg megfulladunk : a konyhából nem jön be elég levegő.
Csuvikáért megszakad a szívem : több pottyanásában is ludas volt a hangzavar.
Most be is csuktam mégis az ablakot, mert már nagyon odavolt szegénykém -
de így meg nyilván kevés a levegője, és az talán még nagyobb baj, mint a zaj.
Borzasztóan el vagyok keseredve,
mert ha egész nyárra marad a műsor az udvaron, abba hamarosan belepusztulunk.
*
*
(Utánanéztem a flexnek, mert nem voltam benne biztos,
hogy jól használom a szót :
valami szerszámgépes üzlet honlapján találtam róla leírást, így kezdődik :
"Itt egy eszköz. A hangja brutális."
Na - hát ezt a brutális hangot hallgatjuk mi napról napra.
Egyébként hasonlít rá /csak kicsiben/ a csiszoló hangja is,
amivel Tamás doktor Csuvika csőrét kurtítja.)
*
*
Viszont a tegnapi napba nem haltunk bele - és ma erről kéne szólnia a mesének.
Szegény kicsikém jelenleg nagyon kókadt és nagyon bánatos,
de próbálok nem pánikba esni, hisz legtöbbször megviseli őt a csőrcsiszolás,
és most még itt ez az őrült hangzavar is, a szenvedései mellé.
Meg a frontos, bolond idő.... meg a vedlés.... meg a potyogások....
Van baja szegénykémnek, éppen elég.
*
*
Mire leírtam az utolsó mondatot, meglett az újabb pottyanás - ma már a második.
Pörögni kezdtek a szárnyacskái (szerintem akaratától függetlenül),
és talán föl is emelték egy kicsit, abból lett a zuhanás.
Pedig már délelőtt is esett egy hatalmasat, tegnap meg összesen négyszer pottyant :
az is csoda, hogy egyáltalán egyben van még a boldogtalan.
Annyira sajnálom, hogy biztos össze-vissza töri magát és fáj már mindene -
és erre tessék : megint egy potty.
Pedig már épp kezdett éledni és csiporogni egy kicsit, hogy ideültem újra a géphez -
de hát megette a fene, most megint magába roskadt, hogy lepottyant.
Szegény, szegény kis vitézem !
Olyan hősiesen tűri, amit rámér a rohadék sors - de biztos nem ezt érdemelné.
*
*
Tegnap az első lepottyanást begyűjtötte mindjárt délelőtt :
zabot akartam adni neki, ahogy máskor is, hasonló időpontban -
ám a szállító ketrec már ott volt az asztalon, hogy lássa, miért kell raboskodnia,
és talán azt hitte, hogy máris be akarom fogni.
Plusz épp abban a pillanatban kezdtek el megint flexelni.
A második pottyanás a befogáskor történt, az sajnos természetes.
A harmadiknak nem tudom az okát, talán a karmok megváltozott mérete volt a baj.
A negyediket viszont én okoztam, már késő este, lefekvés előtt :
elfelejtettem letörölni a kalitka alatti tálcát, amikor itt lett volna az ideje,
és a mulasztásomat akkor pótoltam, mikor már nem égett a fölső kislámpa.
Másik négy még világított, nem volt sötét a szobában,
Csuvika nagyon is szereti ezt a hangulatvilágítást,
ilyenkor szokott még utoljára enni egy kicsit, míg én ágyazok.
De most megijedt attól, hogy nyúlkálok a lakosztálya mellett,
hisz azt egyébként hamarabb szoktam csinálni.
Nem gondoltam rá, hogy ijedség lesz belőle - de hát sajnos lett.
Megvolt a negyedik pottyanás, ami kicsit sok egy napra -
pláne ilyen nehéz, dokis napra.
*
*
Pechünk volt a tegnappal, mint mindig, mindennel :
pont csütörtökre jósolták a legnagyobb kánikulát,
de már hidegfronttal és viharokkal megspékelve.
Borzasztóan féltettem szegény kicsikémet az iszonyatos hőségtől,
ami az ő szatyrában nyilván még fokozódik :
annyit tudtam tenni érte, hogy ráterítettem egy pelenkát a kis ketrecre.
Talán az is felfogja kicsit a meleget (a napsütést biztosan),
és letakarva nyugodtabb is Csuvika, mint takaró nélkül.
*
*
A befogást igen zokon vette szegénykém, de később már nem tiltakozott,
sőt gyönyörűen viselte az utazást, végig fönt ült a botján.
A közlekedés nem volt egyszerű : a fülledt melegben szinte semmit se láttam,
minden kereszteződésnél kérdeznem kellett, hogy mit mutat a lámpa.
A mozgólépcsőre meg végképp nem mertem rálépni egyedül :
oda-vissza elég sokat várakoztunk,
míg találtam olyan fiatalembert, aki alkalmasnak tűnt a segítségre.
Most nem volt olyan szerencsém, mint legutóbb :
bizony, akadt olyan is, aki meg se hallgatott, faképnél hagyott rögtön.
De azért valahogy csak megérkeztünk...
Részemről csatakosra izzadva, Csuvika meg biztos még rosszabbul,
hisz ő izzadni se tud, és a szatyorban szörnyű meleg lehetett.
*
*
A várót még sose találtam ilyen kellemesnek : első látásra üresnek tűnt.
Később azért mégiscsak előkerült benne egy igen barátságos hölgy,
akinél nem volt semmilyen állatka, csak vásárolni jött a malackái számára.
Mindjárt beszélni kezdett Csuvikához,
és elmesélte, hogy nekik is volt nimfájuk gyerekkorától, több mint húsz évig.
Mármint hogy ugyanaz a madár élt velük, huszonéves koráig.
Az érkezése se volt szokványos, ugyanis ő választott magának gazdit.
Újdonsült ismerősünk apukája szobafestő volt, és egy sokmadaras háznál dolgozott,
amikor a nimfa ifjonc úgy döntött, hogy neki pont ez a szárnyatlan lesz a gazdája.
Napokig kísérte mindenhova a festőt, mindig ott sétált a fűtés csövein,
ahol kinézett gazdája épp mázolta a falat.
Ahol meg nem volt cső, egyszerűen a festő vállára szállt.
A nimfás család csak ámult, hogy ők ilyet még sose láttak,
és a munka végeztével a festőnek ajándékozták a madarat.
Jól választott a drága, mert élt huszonegy vagy huszonkét évig,
imádta őt az új családja, a lehető legjobb helyre került.
*
*
*
Mire ezen a történeten kicsodálkoztuk magunkat, érkezett Csuvikához egy kolléga :
egy ugyanolyan hullámos legényke, mint ő, csak fiatalabb kiadásban.
A (szintén nagyon kedves) gazdi is csak ámult,
hogy teljesen egyformák a madárkáink - pedig addigra Csuvika már elhagyta magát
(nagyon nem szereti a Hernád utcai várót), lent feküdt a kis ketrec sarkában.
Pintyőke meg délcegen feszített a gyönyörű, hófehér kalitkájában,
ahogy egy ifjú hullámos daliához illik.
Mert kétségtelenül hímnemű volt, csak a neve Pintyőke -
amiről a gazdi nyilván nem tudja, hogy lánynév, szerepel is a naptárban.
Pintyőke nem tűnt betegnek : az a baj vele, hogy nehezen veszi a levegőt.
Nagyon szerettem volna megtudni, hogy mi lett a diagnózis,
de sajnos nem volt rá mód, mert egymás után következtünk,
ahogy Pintyőke kijött, máris behívott minket Tamás.
Átkoztam magam a privát blogos ötletem miatt,
mert ha normálisan működne szegény Blogocska,
ezen a délutánon alighanem két új barátot is szerezhettünk volna hozzá.
Így viszont nem szereztünk, mert egy alvó blogot nem propagálok.
Sose fogom megtudni, mi lett Pintyőkével -
mint ahogy azt se, mi lett azzal a három tündér kis hullámossal,
akikkel a múlt hónapban találkoztunk, és nagyon betegek voltak.
Akartam is érdeklődni felőlük Péter doktornál (hogy sikerült-e megmenteni őket),
de nem adódott rá alkalom, Pétert csak messziről láttam, egy-egy pillanatra.
*
*
Tamás doktort kérdeztem az idősödő állatok ijedős mivoltáról,
de nem tud ilyesmiről, pláne nem madaraknál.
Arra szavazott, hogy talán inkább a látása romolhat Csuvikának,
amin viszont nem lehet segíteni.
Szerintem a látásának nincs sok szerepe a rémüldözéseiben,
inkább mintha figyelemzavaros lenne (ami persze szintén összefügghet a látással is),
de ez ott a rendelőben épp nem jutott eszembe.
Később beszéltük Gabó barátnőmmel, hogy nem volna csoda egy ilyen probléma,
hisz a hathetenkénti elbódítás biztos nem tesz jót egy ilyen mogyorónyi kis agynak.
*
*
Rákérdeztem az örömhíres, májusi levelemre : megkapták, látta Tamás.
Ő nem egy grafomán alak (nyilván ideje sincs levelezgetni),
de azért azon elbúsultam, hogy a recepciós hölgyeknek se volt ránk öt percük.
Mindegy - máskor levélben nem örvendezünk (ha lesz még miért).
*
*
Csuvika le lett mázsálva : megint hízott egy grammocskát, ezúttal negyvenkilenc.
Hála Istennek : eszik szépen mostanában.
A csőrcsiszolás, karomvágás megtörtént : erről nem tudok mesélni,
mert az altatásnál, csiszolásnál nem vagyok jelen.
Tamás mindenesetre dicsérte utána Csuvikát, hogy jól viselte a tortúrát.
Legközelebb augusztus elején megyünk :
éppen egy nappal Csuvika hazajövetelének hetedik évfordulója előtt.
Nem lesz nagy ünnep az a péntek,
mert a csőrcsiszolás utáni napon legtöbbször nagyon rosszul van szegény kicsikém.
Kérdeztem erről is Tamást,
hogy miért viseli meg néha jobban, néha kevésbé Csuvikát a kezelés :
azt mondta, higgyem el,
hogy a rendelőben szóról szóra ugyanúgy történik mindig minden.
*
*
Most nem volt ANNYIRA rossz állapotban Csuvika pénteken, mint a múlt hónapban
(időközben már szombat lett, nem sikerült tegnap végigírnom a mesét),
de azért nagyon rosszulesett egész nap hallgatni a csöndet.
Mármint Csuvika csöndjét - mert a flex, az működött szorgosan.
Jószerivel meg se szólalt szegény kicsikém tegnap -
vagy ha mégis csiporgott nagy ritkán egyet-egyet, alig lehetett hallani.
Szörnyű volt a csöndje - mintha halott lenne a háznál.
Hisz egyébként be nem áll a kis csőre egész nap : a hallgatás nála nagy bajok jele.
A gyászosan csöndes péntek után ma reggel a szokott hangulatban, vidáman ébredt -
viszont volt már két pottyanása, amit nem értek, de nagyon elkeserít.
Ő nincs annyira kiborulva emiatt, mint én,
de látom a kis képén, hogy ő sem érti, mitől potyog.
A karmaira gyanakszom, hogy talán nagyon rövidek lettek,
és még nem szokta meg, hogy másképp kell velük kapaszkodnia.
Látni egyelőre nem láttam a karmocskáit,
mert nem akarom kínozni a vakuval, amíg egyébként sincs jól.
Szabad szemmel meg nem látok a karmokból semmit.
A csőröcskéjét viszont látni véltem evés közben az este,
és úgy tűnt, hogy nagyon csinosra sikeredett.
Működni mindenesetre működik, mert zabot is tud enni vele Csuvika.
(Ha túl hosszú vagy túl rövid, a zabszemeket nem tudja kibontani vele.)
*
*
Remélem, mindent elmeséltem :
nagyjából ennyi volt a júniusra rendeltetett csőrtúra.
Ha szerencsénk lesz és nem jön közbe semmi, júliusban nem megyünk orvoshoz,
lesz egy nyugalmas, rettegéstől mentes hónapunk.
Vagy ki tudja...
Talán nem kellett volna leírnom.
mert köztudottan különleges tehetségem van a dolgok elkiabálásához.
*
*
*
*
19.06.28-29.
Új kommentek