Nem jött be nekünk ez a hetedike,
meg a huszonhetedik hét sem, meg a hetedik hónap sem:
megint ott tartok, hogy csak röhögök azon, mi minden jöhet még.
Bár végül is egy szavam se lehet, mert egyelőre mindketten élünk :
Csuvikánál ma reggel igencsak rezgett a léc, azt hittem, temethetem szegénykémet.
*
*
Ugyanis pottyanással kezdte a napot a boldogtalan :
valószínűleg erre ébredt, hogy valósággal leájult a botról.
Nyilván a fülledt hőség miatt, ami megint csak az én hibám.
Az időjárásról ugyan nem tehetek, de arról igen,
hogy a kalitkát eltakaró függönyöket nem húztam félre este.
Pedig kellett volna, amikor már minden villanyt leoltottam,
hogy jobban járjon a levegő Csuvika sarkában.
De gondoltam, ő úgyis szemből kapja a friss levegőt,
nem zavarhatják a kalitka mellé fényvédőnek fölakasztott lepedők.
Tévedtem - mint mostanában szinte mindig.
Meg abban is tévedtem, hogy elég az a levegő, ami a konyhából jön.
Meleg volt az éjszaka, ki kellett volna nyitnom a szobában is az erkélyajtót.
De nem tettem meg
(esténként mindig fázom, sose akarom elhinni, hogy elég meleg lesz éjjel),
és ebbe Csuvika kis híján belepusztult.
Majdnem elvitte őt is a kánikula, mint szegény Csupikámat, hét évvel ezelőtt.
*
E nélkül a mai pottyanás nélkül se lett volna pottymentes hetünk,
pedig nagyon reméltem : péntekig megúsztuk baleset nélkül a napokat.
Ám korai volt az öröm : pénteken alighanem hatalmasat zuhant szegény kicsikém.
Azért "alighanem", mert nem láttam,
csak utólag próbáltam összerakni a jelekből, hogy mi történhetett.
Délelőtt jókedvű volt Csuvika, én meg dél körül gyanútlanul kimentem reggelizni.
Nem csuktam rá az ajtót (máskor se szoktam), mert azt nagyon zokon veszi.
A reggelit mostanában nem cifrázom, keveset eszem, hamar végzek vele :
bagóval együtt se voltam kint tovább húsz-huszonöt percnél.
Viszont amikor bejöttem, nem találtam Csuvikát sehol.
Nagyon rosszul látok, mióta ilyen meleg van :
időbe telt, míg fölfedeztem szegénykémet az ajtó egyik alsó csücskénél,
egy földszinti boton, amit egyébként sose használ semmire.
Most viszont ott ücsörgött az én hős vitézem,
szoborrá merevedve, kétségbeesve és láthatóan a végsőkig kimerülve.
Hogy mennyire odavan, azt csak apránként fogtam fel :
előbb azt hittem, simán csak lepottyant, ahogy máskor is szokott, szinte naponta.
Viszont a szokványos pottyanásaira ő rá se hederít,
nem omlik össze tőlük, hanem szalad föl a létráin, mintha mi sem történt volna.
És főleg nem ejti útba azt a földszinti botot, amin most pihegett.
(Annyira odavolt szegénykém, hogy nem engedélyeztem magamnak a fényképezést.)
Hiába szóltam hozzá, hiába biztatgattam, vigasztaltam, nem reagált semmire.
Sokáig ücsörgött így, nyilván gyűjtötte az erőt a továbbiakhoz.
Bennem meg lassacskán összeállt a kép, hogy mi történhetett :
alighanem ismételni akarta a május végi Nagy Mutatványát,
amikor a mászóka tetején ülve fogadott, szintén valahonnan kintről visszatérve.
Talán most is kifelé csalogatta az akkor épp nagyon kellemes idő,
és megpróbált szárnyra kelni, amiről időnként nem hiszi el, hogy már nem megy.
Kirepülés címén hatalmasat zuhanhatott szegénykém (kábé méteres magasságból),
amitől biztos meg is ijedt, el is keseredett, meg jól meg is üthette magát.
Így aztán elment a kedve a mászókás kirándulástól,
jobbnak látta feladni, és dolga végezetlenül visszamászni a kötéllétrán a kalitkába.
Hogy képes volt rá, az önmagában is csoda :
az erejéből nyilván csak az ajtóhoz legközelebbi ülőbotra futotta.
Ott találtam én rá, a végkimerülés határán -
és szegénykém nem tudta elmondani, mi is történt vele valójában.
Azóta minden, bagónál hosszabb távollétre rácsukom az ajtót -
de persze ez se jó, mert a bezártságot nagyon a szívére veszi.
*
Ha már a bezártságnál tartunk : hétfőn jól kitoltam szegénykémmel,
ugyanis egész délelőttre bezárva felejtettem.
Magammal kivételesen korán rendbe jöttem,
de pont azért nem akartam a szokottnál hamarabb vásárolni menni,
hogy Csuvika jó sokáig örülhessen a nyitott ajtónak, mielőtt itt hagyom.
Mert kell neki a szabadság élménye, még ha élni már nem is tud vele.
Leültem a géphez, képeket válogatni. selejtezni, rendbe rakni :
az többhetes munka, akkora a restanciám - hát gondoltam, hadd örüljön Csuvika.
De nem örült - ám ez bennem valahogy nem tudatosult.
Órák múlva vettem csak észre, mikor már ideje volt összecihelődnöm,
hogy szegény madár be van zárva, elfelejtettem kinyitni neki az ajtót.
A bodza-trónusát gondosan beáztattam, hogy dagadjon benne a tiplirúd
(szárazon laza, nem szorul be biztonságosan a tartójába),
és leültem a géphez azzal, hogy addig megnézem az időjárást. míg a rúd dagad.
Hát jól megnéztem....
Az ajtóról és a rudacskáról teljesen megfeledkeztem,
szegény kicsi kincsem raboskodott kora délutánig, a hülyeségem miatt.
Nem elég, hogy a rossz napjaimon be van zárva
(hogy ha engem elvisz az ördög, ő azért biztonságban legyen),
még ezt a ritka hétfőt is tönkretettem, ami csodálatosképpen jól indult.
Lehetett volna egy kivételesen hosszú, boldog délelőttje Csuvikának,
de nem lett, mert én elrontottam.
Annyira sajnálom szegény kicsikémet !
Nem elég a sok saját baja, ráadásul meg van áldva egy egyre hülyébb gazdival.
Ki tudja, mi mindent fogok még művelni vele,
ami nagyobb baj lesz, mint a raboskodás.
*
*
A héten mindennap takaró nélkül aludt Csuvika,
csak a kalitka mellé aggatok föl neki két lepedőt,
hogy kevésbé zavarja a kislámpám fénye.
Ez így nagyon tetszik neki, nem is volt éjszakai potyogás egész héten.
Érdekes viszont, hogy igen sajátos hálóhelyet választott magának,
mióta nincs olyan sötét a lakosztályában, amilyen a takaró alatt lenni szokott.
Fölfedezte a kalitka jobb hátsó sarkát
(meg az ottani csőrkoptatót is, ami külön öröm),
és újabban ott alszik : vagy a hátsó sarokboton, vagy a tükrös virág levelén.
Úgy látom, ez utóbbi a kedvesebb ágyikója (pedig szerintem biztos kényelmetlen),
mert reggelenként gyakrabban találom a virágon, mint a sarokboton.
*
*
Milyen jól tettem, hogy nyomtam be kis ágtartó kupakokat a virág levelei alá !
Igaz, utána Csuvika hónapokig rá se nézett a virágra,
most viszont biztos lehetek abban,
hogy nem törik le a levél a hatalmas feneke alatt.
(Előző madárkáimmal történt már ilyen baleset.)
*
*
Igazában fogalmam sincs, miért vonult hátra az alvással Csuvika.
Talán mégiscsak zavarja a fény, és ott hátul sötétebb van.
Esténként sosem a virágon kezdi az éjszakát :
vagy a jobb első sarokboton, vagy a középső, kedvenc botján üldögél,
amikor én búcsúzkodni kezdek tőle -
aztán, mikor már majdnem teljesen sötét a szoba, fölmászik a kakasülőre,
és ott várja a jóéjt-puszit meg a vízcsöppeket a kisujjamról.
Később hallom csak, már a saját kuckómban ücsörögve,
hogy nagy suttyomban útra kél, és valahogy áttapogatózik a választott hálóhelyére.
*
*
A mese végére desszertnek még annyit, hogy pénteken más csapás is ért,
nem csak Csuvika vélelmezett zuhanása :
délután értesültem róla (vélhetően utolsóként, mert már tudta az egész lépcsőház),
hogy ázik a plafon az alattam lakó srác klotyójában, és a bűnös vélhetően én vagyok.
Vagyis jövő héten alighanem szétverik a slózimat,
és hogy ezt hogyan fogom túlélni, abba egyelőre bele se merek gondolni.
Már most is tiszta kabaré az élet, mert a klotyót nem használhatom,
és erre a problémára megoldást találni nem is olyan egyszerű.
A többit a fantáziátokra bízom -
mindenesetre isteni csoda lesz, ha a jövő héten is jelentkezem még új mesével.
*
*
*
*
19.07.07
Új kommentek