Ez a hét leírhatatlan.
Ráadásul még nincs is vége : szombat délelőtt van, sőt inkább reggel.
Nem tudom, mit hoz a hátralévő, majdnem két nap (sok jóra nem számítok),
de elkezdem a krónikát,
mert az események megörökítésére talán elég se lesz a szombat.
Egész héten gondosan irkáltam az emlékeztetőket,
másképp biztos nem tudnám elmesélni, mi mindent álltunk ki az elmúlt napokban.
Pedig nincs kizárva, hogy a java még hátravan...
de nekem már ennyi is sok volt, Csuvikának meg pláne.
*
Végül is nem ez lett a legnagyobb gondom
(nem a fenét.... míg benne voltam, azt hittem, túl sem élem),
de a hét vezető hírének a klotyó szétverése, javítása ígérkezett.
Az alattam lakó srác intézte a dolgot (Endrének hívják), akinél ázik a plafon :
ragaszkodott a "saját" szerelőjéhez, akit ismer, és akiben bízik.
Mivel a srác értelmesnek tűnik, komoly és rendezett szakit vártam -
ezzel szemben érkezett egy teljesen zavart, össze-vissza beszélő, szétesett ember,
akit nemhogy bizalomgerjesztőnek nem találtam, de kifejezetten megrémültem tőle.
Mégse mertem elküldeni melegebb éghajlatra (én marha),
pedig első körben harminc-harmincöt ezer forintra saccolta a munkadíjat,
nekem meg volt már egy hatezer forintos ajánlatom.
De úgy voltam vele, hogy ha Endre ehhez a komához ragaszkodik,
mégiscsak vele kell dolgoztatnom :
ne hányhassa később a szememre, ha mégis valami baj lesz,
hogy nem azzal javíttattam meg a slózit, akivel szerinte kellett volna.
Végül megúsztam ezt a kis kalandot egy tízesből :
nem tudom, mi került volna harmincötbe, egy háromnegyed órás munkán.
Kérdés csupán, hogy szegény klotyó tényleg meg lett-e javítva :
a mester vagy ötször fölvette-visszatette a csészét, nem találta a hibát,
nem értette, miért nem illeszkedik a cső, hol folyik mellé a víz.
Aztán egyszer csak körbenyomta szilikonnal szegény klotyót,
viszont előtte nem hallottam semmiféle örvendezést, hogy itt a hiba, megtalálta.
Így most valóban nem ereszt, nem csöpög sehol semmi -
nagy kérdés azonban, hogy mi folyik (szó szerint) a szilikon mögött.
*
Ráadásul fordítva lett elkezdve az egész cirkusz,
hisz Endrénél még nincs kibontva a fal, nem lehet tudni, honnan ázik.
Szerintem őt is becsapta az általa oly nagyra tartott szerelő,
mert ő is azt hitte (meg én is), hogy a falbontás lesz az első lépés.
De nem így lett : közölte vele a mester, hogy ő a falhoz nem nyúl,
csak kifejezetten vizes munkát végez.
Így végre eljutottunk oda, ahonnan indulni kellett volna,
és akkor rég túl lehetnénk az egész felforduláson :
most már azt a szerelő kft-t hívta ki Endre, akikkel a háznak szerződése van.
Majd kedden jönnek, szétverni a beázott plafont -
és bizony megtörténhet, hogy az én frissen meggyógyított klotyómat is.
Endre mindenesetre abszolút tisztességes, mert erre az esetre megígérte,
hogy kifizeti nekem a tízezer forintot, amit az általa hívott szerelőnek adtam.
Így aztán még mindig nem vagyunk sehol : marad a rettegés,
szétverésre esélyes a klotyóm és a fürdőszobám is.
Hogy mindezt hogyan fogjuk túlélni az egyébként is gyengélkedő madárkámmal,
abba most aztán tényleg bele se merek gondolni.
*
Csuvika raboskodással kezdte a hetet,
mert Endre akkor még bármelyik napra várta a szerelőt vagy a biztosítót,
és a biztonság kedvéért nekünk is készenlétben kellett állnunk.
Dél körül lementem érdeklődni, hogy mi várható,
mert vagy hétfőn, vagy kedden muszáj volt vásárolni mennem.
Megkaptam az engedélyt a csavargásra,
így szegény kicsikémnek délutánra is maradt a raboskodás.
Este följött Endre : Csuvika nem ijedt meg tőle,
pedig a vendég szép apránként egyre közelebb ment hozzá,
sőt egy hirtelen ötlettel le is ült a kalitka melletti fotelba, közvetlenül Csuvika alá.
Bennem az ütő is megállt, hogy most kap frászt majd hős vitézem
(ráadásul be se volt csukva a kalitka ajtaja),
de tévedtem : Csuvika nem rémült meg és nem pottyant le.
Lepottyant ellenben félórával később, vacsoraosztásnál,
mikor én ennek semmi okát nem láttam.
Fogalmam sincs, mitől ijedhetett meg - hacsak nem attól,
hogy a mellettünk lévő lakásban valaki hazajött, nyitotta és csukta az ajtót.
Nem csapta be, csak nyitotta és csukta, ahogy kell.
Csuvikának vagy ennyi is elég volt a rémülethez,
vagy nem tudom, mit észlelt, amit én nem vettem észre.
Mindenesetre nagy baj lett ebből a pottyanásból,
mert (bár azonnal fölszaladt a létráin és folytatta a vacsorát)
később órákra elcsöndesedett, hangját se hallottam egész este,
és úgy láttam, hogy fájlalja a kis lábát, amit nagyon megüthetett.
*
*
Szegény kicsikém rosszkedve kitartott kedden is :
egész nap csöndes volt és kókadt, enni se nagyon akart,
továbbra is úgy tűnt, hogy fáj a bal lábacskája, sántikál.
Ráadásul este letakartam, mert nagyon lehűlt a levegő,
őt meg hallottam már prüszkölni valamelyik nap, féltettem a megfázástól.
Nem ijedt meg a takarótól -
igaz, előtte hosszasan mutogattam és magyaráztam neki, hogy mi következik.
*
*
Szerdán Csuvika nem akarta megkezdeni a napot :
nem jött le a hálóhelyéről, nem kezdett csivitelni, mikor levettem róla a takarót.
Halálra rémültem, mert ilyenre még sose volt példa -
de aztán hamar megvigasztalt szegény kicsikém,
mert kifejezetten jókedvű volt egész délelőtt, noha raboskodnia kellett.
Dél körüli időpontra vártuk a klotyó-szerelőt, de csak terepszemlére, nem munkára.
Legalábbis Endre így mondta nekem -
nyilván neki is így mondta az alig szétszórt szerelője.
Ezzel szemben a munka mégis elvégződött váratlanul -
és bár egy óránál nem tartott tovább, Csuvika lelke erre nem volt fölkészítve.
Nem tudom, mi történt szegénykémmel, míg én a szerelővel voltam elfoglalva -
mindenesetre egy kókadt és bágyadt, bánatos madárkát találtam a kalitkában,
mire végre visszajöttem a szobába.
Lepottyant kétszer is, gyors egymásutánban -
és én egyik pottyanásának sem észleltem semmi okát, pedig itt ültem mellette.
Rezgett a kis farka, világos volt, hogy fáj valamije
(hogy ne fájt volna, két pottyanás meg a tegnapi után), de nem volt mit tenni :
szerdán nincs a rendelőben madaras orvos, nem tudtam volna hova szaladni vele.
Este följött Endre, és ettől Csuvika kicsit föléledt,
kijött végre a jobb első sarokból, ahol az egész délutánt töltötte.
A vendégünkről kiderült, hogy egy angyal
(pedig hányszor akartam kitekerni a nyakát,
mikor kerti partikat rendezett az erkélyem alatt) :
fölajánlotta, hogy ha másnap orvoshoz viszem esetleg Csuvikát,
ő nagyon szívesen elkísér minket, segít a mozgólépcsőn meg a kereszteződéseknél,
hisz úgyis metróval jár dolgozni, és pont a Keletinél száll át egyikről a másikra.
Csak olyankor menjünk, amikor ő egyébként is arra járna.
A rendelőt ismeri (persze még a Jász utcait), és ő is nagyra tartja :
járt oda pár éve rendszeresen, a kaméleonjával.
Este sajnos meglett a harmadik pottyanása is a napnak :
szegény pindurkám megijedt attól, hogy ráterítettem a takarót.
Tegnap (több napos szünet után) nem ijedt meg,
ma meg igen, pedig ott volt már előtte a tegnapi példa.
Hosszú másodpercekig mutogattam neki a kezemben lévő lepedőt,
magyaráztam, hogy most ez következik, nem kell tőle félni -
mégis megrémült szegénykém, és nyilván új sérüléseket szerzett, a meglévők mellé.
Egyébként Endrével megnézettem Csuvika lábacskáit :
ő is úgy látta, ahogy én látni véltem, hogy a botra ráfog velük rendesen.
Sőt : amikor figyelni kezdte, a madárkám éppen egy lábon állt,
éspedig a balon, amire én gyanakszom, hogy fájhat neki.
*
Csütörtökön szinte sajnáltam, hogy nem került sor a tervezett kirándulásra.
De nem került (hála Istennek), mert Csuvikát megint kicserélte valaki az éjjel,
és reggelre lényegesen jobb állapotban ébredt, mint amilyenben este lefeküdt.
Igaz, fölkelni megint nem akart, de aztán egész nap nem történt semmi különös,
Csuvika nagyjából olyan volt és úgy viselkedett, mint máskor.
Pottyanni se pottyant egész nap (legalábbis nem tudok róla),
így az Endrével való találkozást köszönettel lemondtuk,
én meg elmentem bagóért (szerda helyett), ami szintén egy elég nagy kirándulás.
*
A péntek viszont annyira szörnyűre sikeredett, hogy azt nem is tudom elmesélni.
Most már vittem volna orvoshoz szegény kicsikémet
(nem is tudom, lett volna-e kihez), de nem lehetett,
mert nem volt szállítható állapotban, biztos nem élte volna túl a dokis tortúrát.
Így se nagyon hittem, hogy megéri a mai reggelt,
és estefelé komolyan elgondolkodtam azon,
hogy van-e jogom, meddig van jogom életre kényszeríteni ezt a szegény madarat,
akinek már nem csak örömet nem ad a létezés, de egyre több szenvedéssel jár.
Nem szeretném elveszíteni, nem szeretnék egyedül maradni nélküle -
de nehogy már azért kelljen szenvednie, hogy nekem még ne kelljen gyászolnom.
Teljesen alkalmatlan vagyok madaras gazdinak a totálkáros szememmel -
de hát mit csináljak, ha Csuvika VAN, és amikor lett, még teljesen jól láttam.
Hozzám valami nagyon talán nem is ragaszkodik,
de a körülményeihez, a környezetéhez, a szertartásainkhoz annál inkább :
nem adhatom őt másnak, mert rigolyás öregúr, nem élné túl a változásokat.
Velem viszont már nem sokra megy szegénykém :
hogy mennyire nem, az pont tegnap derült ki újra, össze is omlottam tőle rendesen.
*
*
A pottymentes csütörtök után azt meg se tudom mondani,
tegnap hányszor esett le a kalitka fenekére Csuvika.
Már hajnali fél ötkor arra ébredtem, hogy ő lepottyant :
nyilván kevés volt a levegője, de hát hideg van, nem mertem takaró nélkül altatni.
Mindenesetre hajnalban engedtem neki több levegőt, utána még aludtunk egy jót.
Délelőtt hamar kinyitottam a börtöne ajtaját, hadd örüljön a szabadságnak,
de nem örült : csöndes és kedvetlen volt, talán a készülődő esőt érezte.
Én leültem a géphez, ő csöndesen motyorgott, tett-vett a kalitkában,
mígnem egyszer csak hallottam három fura kis koppanást.
Még kérdeztem is tőle, hogy mit szerel, milyen játékot talált ki magának -
ám ő addigra már keservesen ordított, de olyan hangon, mint aki az életéért küzd.
Ugrottam oda rögtön, hisz nyilvánvaló volt, hogy nagyon nagy a baj -
ám segíteni nem tudtam, mert NEM TALÁLTAM MEG Csuvikát a kalitkában.
Ijedtemben az átkozott szemem teljesen felmondta a szolgálatot,
minden összefolyt előttem, homályos foltokon kívül nem láttam semmit.
Szegény kicsikém üvöltött (inkább ugatott, nem is madári hangon),
én meg ott álltam tőle pár centire, tehetetlenül, szinte teljesen megvakulva.
Nem kívánom az élményt senkinek - iszonyú percek voltak.
Megint a jobb első sarokboton tanyázhatott szegénykém,
és onnan lepottyanva fönnakadt valahol,
mert az a bot bizony nem alkalmas lepottyanásra, sok minden van alatta.
Biztos tudtam volna segíteni, ha látom, hogy hol akadt el - de hát nem láttam.
Csak a kalitka fenekén sikerült őt begyűjtenem,
mikor nagy nehezen végre oda pottyant, nyilván össze-vissza törve magát közben.
Nem is bírt fölmászni a létrácskáin : próbálta párszor, de mindig leesett.
Muszáj volt kézbe fognom (bár az neki külön rémület), de hiába :
többször i fölültettem a kedvenc botjaira, de mindannyiszor lezuhant azonnal.
Már épp készültem elővenni a szállító ketrecet, hogy abba tegyem át,
mielőtt teljesen összetöri magát a boldogtalan - de végül nem volt rá szükség,
mert a sokadik fölrakásnál beugrott a kedvenc sarokbotjára, és ott végre megült.
Alig élt szegénykém, lógott a kis farka, lihegett, kapkodta a levegőt, nagyon odavolt -
nekem meg hasogatott a bal vállam, zsibbadt a karom, azt hittem, itt az infarktus.
*
De túléltük mind a ketten - bár Csuvikánál egész nap rezgett a léc.
Nem evett, nem ivott, nem mozdult, nem csiporgott -
viszont még vagy háromszor lepottyant estig.
Komolyan nem hittem, hogy megéri a szombat reggelt -
vagy ha mégis, biztosra vettem, hogy megyünk az ügyeletre, ha lesz kihez.
Ehhez képest az én kis túlélő bajnokom viszonylag jókedvűen ébredt,
evett rendesen, mondja a magáét majdnem úgy, mint máskor,
és eddig még nem pottyant le egyszer sem, pedig már késő este van.
Komoly zivatarok grasszáltak ma fölöttünk, dörgéssel-villámlással, ahogy kell :
talán ezt érezte tegnap Csuvika, a bolond időjárástól volt annyira rosszul.
Vagy nem tudom....
Mindenesetre ámulva csodálom megint az én kis keljfeljancsimat,
akit akárhányszor földre dönt az átkozott sorsa, mindig újra és újra talpra áll.
Drága kicsi kincsem !
Mekkora lélek szorult abba az ötdekás, rozoga kis testbe !
*
*
*
*
19.07.13.
Új kommentek