A klotyó-szétverős, intézkedős, kissé mozgalmasra sikeredett hét után
alig vártam a szombat-vasárnapot, ami végre izgalmaktól mentesnek ígérkezett.
Ránk fért volna egy kis nyugalom,
hisz tudtam, hogy a következő hétnek is meglesznek a maga megpróbáltatásai.
Csuvika viszonylag jókedvűen ébredt szombaton,
s bár nekem nagyon rosszul indult a napom, különösebb csapásokra nem számítottam.
Nem ám - egészen addig, míg délelőtt kezembe nem fogtam a fényképezőgépet.
Semmi apropója nem volt a dolognak, csak gondoltam, csinálok pár képet Csuvikáról,
mert egész héten nemigen fényképeztem, és kell valami illusztráció a heti meséhez.
Szokásommal ellentétben, szinte azonnal ki is szedtem a gépből a képeket :
mint kiderült, nagyon jól tettem,
ám a nyugalmas hétvégénk pontosan addig tartott. míg meg nem láttam őket.
*
Az élmény olyan volt, mintha fejemre szakadt volna a plafon :
egyszerűen el sem akartam hinni, hogy igaz lehet, amit látok.
Csuvikának nem két, hanem három ujjacskája áll előre mindkét lábán,
és az egy-egy fölösleg, aminek hátrafelé kéne állnia,
úgy lóg bele a világba, mintha már nem is lenne bennük élet.
Hát persze, hogy potyog szegénykém !
Persze, hogy fájnak a lábai !
Hisz ilyen ujjakkal az is csoda, hogy egyáltalán képes megülni a boton !
*
*
A látványtól valósággal lebénultam,
de tudtam, hogy lépni kell, vagy legalábbis megpróbálni :
hiába átkozom a rohadék sorsot meg a Nagy Rendezőt,
attól Csuvikának nem lesz jobb.
De azért megvolt a véleményem megint erről a nyomorult életről :
nem elég a rengeteg gond és izgalom, amit a lakás jelent most körülöttem,
akkor még a hétvégénk nyugalmát is elveszi a Főgonosz,
és ráadásul Csuvikával büntet, mert tudja, hogy vele üt rajtam a legnagyobbat.
*
Mindegy : szentségelve és porig sújtva, de beletörődtem sorsomba :
hívtam a rendelőt, hátha szerencsénk lesz, és madaras orvos ügyel szombaton.
Egyáltalán nem bíztam a sikerben, de még a vártnál is jobban alakult a dolog :
nemhogy madaras orvos, de Tamás doktor volt bent, akihez egyébként is járunk.
(Alighanem szentté fogják avatni, ugyanis szabadságon van,
de vállalta a szombatot, mert másképp nem tudták volna megoldani a rendelést.)
*
*
Így tehát nem maradt kibúvó : mennünk kellett.
Mégpedig gyorsan, mert szorított az idő . szombaton csak négyórás az ügyelet.
Nagyon rosszul voltam, nem is ettem még aznap egy falatot sem :
nem mertem vállalni a metrót, taxit hívtam, hogy össze ne dőljek útközben.
Szegény kicsikém, aki a szörnyű lábacskáival együtt is jobb állapotban volt, mint én,
el sem akarta hinni, hogy ez megtörténhet vele :
ordítva tiltakozott a befogás és a szállító ketrec ellen,
hisz arról szó se volt, hogy orvoshoz viszem, nem készítettem föl rá a lelkét.
A taxi hamar jött, gyorsan odaértünk :
itthon nem is néztem az időt, csak a váróban : háromnegyed kettőre ott voltunk.
(Mármint az igazi idő szerint... Hivatalosan háromnegyed háromra.)
*
Nem sokan várakoztak, de pechünk volt :
Tamás alighanem egy nagyon beteg madárkával volt elfoglalva,
úgy félórányi várakozás után kijött szólni, hogy még egy félóra türelmet kér.
Kimentem rágyújtani, és elnyammogtam azt a pár szem kekszet,
amit a biztonság kedvéért vittem magammal,
mert ekkor már kezem-lábam remegett az éhségtől meg az izgalomtól.
Féltem ugyan, hogy még rosszabbul leszek tőle, de nem :
ekkor már csak Csuvika érdekelt, a saját nyavalyámmal igyekeztem nem törődni.
Hazafelé már nem is engedélyeztem magunknak a taxit :
találtunk egy készséges segítőt a mozgólépcsőre való rálépéshez,
és valahogy hazadöcögtünk - lelkileg romokban, de amúgy egészben.
*
*
Az itthonról való indulás előtt még gyorsan átküldtem Tamásnak egy képet,
amin a legjobban látszik Csuvika kacska lábacskája :
gondoltam, sokkal egyszerűbb szemléltetni a problémát, mint elmesélni.
A doktor úr további képeket csinált,
amiket rögtön megmutatott nekem a számítógépén, és az egyiket át is küldte.
(Azt látjátok öt sorral följebb.)
A diagnózistól teljesen összeomlottam :
segítség nincs, Csuvikának komoly fájdalmakkal kell élnie.
Fájdalomcsillapítót kaphatna, de nem kaphat, mert azt pontosan kell adagolni,
és egyikünk számára se volt kérdés, hogy én nem tudom a csőrébe csöppenteni.
Ott helyben azt mondta a doktor úr,
hogy lehet azokban a lábacskákban egy kis köszvény is,
ízületi problémák is, esetleg bénulás, ami indulhat az idegrendszerből,
de az sincs kizárva, hogy esetleg megnagyobbodott a madárkám veséje,
és az nyomja a lábához vezető idegeket.
Talált egy bőrkeményedést is Tamás az egyik boldogtalan lábacskán
(vagy mind a kettőn - már nem is tudom), továbbá piros foltokat a talpon.
Ez már ismerős, a kisebesedés Csipikémet is kínozta -
na de ő két madár volt egyben, a hatalmas zsírdaganata miatt,
Csuvika pedig nem kövér, még a szintén meglévő daganataival együtt sem.
Meg is rémültem, hisz bő három hete mérte őt a doktor úr,
és azóta öt grammot fogyott, most már csak negyvennégy.
Ilyen könnyű még sose volt, csak kisgyerek korában -
de hát nem csoda, hisz alig eszik, nyilván a fájdalom miatt.
Belehalok minden este, hogy etetésnél megpiszkálja a beteg kis lábát a csőrével,
aztán néz rám esdeklőn és reménykedve, hogy ott fáj, csináljak vele valamit.
Megint megpiszkálja, megint néz rám - és én nem tehetek semmit,
nem tudok segíteni rajta, tehetetlenül kell néznem a szenvedését.
Kérdeztem Tamást, nem gonoszság-e életben tartani szegény kicsikémet,
de szerinte még nem : "a nagypapának is fáj a lába, mégse csapjuk agyon".
Hát persze - csakhogy a nagypapa kaphat fájdalomcsillapítót,
és nem zuhan le naponta többször a második emeletről.
Tamás szerint akkor jön majd a kegyes halál ideje,
ha Csuvika egész nap csak gubbaszt, és egyáltalán nem lesz hajlandó enni.
Biztos igaza van - de mennyi szenvedés lesz az szegény picikémnek, míg idáig eljut !
Nem akarom én megölni egyetlen maradék kincsecskémet, dehogy akarom -
de kínozni sem akarom, ha egyszer nem lehet rajta segíteni.
Mert milyen élet az egy madárnak,
hogy most már nem csak repülni, de járni és ülni se tud, csak nagy fájdalmak árán ?
Napszámra el se mozdul a kedvenc botjáról,
legtöbbször egy helyben ül reggeltől estig, bezárva a fájdalomba -
biztos, hogy madárhoz méltó élet ez ???
Igazában nem is ül, hanem a kis pocakján támaszkodik, ráhasalva a botra,
hisz nem tartják meg a lábai - nézni is borzasztó, komolyan mondom.
*
*
Tamás azt javasolta, hogy próbáljam dupla rúdra ültetni Csuvikát :
illesszek két ágat egymás mellé (akár úgy, hogy köztük van a rács drótja),
és akkor a fájdalmas kis bőrkeményedés belelóghat a két bot közti kis vályúba,
nem dörzsölődik az ághoz, nem fog annyira fájni Csuvikának.
Vagy tekerjem be valami textillel a botokat,
hogy puhán üljön szegény madár, nem pedig a kemény és durva faágon.
Első hallásra egyik megoldás se tetszett, de nem is voltam észnél,
teljesen letaglózott a közlés, hogy Csuvika számára nincs már segítség.
Összepakoltam szegénykémet, és nekivágtunk a hazafelé útnak,
kábé olyan hangulatban, mintha máris a temetőbe mennénk, vagy a vesztőhelyre.
Pedig az igazi bunkócsapás még hátravolt : az csak akkor talált meg,
amikor elolvastam a levélben átküldött kórlapot.
Ebben az szerepel diagnózisként, amit Tamás szóban nem mondott :
kezdődő talpfekély.
Mi vár az én kicsikémre, ha ez igaz ???
Hisz a fekélyre embernél sincs nagyon orvosság...
Mennyit kell majd kínlódnia ennek a szerencsétlen kismadárnak,
míg végül nagy nehezen sikerül kiszenvednie ?
Én meg nézzem.... Hamarabb belepusztulok, mint ő.
*
Szombat este még valamennyire hatott a fájdalomcsillapító,
amit Tamás beadott Csuvikának, ám a vasárnap rettenetesre sikeredett.
Ennyire kiborulva még sose láttam szegény kicsikémet,
és a gyötrődését nézve bizony voltak pillanatok,
amikor halottnak is szívesebben láttam volna, mint szenvedőnek.
(Később kiderült, hogy nem volt igazam - tényleg nagyon nehéz kérdések ezek.)
*
*
Már a kezdete is szörnyű volt a vasárnapnak
(huszonegyedike, hahaha, megint egy szerencseszám, ami ránk csak bajt hoz) :
hajnalban keserves sírásra, verdesésre, puffanásokra ébredtem.
Lepottyant szegény kicsikém a hálóhelyéről,
és nem is volt képes visszamászni a létráin, nem tartották meg a lábai.
Egy percig se hezitáltam : kimarkoltam a kalitkából a boldogtalant,
és fölavattuk a hálószobáját (a szállító ketreckét),
ami újabban oda van készítve minden éjjel az asztalra, hátha szükség lesz rá.
Hát most lett - és ott végre megnyugodott Csuvika, bár nagyon tiltakozott ellene.
*
*
A délelőtt aztán eltelt baj nélkül, bár rossz hangulatban :
hangját se hallottam az én kis szövegládámnak, mozdulni se mozdult, enni sem evett.
Próbáltam nem pánikba esni,
hisz az orvos-látogatások után mindig nagyon rosszul van másnap -
ám ami délután következett, olyat még sose láttam,
és jobb lett volna, ha most se látom.
Biztos voltam benne, hogy itt a vége a madárkámnak :
egy zuhanássorozat után magán kívül, ordítva fetrengett a kalitka fenekén,
teljesen kitekerve, rángatózva, pörögve, mint akinek epilepsziás rohama van.
Jó darabig hozzá se mertem nyúlni, mert tisztára összekeveredtek az alkatrészei,
olyan sebességgel dobálta-pörgette magát,
hogy nem tudtam, melyik végén foghatnám meg biztonságosan.
Megint csak álltam fölötte tehetetlenül, és nem hittem el,
hogy ide jutott az én bátor és vakmerő, ügyes és vagány, örökmozgó Csuvitézem.
*
*
Ment szegénykém megint a kis ketrecbe, aznap már másodszor,
hogy ne törje össze magát teljesen :
először még ott is verdesett, de aztán lassacskán megnyugodott.
Nem sokkal később pedig leszakadt az ég.
Jött akkora eső (inkább felhőszakadás), amekkorát ritkán látni.
Talán attól lett jobban Csuvika, hogy végre megjött a vihar.
Nem sokáig tartott, egy óra múlva már sütött a nap -
én meg kihasználtam az alkalmat, hogy szegénykém benne van a kis ketrecben,
és egy hirtelen ötlettel kiraktam a konyhaablakba napozni.
Nem örült a kissé bágyatag, már lemenőben lévő nap fényének :
halálra rémült, hogy hova került és miért, hisz még sose járt a konyhában.
Így a napfürdőzés nem tartott sokáig : épp csak lőttem róla pár képet,
és hoztam is vissza a szobába, ne riogassam még én is, a sok baja mellé.
*
*
Estére kicsit jobban lett, kezdett halkan csiporogni és valamicskét eszegetni -
én meg kezdtem reménykedni, hogy akkor talán mégse kell még temetnem.
Hát ez lett a nyugalmas hétvégénkből, amit én annyira vártam,
és ami annyira ránk fért volna, két mozgalmas, szerelőkkel megspékelt hét között.
Nincs mit tenni, ez a mi formánk : nekünk mindig csak betart ez az átkozott élet.
*
*
*
*
19.07.23.
Új kommentek