Véget ér lassan ez az elátkozott július :
a mai nap még hátravan belőle - ki tudja, mit tartogat ?
Elvileg jönniük kéne a vizes mestereknek,
hogy végre véglegesen visszakössék a helyére a klotyómat,
amit hetek óta nem lehet rendesen használni, csak részben és óvatosan -
ám ki tudja, jönnek-e, hisz már hétfőn is vártuk őket, de hiába.
Hiába raboskodott szegény kicsikém a délután derekáig
(pedig olyan jókedvűen ébredt, egész délelőtt lelkesen követelte a nyitott ajtót) :
a szerelők nem jöttek, mert valaki összekeverte a dátumokat.
*
Ilyen is csak velem történhet (bár persze dehogy) :
a falat helyreállító kőművesek egyike tőlem hívta fel a vizeseket,
hogy jöhetnek üzembe helyezni a klotyót, a fal nagyjából rendben van.
Ott álltam két méterre tőle, hallottam minden szót :
lefixálták vagy háromszor, hogy hétfő, déli tizenkét óra.
Biztos ? Biztos. Hétfő, tizenkettő.
Ehhez képest kiderült, mikor fölhívtam a közös képviselőt úgy délután három körül,
hogy a diszpécsernél harmincegyedikére vagyok beírva, szerdán jönnek a mesterek.
Ilyen a világon nincs - de hát mégiscsak van, sajnos.
Nem tudom, ki bénázta el a dolgot, de hogy nagyon kitolt velünk, az biztos.
Csuvikától nem győztem bocsánatot kérni, de persze hiába :
ha jöttek volna a szerelők, megértette volna, miért kellett raboskodnia,
szóban viszont nem tudom elmagyarázni neki, hisz nincs közös nyelvünk.
Így nekem rótta fel az elrontott napját szegénykém, és búslakodott egész délután.
Most is búslakodik (kora délelőtt van) - remélem, ma már nem potyára.
*
*
A múlt hét annyira rumlisra sikeredett,
hogy már nem is tudom, mit kéne elmesélni belőle,
Szerdán a kéményseprők, csütörtökön a kőművesek miatt keltünk hajnalban,
hétfőn és pénteken vásárolni mentem, Csuvikának az is raboskodás ;
a ház meg közben közgyűlésre készült, amibe most valahogy én is belekeveredtem,
mert fontos kérdésekben kellett döntéseket hozni.
Vagyis egész héten azt se tudtam, hol áll a fejem.
Csuvikára nem sok figyelem jutott, vagy legalábbis nem sok idő -
pedig megvettem már hétfőn neki a kötélrudat,
amitől azt remélem, hogy kevésbé irritálja majd a talpát, mint a bodzaág.
A beszereléssel viszont ki akartam várni egy olyan alkalmat,
amikor több napig nem megyek sehova és ide se jön senki - de ilyen persze nem volt.
Végül csak szombaton lett beszerelve szegény kötél az egyik bodzaág helyére :
ha Csuvikát kérdeznétek, ő azt mondaná, hogy bár ne történt volna meg soha.
*
*
(Eredetileg ide akartam betenni
a dokinak küldött, három nappal ezelőtti levelet,
de túl sok lett a szöveg,
így a levélnek kénytelen voltam külön bejegyzést ajándékozni.)
*
*
Csuvika véleménye a kötélrúdról nem sokat változott szombat este óta :
továbbra is nemlétezőnek tekinti, de azért közlekedésre már hajlandó használni,
nem kerüli meg a fél világot, ha át akar jutni a kalitka egyik pontjáról a másikra,
hanem (végszükség esetén) egy-egy pillanatra ráugrik az ellenségre.
Az első komolyabb találkozásuk hétfőn éjjel történt :
lepottyant szegénykém a kakasülőről, alighanem már álmában,
és (mivel félig aludt) ijedtében megfeledkezett a rettegett kötélről,
azokon a létrákon indult fölfelé a kalitka fenekéből, amelyeken máskor is szokott.
Csakhogy azok a létrák immáron a kötélbotra vezetnek :
hős vitézem kénytelen volt rámászni, ha nem akart újra lepottyanni.
Mivel a létrákon nyilván elfáradt, pár pillanatig maradt is a kötélen, pihegni.
Az viszont nem tűnt fel neki, hogy a kötél kényelmesebb, mint a bodzaág
(ha ugyan tényleg az), így semmivel sem utálja kevésbé, mint kezdetben.
Tegnap egész nap magyaráztam neki, hogy nem kell félni a kötéltől,
sőt ki kéne próbálni, hisz amíg nem próbálja, nem is tudja, hogy jó vagy sem ;
Csuvika nézett rám figyelmesen, mintha értené (szerintem értette is),
de nem sikerült rábeszélnem ekkora kalandra.
*
*
Ma viszont hatalmas megtiszteltetés érte a kötelet :
Csuvika valahogy rákerült (már nem is tudom, milyen apropóból),
és nem ugrott tovább róla azonnal, hanem vagy hat-nyolc másodpercig ott maradt,
és rakosgatta a kis lábait ide-oda, hogy milyen fogás esik rajta.
Sőt : még a csőrét is hozzáfente egy kicsit, hogy az vajon milyen érzés.
Nemigen lehetett megelégedve, mert hamar átugrott a bodzaágra -
de ismerve madárkám viszonyát az újdonságokhoz, az is csoda, hogy idáig eljutottunk.
*
Én sajnos elvesztettem közben a kötélbothoz fűződő reményeimet :
úgy látom, a bodzaágon csúsztatja-húzza szegény kicsikém a halott ujjacskáit
(most már elég ügyesen), és ezt a kötélrúdon nem fogja megtehetni.
A kötél dimbes-dombos mivolta vélhetően akadályozza majd a közlekedésben,
vagy legalábbis nagyon megnehezíti az amúgy sem könnyű dolgát.
Viszont a puhasága meg biztosan jót tenne a sebesedő talpacskáinak -
hát azt kéne majd eldönteni, melyik a nagyobb hátrány, illetve nagyobb előny.
Csuvika szerint bizonyára hátrányból van több, hisz nem használja a kötelet,
pedig már sokszor érintette, feltűnhetett volna neki, hogy kényelmes.
Mindegy - még egy ideig hadd ismerkedjen vele !
Kikérem úgyis majd a doktor urak véleményét,
meg talán Legszakértőbb Szakértőmét is - de végül alighanem Csuvika fog dönteni.
Hisz ha mondjuk egy hónap múlva is kerüli még a kötelet,
fölösleges tovább kínozni a kedvenc ülőrúdja nélkülöztetésével..
*
*
Időközben már délután lett, a klotyóm is meggyógyult
(csak ráülni nem lehet még holnap reggelig - jaj nekem !),
Csuvika pedig beletörődött, szegénykém, hogy ez a nap is az ördögé.
Délután már hiába nyitom ki neki a kalitka ajtaját :
tudomásul veszi, de nem örül igazán, mert neki délelőtt kell a szabadság,
akkor van formában és jókedvében, délutánra lelohad és elkedvetlenedik.
A mestereknek most nem örült, ezek nem olyan barátkozós mesterek voltak.
Holnapután jönnek még a kőművesek, hogy elvégezzék az aprómunkát is a falon -
aztán remélem, elfelejthetjük ezt az őrületet, amire ráment az egész július.
Nyugalom viszont nem lesz a jövő héten se (szerintem már soha az életben),
mert akkor meg mehetünk újra a Hernád utcába, csőrcsiszolásra.
Hogy mikor jön végre egy olyan hét, amikor nem történik semmi... azt nem tudom.
Csak azt tudom, hogy jöhetne már, mert KISSÉ elegem van az eseményekből.
*
*
*
*
19.07.31.
Új kommentek