Reggel megint keserves sírásra ébredtem (mostanában nem szokatlan),
pedig szegény kicsikém nem a lakosztályában aludt, hanem a kis ketrecben,
ami időnként hálószobaként is szolgál, Csuvika legnagyobb bánatára.
Muszáj őt ott altatnom, amikor jön az eső vagy a hidegfront,
mert ezektől rozoga vitézem rendszeresen lepottyan (szinte leájul) a botokról.
A kalitkában 50-60 centikről zuhan : csoda, hogy egyáltalán van még ép alkatrésze.
A szállító ketrec sokkal biztonságosabb : ott, ha le is esik, nem üti meg magát.
Ráadásul az ülőkéje is kötél, ami kényelmesebb a beteg talpának, mint a kakasülő.
Hetek óta állandó készenlétben áll a kis ketrec :
éjjel-nappal ott díszeleg az asztalon, hogy ha kezdődik a potyogás,
azonnal, egyetlen mozdulattal átköltöztethessem bele Csuvikát.
Csak az a kicsi probléma, hogy szegénykém utálja.
Rég tudja már, hogy a kis ketrec nem feltétlenül jelent orvos-látogatást
(zokon is vette október utolsó napján, hogy galádul a szatyorba is bepakolom,
mert nem számított semmi rosszra, azt hitte, marad az asztalon),
de a kis ketrecet nem bírja megszeretni, bármennyit ücsörgött is már benne.
Ha lepottyan (és úgy pottyan le, hogy sírva is fakad, nem tud egyedül visszamászni),
akkor érti, hogy miért rakom át a kis ketrecbe, nemigen tiltakozik ellene.
Az viszont újdonság (csak most próbálom bevezetni),
hogy esős, frontos estéken átköltöztetem már előre, mikor még nincs semmi baj.
Nem érti szegénykém (hogyan is értené), és tiltakozik minden erejével.
Én viszont mindig attól félek, hogy egyszer majd nem ébredek föl a sírására,
és ott marad a boldogtalan órákra a kalitka fenekén, ki tudja, hány esés után.
Tegnap reggel egyszerűen nem találtam őt a kalitkában :
hosszú percekbe telt, míg fölfedeztem a jó hideg, kemény lepedőn.
Csak remélni merem, hogy nem éjjel pottyant oda, hanem már reggel,
szellőztetés közben, míg én a konyhában bagóztam.
De ha mégis korábban zuhant le ?
Ha sírt, és én nem hallottam ?
Akkor mi van ?
Hisz ilyen alapon össze is törheti magát, én meg észre sem veszem !
Hát ez volt az a pont (tegnap reggel), mikor elhatároztam, hogy ilyen többé nem lesz.
Ha olyan az időjárás, ami Csuvikának nem felel meg,
vagy ha időjárástól függetlenül úgy látom, hogy rossz napja van,
bizony átrakom a kis ketrecbe aludni, még mielőtt összetöri magát szegénykém.
Igaz, a befogásnál is valószínűleg lepottyan, és az se jó, sőt nagyon rossz -
de az éjszaka felől legalább nyugodt lehetek,
és talán Csuvikának is jobb egyet pottyanni a jelenlétemben és világosban,
mint sötétben leájulni a kakasülő magasából,
és kétségbeesetten ordítva keresni a visszautat, míg föl nem ébredek.
Pár napja volt az első ilyen alkalom,
hogy a biztonság kedvéért a kis ketrecben altattam Csuvikát :
akkor simán ment minden, még csak le se pottyant szegénykém a befogásnál,
mert nem számított semmi rosszra, eszébe se jutott menekülni,
mire felfogta, hogy mi történik, már a markomban is volt.
Tegnap próbáltuk másodszor ugyanezt a műsort, ám most már csekély sikerrel.
Csuvika résen volt, gyanakodott, menekült :
bizony, kergetőztünk egy darabig, mire sikerült elkapnom szegényt.
El is bizonytalanodtam, hogy megéri-e...
De hát ha éjszaka lezuhan (mert szinte minden éjjel lezuhan), az se jó...
Hogy a két rossz közül melyik a jobb, azt nekem kéne eldöntenem -
csak persze nem vagyok rá képes.
Egyelőre próbálkozunk a kis ketreccel, legalább amíg tart az esős idő.
Hátha lassacskán tudomásul veszi szegény kicsikém az új rendet...
19.11.09
Új kommentek