Nem vagyok egy következetes gazdi, hiába tudom, hogy úgy volna jó -
de talán az is valami, hogy időnként belátom a tévedéseimet.
Semmi se lett abból, amit megfogadtam tegnapelőtt este :
annyira szörnyűre sikeredett a lefekvés előtti befogás,
hogy annál rosszabbak az éjszakai pottyanások se lehetnek.
Ráadásul épp a kakasülőn trónolt szegény kicsikém,
pedig nem szokott oda fölmászni, csak amikor már terítem rá a takarót.
Még örültem is neki, hogy ott van, mert pár nappal ezelőtt sikerült nagyon ügyesen,
lepottyanás nélkül levadásznom őt ugyanerről a helyről.
Igen ám - csakhogy akkor még nem számított semmi rosszra,,
az volt az első alkalom, hogy preventíve átrámoltam őt a kis ketrecbe.
Most viszont már résen volt szegénykém, és persze, hogy kicsusszant a kezemből.
Így nem spóroltam meg neki még azt az arasznyi távolságot sem,
ami a második emeleti ülőkék és a kakasülő különbsége :
ugyanonnan zuhant le szegénykém, ahonnan éjszakánként szokott.
Aztán meg még vagy ötször, különféle magasságokból, mire sikerült befognom.
Tiszta horror volt az egész, mindkettőnk számára,
és mire mégis a kis ketrecben kötött ki szegény kis áldozatom,
beláttam, hogy nem vagyok normális : készakarva okozok bajt és pánikot,
ahelyett, hogy kivárnám, míg muszáj őt befognom, akaratomtól függetlenül.
Továbbra is félek attól, hogy esetleg nem ébredek föl éjjel a sírására,
ám ez az utolsó befogás akkora cirkusz volt és akkora rémület,
hogy nem óhajtom minden este ismételni, mert beleroppanunk mind a ketten.
Ha lepottyan Csuvika, átrakom a kis ketrecbe - de magától essen le, ne miattam.
Tegnap este le is pottyant szegénykém,
már a szellőztetés után, takaró alatt, közvetlenül villanyoltás előtt,
de mégse lett átköltözés a dologból.
Úgy iszkolt föl a létráin, mint akit kötélen húznak :
mire felfogtam, hogy lepottyant, már vissza is ért a kakasülőre.
Éjjel hallottam gyanús hangokat a kalitka felől, valami matatást a rácson,
de puffanás nem volt, sírás pláne nem, így föl se gyújtottam a kislámpámat,
csak füleltem még egy darabig, de hamar csönd lett,
reggel pedig a kakasülőn ébredt Csüvika.
*
Nem csak ott ébredt, szinte azóta is ott ül.
Nagyjából ebédidőben járunk, és az én kis evőgépem még nem is evett a kezemből,
mert akárhányszor odaléptem a kalitka elé, mindig a kakasülőn találtam.
Ez azért vicces, mert meg se tudnám mondani,
mikor mászott föl utoljára napközben az ágyikójába - hónapok óta biztos nem.
Most meg ott töltötte az egész délelőttöt, eszében sincs lejönni a magasból.
Tegnap jutott eszébe, már estefelé, hogy fölmásszon oda soron kívül :
mintha csak mutatni akarta volna nekem, hogy nincs semmi baj a kakasülővel,
ne akarjam tőle megmenteni éjszakára, hisz láthatom, hogy nem pottyan le.
Vagy mintha pótolni akarná a kis ketrecben töltött éjszakákat...
Akármiért is, de ott van, és láthatóan roppant elégedett, hogy lefelé nézhet rám.
Én meg annak örülök, hogy bővült a tartózkodási helyeinek száma,
hisz gyakorlatilag két ülőkén telik az élete, változatosságnak néha a sarokbottal.
Hogy legalább a kakasülőre is fölmászik, az mindenképp öröm,
mert annyival is többet mozog, még ha veszélyes is a nagy magasság.
Mindenesetre érdekes volna tudni, mi jár a kis fejében,
mi vezérelte őt fényes nappal oda, ahova világéletében csak aludni járt,
ritka kivételektől eltekintve.
19.11.13.
Új kommentek