Ilyen napoknak nem kéne lenniük...
A gyönyörű, esős-borongós, már ünnepváró hangulatú, imádott kis novemberembe
váratlanul belerondított a tavasz : kisütött az átok napocska, sőt melegített is a disznó,
és ebbe kis híján belepusztultunk mindketten, még mielőtt tudtuk volna, mi bajunk van.
Hajnali fél ötkor Csuvika puffanására ébredtem.
Sírni nem sírt szegénykém, de szerencsére így is meghallottam, hogy lepottyant.
Mire kikászálódtam az ágyból és odaértem a kalitkához, meglett a következő zuhanás,
aztán a szemem láttára még egy :
nyilvánvaló volt, hogy egyedül nem tud visszamászni a helyére szegény madár,
nem tartják meg a lábai, újra és újra lehuppan a kalitka fenekébe.
Azonnal átraktam a kis ketrecbe, ami ellen most nem is nagyon tiltakozott -
ám túl sokat nem nyertünk az átköltözéssel, mert a potyogások ott is folytatódtak.
Ott legalább már nem üti meg magát, ha le is esik a köteléről -
de azért siralom volt nézni, ahogy vergődik a kis ketrec matracán,
pörög körbe-körbe saját maga körül, és verdes a szárnyacskáival.
Ereje nem volt annyi se, hogy fölmásszon az 5-6 centis magasságban feszülő kötelére.
Valahogy aztán mégis elhelyezkedett, megnyugodott - én meg visszabújtam az ágyba.
Félálomban fura hangokat hallottam, de nem tudtam eldönteni, hogy mi az :
azt hittem, az eső kopog az erkély tetején, mert rémlett, hogy esőt ígértek az időjósok.
De valahogy mégse stimmelt a dolog : mintha nem az ablak felől jött volna a zaj.
Hát tényleg nem onnan jött...
Újra lámpát gyújtottam, újra fölkeltem, hogy megnézzem szegény kicsikémet :
bizony, hogy megint a ketreckéje fenekén verdesett, de hang nem jött ki a torkán.
Mit csináljak vele ? Hova tegyem, még jobb helyre ? Hogyan segítsek rajta ?
Jobb ötletem nem lévén, kimentem bagózni (pedig egyetlen porcikám se kívánta),
hogy míg én elszívom a konyhában a cigit, jöhessen be némi hideg az előszobából.
Csuvikának mindig kevés a levegője, ám ezen éjjel nem tudok segíteni.
Nyitott ablaknál mégsem alhatunk novemberben, sőt nyitott ajtónál sem,
mert megbolondul a konvektor, az előszobában nincs fűtés.
Napközben többször is szellőztetek, meg tekergetem ide-oda a hőfok-szabályozót,
hogy Csuvika meg legyen elégedve - de éjjel nem tudok a kedvére tenni, mert alszom.
A szoba levegője meg kétségtelenül elfogy reggelre,
talán ezért (is) szokott hajnalban potyogni szegény madár.
A szellőztetés segített : mire visszajöttem, Csuvika szépen ült a kötelén.
Kitakartam őt majdnem teljesen (a kis ketrecet amúgy is csak egy pelenka takarja),
a konvektor gombját letekertem nullára
(félóra múlva majd' megfagytam, még a fejem is fázott),
a kisszoba ajtajára fellógattam egy karácsonyi fényfüzért, hogy adjon egy kis fényt -
és bíztam benne, hogy most már tényleg mindent megtettem Csuvika kedvére.
El is csöndesedett szegénykém, én viszont nagyon nehezen aludtam el újra.
*
Reggel Csuvikát rendben találtam : csücsült szép nyugodtan a kötelén.
Szellőztetéshez ráraktam a szokásos polár takarót :
ha a kis ketrecben alszik, nem gond a szellőztetés, könnyű letakarni.
Elöl itt sincs rajta takaró, csak oldalt, hátul meg védi a faliszőnyeggé avanzsált pokróc.
Kialakult már a kis ketreces szellőztetés rutinja, és eddig működött is -
ma viszont a szívverésem is elállt a látványtól, ami szellőztetés után fogadott.
Csuvika oldalára dőlve, mozdulatlanul feküdt a kis ketrec fenekén,
pont ugyanabban a pózban, ahogy annak idején Csipike és Csupika meghaltak.
Hiába szólongattam, nem reagált a hangomra egyáltalán.
Hogy mit éltem át abban az egy-két percben, az leírhatatlan.
Azt hittem, készen állok Csuvia elvesztésére, hisz legnagyobb félelmem,
hogy én halok meg előbb és ő marad árván -
de hát más az ilyesmit elképzelni, és más ott állni a halottnak hitt madár fölött.
Mert igen, szeretném őt túlélni, hisz kettőnk közül én vagyok egyedül is életképes -
ám valójában az én életemnek se lesz már semmi értelme, ha ő itt hagy.
De nem hagyott itt.
A sokadik szólításra (mikor már szinte kiabáltam, pedig nem vagyok egy hisztis banya),
végre kinyitotta a szemecskéjét, és kezdett egy kicsit mozgolódni.
Nagy nehezen a kötélre is fölmászott, mikor levettem róla a pelenka-takarót is,
később pedig már a kis ketrec létráin futkározva követelte, hogy hazamehessen.
Ezzel még vártunk egy darabig, mert féltem, hogy nem képes beugrálni a lépcsőin,
de végül baj nélkül megérkezett a nagy kalitkába.
Enni-inni ugyan nem volt hajlandó,
és a hangját se hallottam, míg végre el nem eredt az eső - de a helyén volt és ÉLT.
Én viszont szabályosan rosszul lettem, mikor őt már biztonságban tudtam.
Nem hevertem ki még a tegnapelőtti éjszakát sem, amikor a lámpa rémített halálra,
és máris meglegyintett a következő csapás, hogy elveszítem Csuvikát.
Órákba telt, míg úgy-ahogy megnyugodtam és valamennyire összeszedtem magam.
Persze segített a szakadó eső : attól én is rögtön jobban lettem, nem csak Csuvika.
El is hajtottam magam vásárolni, hátha holnap még romosabb leszek, legyünk túl rajta.
Bár sok kedvem nem volt a csavargáshoz, mert közben kisütött az átok napocska,
és tudtam, hogy akár el se induljak, úgyse lesz szerencsém.
Nem is lett, mert az IKEÁ-ban nem találtam megfelelő kislámpát a kalitka fölé,
az INTERSPAR-ban pedig nem fogadta el a terminál a kártyámat.
Itthonról hívtam mindjárt az OTP-t : az meg úgy sikerült,
hogy harmincöt percig álltam a telefon mellett, várva az ügyintéző kapcsolására.
Úgyhogy ez a mai valahogy nem volt az én napom.
Meg Csuvikáé sem.
Nem tudom, mit tartogat még a lökött időjárás a szórakoztatásunkra,
de valami most se stimmel, mert az én kis szövegládám órák óta hallgat.
Viszont potyogni nem potyog - csak el ne kiabáljam !
19.11.18.
Új kommentek