*
Hős vitézem jelenleg azt cselekszi, amit a fenti képen láttok :
szárnya alá dugott fejecskével próbálja kipihenni a tegnapi nap fáradalmait.
Legalábbis remélem, hogy erről van szó, nem valami rosszabbat jelent a gubbasztása.
(Egyébként imádom így látni őt : ennél édesebb semmilyen pózban nem tud lenni.)
Igyekszem nem rémüldözni, hisz a csőrcsiszolás másnapján sosincs a topon Csuvika,
most meg még ráadásul az idő is elég hervasztó, én se vagyok jó semmire.
Irkálni sincs kedvem, pedig annyi mindent kéne mesélnem, hogy kevés lesz hozzá a nap.
A tegnapi doki-látogatástól még a szokásosnál is jobban féltem -
talán azért, mert nyakunkon a karácsony,
és én egyfolytában attól rettegek, hogy mégsem érjük meg.
Bár karácsony nélkül is félek mindig a csisszantásoktól.
Tegnapra havat is ígértek az időjósok, így eggyel bővült fóbiáim száma :
reszkethettem attól is, hogy kitörjük a nyakunkat a csúszós utakon.
De nem törtük ki, sőt minden a lehető legjobban alakult egész nap.
Saját magamat viszonylag gyorsan sikerült üzemképes állapotba varázsolnom,
így az egyes számú stresszor hamar ki lett lőve.
Következett (jóval később) a befogás, amitől azért már kevésbé féltem.
Ment is minden baj nélkül, pillanatok alatt, bár szegény kicsikém nagyon zokon vette.
Tudta, hogy mi következik, hisz látta az előkészített szállító ketrecet,
meg magyaráztam is neki hosszasan, hogy most mi fog történni és miért.
Értette, mert rögtön izgatottan ugrándozni kezdett egyik ülőkéről a másikra :
jelezte, hogy igenis menekülni fog, nem adja magát önszántából a kezembe.
De aztán a kis ketrecben megnyugodott, mindjárt felugrott a kötelére.
Viszont halálra rémült attól, hogy mellé raktam a klotyópapír-csomagját,
ami csak látszatra klotyópapír, nálunk spanyolfal, ami a huzat ellen védi a ketrecet.
Máskor is ott van, csakhogy máskor Csuvika nem látja,
mert le van takarva egy félbe hajtott pelenkával, ha a kis ketrecben alszik.
Most viszont nem volt rajta a pelenka, így megijedt a szép kövér csomagtól,
amit ebből a szögből még sose látott, csak messzebbről, a nagy kalitkából.
De aztán megbékélt ezzel is : mire fényképezni kezdtem, már újra a kötelén ült,
nem is maradt róla dokument, hogy ijedtében leugrott onnan.
*
*
Az eső szinte zuhogott, de taxit hívni nem mertem,
mert a Keleti környéke dugóveszélyes terep, belőlem meg kifolyik a stressz,
ha dugóba kerülnénk, abból én nemigen jönnék ki szárazon.
Csuvikát ugyan borzasztóan féltettem,
de bíztam benne, hogy nem fullad meg a millió takarója alatt,
sőt a hatalmas kukás zacskót is túléli, ami esernyőként alighanem most debütált.
*
>
Eláztunk elég rendesen, mire fölértünk az Örsre, de más baj nem történt,
és a metróban úgy láttam, a kukás zacskó tudja a dolgát,
pompásan védi a lucsoktól Csuvika bebugyolált ketreckéjét..
A mozgólépcsővel is szerencsénk volt : szinte azonnal találtunk megfelelő méretű,
kellőképpen stabilnak tűnő férfiembert, aki készségesen segített rálépni.
Sőt olyan aranyos volt : én hamarjában el is felejtettem, hogy még egy lépcső lesz,
ő meg közben megelőzött minket, de a másik lépcsőnél megvárt, hogy ott is segítsen.
A következő nagy öröm a téren ért, a pályaudvar előtt :
valahogy csak akkor tudatosult bennem, hogy milyen jól látok.
Az eső miatt majdnem esti volt már a sötétség (délután három körül),
de az én hülye szememnek ez kell : félsötétben hajlandó működni, de csakis akkor.
Láttam a járdát, láttam a tócsákat, messziről ordítottak a jelzőlámpák -
hatalmas élmény volt, bár mostanában előfordult már hasonló.
Így aztán ronggyá ázva, de amúgy boldogan, szerencsésen megérkeztünk a rendelőbe.
A váróban (mint szinte mindig) nagyon kedvesen fogadott minket
az épp szolgálatban lévő recepciós kislány,
Csuvika pedig hatalmas meglepetéssel szolgált, mikor kicsomagoltam őt a takaróiból :
nem ám a kis ketrec sarkában reszketett a lepedőn, hanem hercigen ült a kötelén.
Ilyen hosszú út után ! Metrózás után ! Mozgólépcső után !
Egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy szép nyugodtan ücsörög az ülőkén !
Pedig jött ennél még nagyobb döbbenet is : ámulva tapasztaltam,
hogy nem muszáj letakarnom ő uraságát, most nem fél a várótól, mint máskor.
Tavaly augusztus elsejével költözött a Hernád utcába az EXO-PET :
az lassan másfél év, legalább tízszer voltunk ott azóta.
Nem fordult elő EGYETLEN EGYSZER SEM, hogy Csuvika ne esett volna pánikba,
mihelyst levettem róla a takarót, vagy pláne kivettem a ketrecet a szatyorból.
Mondjuk kivenni most se vettem ki, de kitakarni kitakartam,
ő pedig üldögélt tovább a helyén, mint aki odanőtt a kötélre.
Üldögélt ám - egészen addig, míg meg nem jelent a váróban a doktor bácsija,
és azt nem mondta, hogy "lehet jönni Csuvikával".
Abban a szempillantásban, amint meghallotta Tamás hangján a nevét,
hős vitézem levetette magát a kötélről,
és a ketrecke aljában kezdett pörögni maga körül, mint aki vitustáncot jár.
Ültünk ott már addig legalább félórát, Tamás kétszer is kijött beteget szólítani,
de Csuvika meg se rezzent a hangjára, csak akkor, mikor az ő nevét mondta.
Én el voltam ájulva, hogy mekkora géniusz a madaram,
rögtön el is dicsekedtem a teljesítményével Tamásnak, amikor beértünk a szobájába.
Ám a doktor úr lehűtött : szerinte ennyire egy aranyhal is képes,
Csuvika ennél sokkal okosabb.
Sokkal okosabb madárkám le lett mázsálva : negyvenhét gramm a drága,
kettővel kevesebb, mint október utolsó napján.
Pedig féltem tőle, hogy túllépjük az ötdekás hájhatárt,
mert újabban igen jól eszik az én kis Pocakkirályom.
A lábacskáit lefényképezte és átküldte Tamás :. a bal most már egész jól néz ki,
és talán a másik sem annyira szörnyű, mint pár hónapja volt.
Az ujjacskái meg szinte úgy állnak, mintha kutya bajuk se lenne,
de azért ez nem így van, sajnos, mert merev a két "hüvelykujja",
csak véletlenül tartja őket nagyjából úgy, mintha használni is tudná.
Mindenesetre Tamás meg volt velük elégedve, úgy látja, javultak egy kicsit.
Meg az egész madárral meg volt elégedve, úgy, ahogy van :
azt mondta, csak így tovább, a következő karácsonyig.
Bár úgy volna !
Végül is nem olyan hosszú egy év.... (Sőt egyre rövidebb.)
*
*
A vendégkönyvben látható két kis tündérmadárral a váróban ismerkedtünk meg,
aztán úgy alakult, hogy nagyjából egyszerre indultunk hazafelé.
Ők nem betegek, csak kontrollra jöttek,
hogy legalább egy évben egyszer mégis lássa őket állatorvos.
Nem is talált náluk semmit Tamás : még a karmaikat se kellett vágni.
Boldog gazdi - nekem ilyen szerencsém egyik madárkámmal se volt.
Betti (akinek akkor még a nevét se tudtam), fölajánlotta, hogy hazahoz,
vagy legalább elhoz egy darabon, mert ő kocsival volt, az eső meg esett -
de rákérdeztem, hogy merre lakik, nem estünk volna útba,
nem lehetett elfogadni ekkora szívességet.
Baktattunk hát gyalog - boldogan, hogy túléltük a csőrcsiszolást.
Most már csak a hazafelé utat kellett túlélni - de mi az már, a többihez képest ?
Aztán kiderült, hogy nem is olyan egyszerű....
Amennyire örültem délután annak, hogy egész jól látok,
annyira megijesztett este, hogy mégse.
Sajnos a közvilágítással igencsak spórol Zugló meg a hetedik kerület is,
iszonyú sötét volt végig a Hernád utca, meg nálunk a Kerepesi.
Így sajnálatosan három cölöpnek is nekimentem a Hernád utcán :
olyan karcsú kis oszlopnak, ami az autókat van hivatva távol tartani a járdától.
Három kereszteződésen kell átvergődnöm, míg kiérek a Thökölyre :
mind a háromnál eltrafáltam egy-egy ilyen kis oszlopot,
pedig gondolhatjátok, hogy az első után már igazán figyeltem és vigyáztam.
Az se volt normális, aki ezeket a cölöpöket sötétzöldre mázoltatta :
ha fehérek lennének, világítanának szépen a sötétben, és nem menne nekik senki.
Itt nálunk meg, már a Kerepesin, elütöttem egy nénit a dög nehéz szatyorral.
Még akkor se láttam, hogy ő egy ember, amikor éreztem az ütközést :
azt hittem, valami bokrot trafáltam el.
Szerencsére nem lett semmi baj, a néni nem dőlt fel és nem haragudott,
én viszont összeomlottam attól, hogy immáron közveszélyes vagyok.
Télen nehéz megoldani, hogy ne legyek úton sötétben, hisz délután járok vásárolni -
de úgy látszik, változtatnom kell a napirenden,
mert mégse gázolhatok le ártatlan embereket, meg magamat se kéne összetörni.
Itthon Csuvika rém boldogan ugrált be a kis ketrecből a nagy kalitkába,
és rögtön mesélni kezdte lelkesen az élményeit, mintha nem is orvostól jöttünk volna.
Ám kénytelen voltam elrontani az örömét,
mert muszáj volt kimennem harapni valamit, annyira éhes voltam.
Ő meg azt hitte, szegénykém, hogy neki hozom a vacsorát,
mert annak is itt volt már az ideje, sőt kicsit le is késtünk róla.
Így mire előkerültem a konyhából, elszállt a csicsergős jókedve, meg volt sértve.
Ma is hallgat és búslakodik egész nap, én meg csak remélni merem,
hogy ez a szokásos, orvos-látogatás utáni letargia, nem pedig valami baj.
Igaz, egész nap itt kopácsolok a billentyűkkel (lassan születnek már a mesék),
ő meg utálja, ha blogot írok, azt szereti, ha jövök-megyek körülötte.
Az időjárás is ellenünk játszik : jön az átok melegedés, bele fogunk pusztulni.
Nem is tudom, hogy lesz így karácsonyunk,
mert melegfrontban nem vagyok jó semmire, nem fog idejében ideérni a Jézuska.
*
*
*
19.12.13
Új kommentek