*
Advent harmadik hete elég szörnyűre sikeredett, de végül is túléltük mind a ketten.
Ez is szép teljesítmény, túlzás nélkül, mert az időjárás annyira megőrült,
hogy Csuvika életéért többször is komolyan aggódtam a napokban,
de én se voltam észnél, félig kómában csináltam végig a hetet.
Közben azért (nagyjából ) összeállt a karácsonyfa, de az is ronda lett, szegénykém,
mert látni szinte semmit se látok napok óta, és így nehéz csodákat művelni.
*
Csuvika egész héten sokat potyogott, de az elején ez még nem volt vészes :
lepottyant, megrázta magát, fölszaladt a létráin, és ment tovább a nap.
Csütörtökön azonban már a keserves sírására ébredtem reggel hatkor :
álmában zuhant le szegény kicsikém, és nem tudott segíteni magán a sötétben.
Átraktam szépen a szállító ketrecbe, ami hálószobaként is működik, ha kell -
csak sajnos nem lehet preventíve használni, hiába volna ott biztonságban Csuvika,
mert a befogás egy plusz pottyanást, plusz rémületet jelentene minden este,
és nincs lelkem ennyi izgalomnak kitenni hős vitézemet, van amúgy is elég baja.
Pedig szeret a kis ketrecben aludni, ha már valahogyan odakerült
(nyilván ő is tudja, hogy ott nem üti meg magát, ha lepottyan),
de megfogni nem engedi magát, így csak erőszakkal lehet a kis ketrecbe varázsolni.
*
*
A szobát kicsit átrendeztem a karácsonyfa miatt,
így Csuvika kiszolgáló asztala (és rajta a kis ketrec) most távol került a kalitkától.
Nekem így még jobban is tetszik az édes kis kuckó,
és Csuvika is simán tudomásul vette, hogy most máshol kell aludnia, ha úgy adódik.
És bizony adódott : pénteken megint a sírásával ébresztett szegénykém.
Fél hét volt : akár föl is kelhettem volna,
de nem tettem, mert kettőkor kerültem ágyba, túl rövid volt az éjszaka.
Fölhúztam nyolcra a vekkert, és aludtunk még egy jót, mind a ketten.
Ránk is fért, mert ritka szerencsétlen nap elébe néztünk.
*
*
Szegény kicsikémnek nem volt elég a kora reggeli nagy zuhanás,
követte még kettő a nap folyamán,
és az egyikből szintén sírás lett, ami napközben elég ritka.
*
Vásárolni készültem, az ünnep előtt utoljára, hogy aztán nyugalom legyen.
Már átöltöztem kimenő gúnyába, Csuvikától el is búcsúztam, teljes becsomagolásom előtt még meglátogattam a legkisebb helyiséget.
Onnan rohantam vissza, félig felhúzott gatyákkal a szobába,
mert az én kicsikém ugyanolyan keservesen ordított, mint reggel.
Délelőtt nem láttam rajta semmi gyanúsat, nem számítottam újabb balesetre,
így halálra rémültem, hogy most mi lesz : hogy hagyjam itt Csuvikát, ha rosszul van ?
Vásárolni viszont muszáj : viszonylag üzemképes voltam,
nem mertem kockáztatni, hogy másnap esetleg nem tudok elindulni.
Csak álltam ott hülyén a kalitka előtt, és nem tudtam eldönteni, mit tegyek.
Csuvika közben nagy nehezen visszamászott a helyére, de csak sokadik nekifutásra.
A kis ketrec oda volt készítve az asztalra, hátha szükség lesz rá napközben is -
és nekem NEM JUTOTT ESZEMBE, hogy ott van,
nem jutott eszembe, hogy az volna az egyetlen biztonságos megoldás.
Csak annyit tettem, hogy engedtem be gyorsan egy kis levegőt az előszobából,
és lejjebb tekertem a fűtést, hátha melege van Csuvikának.
Hogy mi lett volna a helyes lépés, afelől csak akkor világosodtam meg,
mikor már a bakancs is rajtam volt, a dzsekimet húztam magamra.
Nem (csak) azért nem jöttem vissza szegény kicsikémet biztonságba helyezni,
mert lusta voltam lehámozni magamról mindazt, amit éppen fölvettem,
hanem mert már mindegy volt : Csuvika fönt ült a második emeleten,
ha onnan akartam volna levadászmi, az csak újabb hatvan centis zuhanás.
Akkor kellett volna őt kimarkolnom a kalitka fenekéből, amikor ott sírdogált.
De hát nem markoltam ki, mert az átkozott decemberi tavasz elvette az eszemet.
Így mégiscsak a nagy kalitkában hagytam magára kókadt vitézemet,
és úgy indultam az INTERSPAR-ba, mint aki a vesztőhelyre készül.
*
Nem tudom, milyen front grasszált fölöttünk ezen az elátkozott pénteken,
de hogy minket kinyúvasztott. az biztos : nem csak Csuvika potyogott,
én annyira nem láttam semmit az istenverte napsütésben,
hogy az aluljáró lépcsőjén másoknak is feltűnt a fantasztikus sebességem,
és ketten is felajánlották a segítségüket, mire végre lejutottam a mélybe.
Az INTERSPAR-ban pedig ELTÉVEDTEM, noha ismerem, mint a tenyeremet.
Vagy inkább beállt valami áramszünet a nagyokos fejemben,
mert volt pár pillanat, mikor nem csak azt nem tudtam hamarjában, hogy hol vagyok,
de azt se, hogy hova indultam éppen és miért.
Így aztán elfelejtettem Csuvikának almát venni a karácsonyi almás tojáshoz,
pedig a tojás is a zöldség-osztályon lakik, és azt még szerencsésen megvettem.
Van itthon már két gyönyörű alma erre a célra,
de azokat még szerdán hoztam egy távoli zöldségestől,
akartam venni tartalékot, hátha mégis megroggyannak keddig.
Továbbá magamat is meg akartam ajándékozni valami finom kis nasival,
az esetleges vendégekről nem is beszélve - de ebből se lett semmi.
Annyira ideges voltam Csuvika miatt, hogy kiment a fejemből minden más,
csak a rettegés maradt, hogy mire hazaérek, talán már nem is lesz madaram.
Így kedvem meg türelmem se volt a vásárláshoz, csak hazafelé rohantam volna már.
Úgy maradt meg bennem ez a szerencsétlen pénteki vásárlás, mint egy ködös álom,
nem is emlékszem a részleteire, mintha nem is velem történt volna az egész.
*
De azért valahogy hazaértem...
Csuvika nem reagált a kulcscsörgésre, ajtónyitásra :
épp csak ledobtam a bakancsot, és szaladtam be megnézni, él-e még.
De élt.
Kókadtan és álmosan pislogva, de ült szépen a botján.
Bántam is én az elbaltázott vásárlást !
Úgy éreztem, meg vagyunk mentve : most hat napig ki se lépek a lakásból,
talán megérjük épségben az ünnepet, mind a ketten.
*
Nem mintha a jelenlétemben nem bírnának megtörténni a bajok...
Sőt !
A legszebb az, amikor én okozom őket.
Szegény kicsikémnek meglett a harmadik pottyanása is ezen a szörnyű pénteken,
és az r nem magától jött, hanem ijedtében zuhant le Csuvika, miattam.
*
A karácsonyfával játszadoztam este, rakosgattam rá a díszeket,
és hogy elférjek oldalt is mellette, a fotelokat odébb toltam a helyükről.
Annyi eszem meg nem volt, hogy az ajtó felőlit visszatoljam, mielőtt kimegyek bagózni,
így visszafelé sikeresen nekivágtam az ajtót a fotel karfájának.
Mit mondjak... ? Nagyot szólt - megrémültem én is.
Szegény pincurkám meg lezuhant - aznap már harmadszor.
Ebből most nem lett sírás, mászott vissza rögtön a létréin -
de azért biztos megütötte magát. és ekkora hülyeségre különben sincs bocsánat.
Hízelgek magamnak azzal, hogy csak a frontok csináltak belőlem zombit,
de igazában ki tudja : lehet, hogy már alapjáraton is totál szkleró vagyok.
*
Amilyen szerencsétlenül alakult a péntek, olyan jó nap lett a szombat.
Pedig épp attól lett jó, hogy rosszul indult : hiába esett végre legalább az eső,
nem voltam jól, folytam szét, mint a lekvár, nem volt kedvem semmihez.
Annyira nem, hogy szabadnapot adtam magamnak, noha tenger dolgom lett volna :
nem csináltam semmi hasznosat, egy maratoni mosogatáson kívül,
csak díszítettem a fát, ami az idén sehogy sem akar kialakulni, szegényke.
Hogy én jól elleszek ezzel a játszadozással, azt tudtam előre,
de hogy Csuvikának mekkora örömet okozok vele, azon igencsak meglepődtem.
Nem is emlékszem, mikor láttam őt utoljára ennyire boldognak és elégedettnek.
Neki amúgy is jól indult a napja, éveket fiatalodott az esőtől -
és hogy hozzá még engem is megkapott egész napra a kalitka mellé,
az már tényleg az egekig röpítette, ha nem is szó szerint.
Be nem állt a kis csőre reggeltől estig, még sziesztát se tartott délután.
Jött-ment, intézkedett, ugrándozott a kalitkában :
olyan eleven és ügyes volt, amilyennek hónapok óta nem láttam.
Úgyhogy nekünk már meg is volt a karácsonyunk :
akármilyenre sikeredik majd az igazi ünnep, ezt a szombatot nem veheti el tőlünk senki,
Csuvikának volt végre egy hiánytalanul boldog, tökéletes napja.
És nem kellett hozzá semmi, csak én.... hogy ott álljak egész nap a kalitka előtt.
Megkaphatná máskor is - de hát egész évben nem díszíthetek karácsonyfát.
*
Olyan ügyes volt kicsi kincsem : még délelőtt letornázta magát a homokos edényhez.
Igaza volt : huszonegyedikét írtunk, én pedig három naponként kínálom őt homokkal,
mindig a hárommal osztható dátumokon, de késő este.
(Régebben naponta etettem velük a homokot, de a doki szerint nincs is rá szükség.
Ezt én nehezen tudom elképzelni, de annyi engedményt tettem,
hogy felhagytam a minden esti kínálgatással.)
*
*
Csuvika tehát lemászott az első emeletre a homokhoz
(pedig oda egyáltalán nem egyszerű lejutni), és jó sokáig csemegézett belőle.
Közben még fényképezni is hagyta magát, ami megint csak kész csoda.
Én persze nem győztem hálálkodni a képekért és dicsérni az ügyességéért-
neki pedig nagyon tetszhetett a dicshimnusz, amit zengedeztem,
mert jóval később, már estefelé, megismételte a produkciót.
*
Valamiért épp ott álltam a kalitka előtt, ő meg lefutott újra a homokhoz.
Meglepődtem, mert ennyi homokra tényleg nem lehet szüksége,
de láttam, hogy stabilan áll, szépen eszik, odébb léptem, hogy megyek a dolgomra.
De nem mentem sehova :
azonnali hatállyal (és éktelen ordítással) vissza lettem rendelve a kalitka elé.
Mire odaléptem, Csuvi főnök már fönn trónolt a másodikon, a szokott helyén,
és onnan szórta rám a szidalmait, vérig sértett képpel, hogy miért hagytam ott.
Ha délelőtt annyira örültem a homokevésnek, akkor most miért nem jó ?
Megint meg akar örvendeztetni, én meg ott hagyom ?
Ahelyett, hogy hozsannáznék ? Hát micsoda viselkedés ez ???
Madár nincs a Földön, aki el tud igazodni egy szárnyatlan lelkén !
*
*
A harag aztán nem tartott sokáig, zord kis zsarnokom hamar megbékélt,
mikor újra nekiveselkedtem a máris túldíszített fa további cicomázásának.
Megint járt a kis csőre fáradhatatlanul, biztos diktálta nekem, mit hova tegyek.
Szép nap lett a szombat, boldogságos, gyönyörű - bár a karácsony sikerülne ilyenre !
Így mégiscsak megjavult adventnek ez a szegény harmadik hete,
amit amúgy tönkretett a teljesen megbolondult, tavaszias időjárás.
A vasárnapot inkább felejtsük el, nincs mit mondani róla : egész nap takarítottam.
Csuvika vigasztalhatatlan volt - én meg pláne.
*
*
UTÓIRAT
(Az adventi jóságról meg az emberi természetről)
Decemberben mindig megjelennek az ÁRKÁD folyosóin a karácsonyi pultok, pavilonok,
ahol mindenféle ünnepi csecsebecsét lehet vásárolni.
Mióta nem látom őket, nem sok örömet okoznak,,
de azért pénteken megálltam egy ilyen előtt,
hogy idén is vegyek valami új kis gicsót a fára, hisz minden évben szoktam.
Igazán nem szaladt el velem a ló : négy aprócska gipszfigurát vettem,
meg két nagyobbacska angyalkát, amiket ajándéknak szántam.
Fizetésnél kértem az eladó hölgyeket, hogy nézzék meg helyettem alaposan,
hibátlanok-e a kiválasztott figurák, mert én nagyon rosszul látok.
Meg is nézték, az egyik angyalkát ki is cserélték.
Ismételt kérdésemre biztosítottak róla, hogy most már minden darab hibátlan.
Itthon meg se néztem, csak ma reggel, hogy mit is vettem hát pénteken -
és döbbenten láttam (AZONNAL láttam, annyira feltűnő),
hogy az egyik angyalkának hiányzik egy szárnya.
Iszonyúan sajnáltam, de nagyon reméltem, hogy a hazafelé úton tort le,
hisz gazdag kereskedők csak nem csapnak be egy ágrólszakadt nyuggert -
de sajnos tévedtem.
A zacskó, amibe pakoltak nekem, jól be volt kötve, abból semmi ki nem eshetett -
én pedig hiába kerestem a letört szárnyacskát, az nem volt benne.
Vagyis nem útközben sérült az angyalkám, hanem így került a zacskóba.
Pedig megnézték ketten is, és esküdtek rá, hogy minden rendben van.
Most erre mit mondjak ???
Boldog karácsonyt az áldott lelkű kereskedő hölgyeknek,
köszönöm a hozzám való jóságukat.
A félszárnyú angyalkának pedig (akit így már nem lehet elajándékozni)
csípőfogóval letörtem a maradék szárnyát, a csonkokat ráspollyal lereszeltem,
és lett nekem egy szárnyatlan angyalkám : a Szárnyatlan szárnyatlan angyalkája.
*
*
19.12.22.
Új kommentek