*
Soha, de soha nem fogom utolérni magam ezzel a szerencsétlen bloggal,
amit ráadásul nem is olvas senki :
adós vagyok még nem csak a tegnapelőtti rémálommal, de a karácsonyunkkal is,
pedig az már biztos nem lesz olyan élvezetes beszámoló, mint ha frissen írtam volna.
De hát engem megöl ez a tavaszias tél, depressziós vagyok az állandó napsütéstől,
csak szédelgek, mint egy beteg légy, szétfolyik a kezem közt az idő.
Látni nem látok szinte semmit, mozdulni sincs kedvem hetek óta.
Mesélni meg pláne nincs, hisz nem látom a betűket, így elég nehéz írni.
De nem magamat akarom siratni most, hanem Csuvikát,
akiről tegnapelőtt egész nap nem hittem, hogy megéri a tegnapot.
Ma péntek van, a szerdánk sikeredett ijesztően szörnyűre.
*
*
Már kedden este kezdődtek a bajok :
szegény kicsikém egyszer csak potyogni kezdett,
noha egész nap nem láttam rajta semmi gyanúsat, olyan volt, mint máskor.
Az esti készülődés vége felé meg sorozatban jöttek a pottyanások,
olyam sűrűn egymás után, hogy át kellett költöztetnem szegénykémet a kis ketrecbe.
Csuvika utál a kis ketrecben aludni, pedig ott biztonságban van,
nem üti meg magát, ha leesik, és az ottani ülőkéje is kényelmesebb, mint a kakasülő.
Csak az aggasztott egy kicsit (nem is kicsit),
hogy a kis ketrecben elmarad a késő esti nassolás,
pedig vacsorázni sem igen akart Csuvika, úgy gondoltam, biztosan éhes.
Akkor szokott még utoljára eszegetni, mikor én magamnak ágyazok,
és féltem, hogy ez most hiányozni fog neki, hisz a kis ketrecben nincs eleség.
Veszekedett is később szegénykém, tündéri édesen, már a szellőztetés után,
hogy azonnal engedjem vissza a helyére ; gondoltam, biztos éhes.
De persze nem raktam vissza, ő pedig hamar elcsöndesedett villanyoltás után :
beletörődött, hogy felborult a világ rendje, nem alhat a megszokott helyén.
*
*
Reggel ugyanolyan nyugodtan ült a kötelén, ahogy már este is,
én pedig jó alaposan beburkoltam körülötte a ketreckét a szellőztetéshez,
mert elég korán ébredtünk, jó hideg volt még odakint.
Később viszont a frász tört emiatt,
ugyanis a kicsomagolás után Csuvika nem ordított, hogy azonnal engedjem haza,
hanem egyetlen hang nélkül, mozdulatlanul ült a helyén, mint valami szobor.
Halálra rémültem, hogy talán megfullasztottam kicsit a bunkerral,
vagy épp fordítva, megfagyott szegénykém, a millió takaró ellenére.
*
*
Valami nem stimmelt, az biztos, mert hiába mentem ki soron kívül rágyújtani,
mire visszajöttem, szemernyit se változott a helyzet, Csuvika ült és hallgatott.
Máskor, ha a kis ketrecben ébred, első dolga eszét vesztve futkározni a rácsokon,
és ordítva követelni, hogy azonnal engedjem haza.
Most meg nem akart hazamenni, sőt megmozdulni, megszólalni sem.
Tudtam, hogy várnom kéne, míg maga kéri a hazamenetelt,
de nem volt hozzá türelmem :
némi könyörgés és rábeszélés után fogtam a kis ketrecet ás odavittem a kalitkához,
hátha erről eszébe jut Csuvikának, hogy mit kéne csinálnia.
Tudta azt ő, szegénykém, csak ereje nem volt hozzá.
A lépcsőin még beugrált szépen, ám a valamikor imádott trónusán
(ami a harmadik lépcsőfok befelé), hosszasan megült, nem akart beljebb menni.
Nyilván pontosan érezte, hogy nem képes fölugrani az ajtó fölötti botra,
onnan meg a ferdére, ami fölviszi a második emeletre.
Azért persze megpróbálta, hosszas tétovázás után - de lepottyanás lett a vége.
*
*
Aztán még hány volt, édes Istenem !
Legjobb lett volna visszatenni szegénykémet a kis ketrecbe,
hogy legalább ne üsse meg magát - de hát azt se lehetett, hisz ott nem tud enni,
és már vacsorát sem evett rendesen, biztosra vettem, hogy nagyon éhes.
Hamarosan kiderült, hogy ettől nyugodtam visszarakhattam volna,
ugyanis az én kis evőgépem semmit nem evett egész nap.
Majdnem szó szerint semmit :
vacsoraosztásnál sikerült beleimádkoznom talán két szem zabot,
meg egy falatot a kedvenc eleségéből - ha ugyan tényleg le is nyelte.
Inni ivott egy-egy kortyot kétszer is délután, de enni nem volt hajlandó.
Ült magának a kötél felém eső végében, és meg se mozdult egész nap.
Nem gubbasztott, szárnya-farka nem lógott, tollait nem borzolta, csak ült.
Ült és hallgatott - ez volt a legborzasztóbb, hisz a csönd nála nagy bajok jele.
Próbáltam hívni telefonon többeket a nap folyamán,
mert az néha segít megszólaltatni Csuvikát, ha én beszélek valakivel -
de persze ez se jött össze, senki nem volt elérhető,
a rohadék sors megint gondoskodott róla,
hogy minden úgy legyen, ahogy nekem a legrosszabb.
Itt álltam a halni készülő madárral
(hisz egy ilyen pici kis test egy-két nap alatt elpusztul, ha nem kap enni).
magam is totálkárosan, Csuvika bajától függetlenül -
és még csak el se nyavalyoghattam senkinek a bajainkat.
Megint csak oda lyukadtam ki, hogy nagyon utálom már ezt a világot,
ahol mindig, minden ellenem játszik, kis és nagy dolgokban egyaránt.
*
*
Fogalmam se volt, hogyan segíthetnék Csuvikán : vállaltam a fagyoskodást,
hogy neki mindig legyen friss levegője és ne legyen melege -
ugyanakkor úgy tanultam kezdő koromban,
hogy a beteg madár számára legfontosabb a meleg, addig is, míg kiderül, mi baja.
Nem tudtam eldönteni, mivel ártok és mivel használok,
így próbáltam ezt is, azt is, de mindegy volt,
Csuvikán nem segített sem a hideg, sem (később, már estefelé) a meleg.
*
Idáig jutottam tegnap a mesével,
amikor egyik percről a másikra eltűnt az internet-kapcsolatom,
és nem is jött vissza, vagy másfél órán keresztül.
Írtam a többihez : ez az én formám, már meg se lepődtem.
Viszont a guta ütögetett, hogy esetleg elvész az eddigi szövegem,
mert ki tudja, mióta nem működik már a mentés.
WORD-öm jelenleg nincs (a régit kiselejtezte az újra telepített WIN 10),
így hamarjában fogalmam se volt,
hogyan tudnám mégis biztonságba helyezni az irományomat -
mert hogy még egyszer nem kezdem elölről, az biztos.
Jobb ötlet híján, állhattam neki PRINT SCREEN-nel kimásolni,
és egy grafikus programban képekként elmenteni az egészet,
hogy legalább ilyen formában biztosan megmaradjon a krónikám.
Remek játék volt, a hajam is égnek állt tőle -
és naná, hogy mire végeztem, az internet is visszajött szépen.
Épp csak megkaptam a tegnapi napra rendelt kedves kis ajándékot a sorstól.
*
*
De jött aztán rosszabb is.
A félbemaradt mesét már nem is érdemes befejezni,
mert ma ott folytattuk, ahol szerdán abbahagytuk - mármint a haldoklást.
Nekem is nagyon rossz napom volt megint, Csuvikának meg még rosszabb :
most is csak azt tudom mondani, hogy csoda lesz, ha megéri a holnapot.
Bőven elmúlt este hét, és az én madaram még egy falatot sem evett egész nap.
Inni ivott szegénykém : kettő, azaz KETTŐ pici kortyot.
Mivel így telt a szerdai napja is, az is csoda, hogy egyáltalán él még.
De él az én kis túlélő bajnokom, csak hallgat.
Reggel óta a kis ketrecben raboskodik, órák óta meg se moccan,
a hangját ma még nem hallottam, csak reggel, amikor keservesen sírt.
*
Megint én rontottam el a dolgot, mint általában -
de hát honnan tudhatnám, mikor mivel teszek jót és mivel rosszat ?
Gyanakodtam már az este, hogy Csuvikának rossz éjszakája lesz,
mert késő délután kezdett lekonyulni : nemigen kérte a vacsorát,
fölmászott a kakasülőre (ami napközben szokatlan), és nagyon elcsöndesedett.
Hosszasan beszéltem telefonon, és Csuvika nem vett részt a társalgásban,
pedig máskor imádja, ha telefonálok, és mondja a magáét ő is.
Tudtam tehát, hogy valami nem stimmel, de nem volt szívem csak úgy preventíve,
a biztonság kedvéért kimarkolni szegény madarat a kalitkából.
Egyszer ugyan le is pottyant, de épp tele volt a kezem, nem tudtam azonnal ugrani,
mire meg odaértem, ő már szaladt a létráin fölfelé.
Gondoltam, majd a következő pottyanásnál átköltöztetem,
hisz maga a befogás is jelent legalább egy pottyanást, hátha azt megspóroljuk.
Meg is spóroltuk, de nem kellett volna, mert így lett nagyobb a baj.
*
*
Este a lefekvés lezajlott rendesen, ám reggel nem láttam Csuvikát a kakasülőn.
Illetve látni véltem, a sötét barlangjában, de nem voltam biztos a dolgomban.
Azért a szellőztetés lement úgy. mint máskor
(én marha ! ahelyett, hogy villanyt gyújtottam volna),
és csak utána fedeztem föl, már világosban, hogy Csuvika tényleg nincs a helyén.
Szuper sebességgel dobáltam le róla a takarókat, és a kedvenc ülőkéjén találtam,
teljesen kiborulva, borzas tollakkal, amint éppen rendezgette a szárnyait.
Ki tudja, mikor pottyanhatott le ?
Végül is nincs kizárva, hogy csak a szellőztetésnél,
de esküdni nem mernék rá, hogy tényleg láttam őt a kakasülőn, vagy csak látni véltem.
Mindenesetre nagyon odavolt szegénykém : vagy nagyon megütötte magát,
vagy nem reggel esett le, hanem valamikor éjjel, és nem tudott visszamászni.
Reggelit nem evett (bár közben én jöttem-mentem, nem álltam folyton mellette),
és mire rendet csináltam nála a kalitkában, már el is kezdte a potyogást.
Borzasztó volt : visszamászni nem tudott, nem volt ereje hozzá,
csak sírt keservesen a kalitka fenekén, és ha megpróbált följebb jönni, lepottyant.
Próbáltam őt sajátkezűleg föltenni a kötelére, de halálra rémült, úgy is leesett.
Nem volt más megoldás : átraktam a kis ketrecbe, mielőtt összetöri magát.
Alighanem már későn.... Este kellett volna.
*
*
Délelőtt még próbált menekülni szegény kis foglyom a börtönéből,
mászott-kapaszkodott a rácsokon, egyetlen hang nélkül -
ám ha odavittem őt a kalitkához, hogy ugráljon be a lépcsőkön, ahogy szokott,
azt egyszer se merte megpróbálni, mindig maradt a kis ketrecben.
Délután már nemigen mozdult semerre, ül szépen a kötelén, és hallgat.
Többször is próbáltam hazavinni, de meg se moccant a kötélen.
Nagyon fájhat a lába vagy a szárnya, hogy nem mer átugrani a kalitka lépcsőire.
Vagy csak érzi, hogy nincs hozzá ereje...
Erőszakkal se merem visszatenni, mert abból csak pánik lesz és újabb zuhanások.
De így meg éhen fog halni !
Kínálgatom őt folyton az eleségeivel :
érdekes módon nem ijedt meg egyszer sem az orra elé tartott tálkáktól,
viszont enni nem hajlandó, még csak le se hajtja a fejecskéjét.
A vizet elfogadta, de csak egyszer, ivott két pici kortyot.
Este fél tíz van : úgy tizenkét órája egész biztos nem evett.
Hogy mi lesz ennek a vége, nem tudom - de tartok tőle, hogy temetés.
Olyan furcsán tartja a kis szárnyait, elállnak a testétől, mintha melege lenne.
A szoba meg szinte jéghideg, mert Csuvika azt szokta szeretni, nem tűri a fűtést.
Ha jól tudom, szívproblémára utalhatnak a testtől eltartott szárnyacskák.
Édes kicsi kincsem.... ki tudná azt megmondani, hogy mi baja van ?
*
*
A szerdai rémálomnak éjjel fél kettőkor lett vége, akkor kezdett éledezni Csuviha.
Én várok türelmesen - de mi lesz, ha ma nem így lesz ?
Végigasszisztálom, nagy benga szárnyatlan létemre, hogy éhen hal a madaram ?:
De hát mit csináljak ? Nem tömhetem a csőrébe a magocskákat....
Idegen helyen meg állítólag nem eszik a madár.
Úgy látszik, tényleg nem, hisz a saját etetőit se fogadja el a kis ketrecben.
Drága pici túlélő bajnokom .... Lehet, hogy ez lesz az utolsó éjszakánk ?
*
*
*
*
20.01.10-11.
Új kommentek