*
Tegnap egy lyukas garast nem adtam volna Csuvika életéért.
Illetve dehogynem : megadtam volna bármit, hogy jobban legyen szegénykém,
és egyáltalán nem voltam olyan kedvemben, hogy butuska népi szólásokkal dobálózzak.
Próbáltam elfogadni az elfogadhatatlant, hogy itt hagy az én kincsecském,
mert minden természeti törvénynek ellentmondott már a létezése,
mikor úgy harminc órája nem evett egyetlen falatot sem.
Iszonyú volt állni fölötte és nézni a pusztulását, tehetetlenül.
De máris elárulom a történet végét, mielőtt sírva fakadnátok :
Csuvika túlélte a harminchat órás (!!!) éhezést,
és ma reggelre kiderült az is, hogy mi volt a baja szegénykémnek.
Hát ez :
*
*
Egyszerűen nem hittem a szememnek, mikor kinéztem reggel a konyhaablakon :
az agyatlan időjósok mára is csak napsütést ígértek,
borulásra se volt remény, nemhogy hóra.
Igaz, nem is jutott belőle mindenkinek :
se Gabó, se Dági barátnőm nem hitte el, hogy nálunk esett a hó.
Pedig Gabó itt lakik a közelünkben, talán három kilométerre tőlünk,
de Zuglónak azon a részén nyoma se volt semmiféle hónak.
Dáginál Budán meg pláne nem - most az egyszer mi voltunk a szerencsések.
Már ha ez szerencse... Én imádom a havat, de Csuvikát majdnem elvitte.
Rég tudom, hogy ő sokkal jobb időjós, mint az összes meteorológus együttvéve,
de most annyira remény se volt semmi csapadékra, hogy nem hittem szegénykémnek,
nem mertem remélni, hogy csak az őrült időjárás szórakozik vele, más baja nincs.
Pedig alighanem így volt - de hát könnyű most utólag okosnak lenni !
*
*
Láttam én, hogy Csuvika nem tűnik betegnek,
de hát szombat reggeltől vasárnap estig nem evett egy falatot sem.
Inni is nagyon keveset ivott, a hangját pedig nem hallottam egyáltalán.
Ezt csak az tudja, akinek volt valaha papagája :
ha egy hullámos hallgat, vége a világnak, mert ők igen szószátyár lényecskék.
Két napig hallgattam a csöndet,
és közben rettegtem, hogy most már mindig így lesz - hát mit mondjak ?
Mindig csak oda lyukadtam ki, hogy ebbe bele kell pusztulni, ez nem lehet igaz.
És éreztem is a lelkem mélyén, hogy még nem igaz, még nincs itt az ideje -
de nem mertem hinni a belső hangnak, mert nem láttam reális alapját a reménynek.
*
Csuvika reggel szép nyugodtan ült a kötelén a kis ketrecben :
túlélte az éjszakát a szombati éhezés után, viszont enni továbbra sem akart.
A vizet elfogadta a kezemből a kis ketrecben,
joggal gondoltam tehát, hogy az evésben sem a szokatlan körülmények gátolják.
Nem ijedt meg a jól ismert (ám a kis ketrechez hatalmas) edényeitől,
csak éppen enni nem akart belőlük, hiába kínálgattam úgy félóránként.
A sárga tálkát bent is hagytam neki a ketreckében, hogy ha mégis jobban lenne,
és én pont nem venném észre, ehessen egyedül is - de persze nem evett.
Nem csinált az égvilágon semmit : ült a kötele bal sarkában, és meg se mozdult.
*
>
Néha kapkodott a kis fenekéhez, meg rázogatta a farkát :
pottyantani szeretett volna szegénykém, de nem tudott.
Nem is csodáltam, hisz több mint huszonnégy órája nem evett semmit -
de azért rémüldöztem, hogy ez talán már a bélelzáródás,
amire Tamás doktor szerint jó esélye van Csuvikának,
mivel nem csak a pocakján, de a fenekén is nőcsörög egy zsírdaganat.
Ezt a problémát aztán igazán át tudom érezni : a szívem szakadt meg szegény kicsikémért,
mikor még délután is tiszta volt alatta a lepedő, ő meg csak rázogatta a farkát.
Igyekeztem sűrűn itatni, hátha az segít - és valóban :
estefelé az volt a javulás első jele, hogy megjelent egy szép kis kupac a lepedőn,
az elkövető pedig hatalmasat ivott a vízből, ennek örömére.
Hogy mit potyogtatott ki szegénykém, el nem tudom képzelni,
hisz mire megkönnyebbült, már vagy harminc órája nem evett semmit.
Mégis produkált rövid idő alatt egy egész kupacot,
mégpedig teljesen normális, szabályos pottyantmányokból.
Hogy ezt hogy csinálta, nem tudom : Csuvika alighanem a természet csodája.
*
*
De azért később még pár órára padlóra küldött az én kis természeti csodám :
hiába tudott már potyogtatni, enni továbbra sem akart,
sőt átköltözött az ülőkéje másik végébe, hátat fordított nekem,
és a szárnya alá dugta a kis fejét - vagyis gubbasztott, ahogy beteg madárhoz illik.
Teljesen összeomlottam, hogy akkor most már tényleg itt a vég :
leültem az asztalhoz, magamhoz húztam a kis ketrecet,
és könyörögtem az én kis túlélő bajnokomnak, hogy ne adja fel, térjen magához.
Leginkább a karácsonyról magyaráztam neki, hogy az milyen szép volt,
és hogy az idei is ugyanolyan szép lesz, majd meglátja, csak ne hagyjon itt.
Kinek fogok én karácsonyfát díszíteni, ha nem neki,
és ki fog örülni a gyertyák aprócska fényeinek, ha nem ő ?
*
*
Csuvika nézett rám nagy komolyan a szárnyacskája alól,
és alighanem úgy találta, hogy igazam van,
meg kéne célozni még a következő karácsonyt is -
mert este fél tízkor megtörtént a csoda, amiben már nem is igen reménykedtem :
éhes kicsi kincsem elfogadta a sárga tálból az eleséget, evett pár falatot.
Nagyon lassan, nagyon bizonytalanul és nagyon keveset, de végre evett.
Akkor már harminchat órája nem volt a csőrében egy falat sem :
ez egész biztos, hisz a kis ketrecben csak a kezemből tud enni.
Evett végre szegénykém - ha keveset is, de tudtam, hogy ez által megmenekültünk.
Kínáltam még párszor az este, bár nagyon vigyáztam, hogy ne vigyem túlzásba,
nehogy túlságosan megterheljük az üres kis bögyét.
De Csuvikának nélkülem is volt ennyi esze : nem mindig fogadta el a kínálást,
és ha mégis. mindig csak pár szem magocskát evett egyszerre.
Megszólalni továbbra se volt hajlandó, de bántam is én :
tudtam, hogy ha már eszik, előbb-utóbb majd meg is szólal.
*
*
A megszólalásra ma délelőttig várni kellett : előbb aludtunk egy nagyot,
immáron nyugodtan, a sok izgalom, szenvedés és búslakodás után.
Csuvikának pompás kis barlangot építettem éjszakára,
sokkal csinosabbat a szombati bunkernél,
ő pedig nem tiltakozott a takarók ellen, ült szép nyugodtan a helyén.
*
*
*
Reggel azért megint féltem kicsit megnézni, hogy megvan-e még, de megvolt.
Etettem-itattam a kis ketrecben : a víznek nagyon örült, az eleségnek kevésbé.
Hangját változatlanul nem hallottam, viszont kezdett mászkálni a kis ketrec rácsain,
vagyis jelezte, hogy most már elege van szűköcske börtönéből, szeretne hazamenni.
Ám hiába vittem oda a ketreckét a nagy kalitkához,
Csuvika megint nem mert átugrani a kis kötélről a kalitka lépcsőjére.
Ellenben az asztalon megint kezdte az izgatott mászkálást a rácsokon,
amikor visszatettem oda, látva, hogy még nincs itt az ideje a hazamenetelnek.
De Csuvika szerint itt volt.
Veszekedni továbbra se veszekedett,,
de a futkározásával egyértelműen jelezte, hogy mit akar.
Haza akart menni szegénykém, csak ugrani-röppenni nem mert.
*
*
Annyi baj legyen !
Mászni már remekül tud, azt láttam : hát akkor másszon haza a helyére !
Saját kezemmel föltenni a kedvenc ülőkéjére nem akartam,
mert abból csak lepottyanás és rémület lett volna,
de a kalitka feneke biztonságosnak tűnt, onnan majd fölmászik szépen a létráin,
hisz látom, hogy a mászás a kis ketrec rácsain is nagyon megy neki.
Így is lett.
A befogást nagyon zokon vette,
hisz a kis ketrecből még sose markolta ki őt senki más, csak a doki -
de azért valahogy csak eljutottunk odáig, hogy bent totyogott a lakosztálya aljában.
Itt nem fényképeztem le (pótolhatatlan veszteség), hogy meg ne ijesszem :
egy ideig úgy nézegetett maga körül,
mint aki még sose járt itt, nem tudja, hogy hol van és mit kéne csinálnia.
De aztán csak összeállt benne a kép, és kezdett fölfelé mászni szépen,
mindjárt a földszinten némi pihenővel.
Több pihenőt nem is tartott, csak a pincétől a földszintig fáradt el :
onnan már szép komótosan, de egy szuszra mászta meg a két emeletet.
A kötelére érkezett, ott kezdett pihegni és felfogni, hogy otthon van.
*
*
Kicsit aggódtam, hogy ha ugrani nem tud vagy nem mer,
maradnia kell naphosszat a kötelén - de megnyugtattam magam azzal,
hogy a kötél egyik végén eléri az itatót, másik végén a két kedvenc etetőjét,
hát éhezni-szomjazni biztos nem fog, és a kis ketrecben is csak egy kötélen ült.
Aztán hamarosan ez az aggodalmam is elszállt :
épp ott álltam a kalitka előtt, mikor Csuvika átugrott nemhogy a bodzaágra,
de onnan mindjárt tovább, a bal hátsó sarokbotra - pedig az elég nagy ugrás.
Etetni akartam a kezemből, alighanem tőlem ijedt meg,
mert nagyon a szívére vette a kis ketrecből való kimarkolást.
A hangját egyébként akkor hallottam először, kétnapi csönd után :
ordítva tiltakozott szegénykém a kézbe fogós merénylet ellen.
A szokott helyén aztán hamar visszatért a hangja is :
halkabban és bizonytalanabbul a szokásosnál, meg nem is állandóan,
de mondja a magáét az én kincsecském, helyre állt a világ rendje.
*
*
Hát ezt tette velünk az imádott havacskám, amit oly sokáig vártam.
Ha tudom, hogy ez az ára, talán nem óbégattam volna érte annyira.
*
*
*
*
20.01.13.
fogszobrász 2020.01.14. 21:25:26
Én vagyok Gabó, csak inkognitóban, mivel a rendszer nem engedett a saját nevemen regisztrálni, mondván, hogy már van ilyen felhasználó. Nyilván én vagyok az is, csak a blog valahogy nem érzékeli.
Szárnyatlan ajánlotta, hogy ha regisztrálok, akkor itt a mese alatt is tudok hozzászólni.
Ti is tudnátok, talán egyszerűbb is lenne így, mivel nem kellene belépkedni a vendégkönyvbe is.
Ez egy próba volt, hajrá, Ti is próbálkozzatok!!!!
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2020.01.14. 21:39:33
mert mindig a madárkáim nevéből adódott korábban a nicknevem. :)
Egy tündér vagy, hogy regisztráltál a kedvemért - köszönöm !
Csuvika viszont vérig van sértve, hogy róla szót sem ejtesz.
Jó, jó, tudom... ez csak egy próbakomment. :)
Én sem írtam ide több mint egy éve, mert sokáig nem volt látható a blog.
Nagyon jó kis nicknevet találtál, majd csinálok hozzá helyes kis avatart egy fogacskából. :)
Itt aztán végképp nem látom, hogy mit írok (150 %-os nagyításban), biztos tele lesz elütéssel. :(