Igen : ez az ötszázadik mese ebben a blogban.
Biztos illene ünnepelni szegényt, vagy valami különleges eseményről írni ma –
ám ünnepléshez semmi kedvem, az átok ifőjárás lassan kinyúvaszt minket,
engem is meg Csuvikát is : élni sincs erőnk, nemhogy ünnepelni.
engem is meg Csuvikát is : élni sincs erőnk, nemhogy ünnepelni.
*
Különben is tiszta szégyen, hogy még csak ötszáz :
a BABAGÁJ-BLOG-ot kilencszázhét mesével zártam öt év és hét hónap után,
Csipikém halálának éjszakáján – ez a CSIVICSUVI meg éppen hét éves,
és még csak most pötyögöm az ötszázadik bejegyzést.
Pedig Csipikéék idejében dolgozni is jártam, még hozzá jó messzire,
rengeteg időt elrabolt a madárkáktól (meg a blogtól) a sok utazás.
Ma már nem is értem, hogy csináltam…
Nyilván úgy, hogy akkor még ÉLTEM, de Csipike halálába belehaltam én is.
Ami azóta van, már csak valami értelmetlen ráadás, színjáték, MINTHA-élet…
aztán Csivike halála még ebből a minthából is elvitte az életet.
Rozoga vitézem hűséges-hősiesen tartja magát, meg bennem is a lelket,
de üres és unalmas kettecskén az életünk, igazában nincs miről mesélni.
Pedig még ezt az időt is vissza fogom sírni, tudom,
hisz Csuvika nélkül még rosszabb lesz –
feltéve, hogy sikerül túlélnem szegénykémet.
*
Ma reggel (sőt már tegnap is) nagyon úgy nézett ki, hogy máris sikerül :
szegény kicsikém akkorákat pottyant és olyan sűrűn,
meg annyira meg se próbált följebb kerülni a kalitka fenekéből,
hogy komolyan azt hittem, itt a vége.
Tudtam, hogy hidegfront várható
(előtte meg ez a rohadt meleg, amit tol maga előtt),
így számítottam rá, hogy Csuvikával baj lesz, mert ő a hidegfrontot nem bírja.
Tenni azonban nem tudtam semmit a balesetek megelőzése érdekében,
mert este pont nem potyogott hős vitézem, előtte viszont már annyit,
hogy nem volt szívem a befogásával újabb pottyanásokat okozni.
Pedig sejtettem, hogy éjjel baj lesz, jobb volna a kis ketrecben aludnia.
*
Csodálatosképpen éjjel nem lett baj, lett viszont kora reggel.
Még a szellőztetésig se jutottunk el, a kalitka se volt kitakarva,
mikor szegény kicsikém hatalmasat zuhant a sötétben, a padlásról a pincébe.
Vagyis a kakasülőről a kalitka fenekébe.
De mint egy darab kő !
Csak a szörnyű puffanást hallottam, utána semmi hang, semmi mozgás :
halálra rémültem, hogy kész, ez volt az utolsó pottyanás, most halt meg Csuvi.
Mert máskor vagy sír ilyen esetben, vagy mászik rögtön a létráin fölfelé,
de legalábbis kaparássza maga alatt a szalvétalepedőt – most meg semmi.
Alig mertem megnézni, mi is hát a helyzet,
ám amint villanyt gyújtottam, szegény pindurkám rögtön indult fölfelé.
Messzire nem jutott a boldogtalan, csak egy földszinti ülőkéig :
oda telepedett pihegni, és ebből tudtam, hogy baj van,
mert a lakosztálya alsóbb régióiban ő soha nem ücsörög, csak muszájból.
*
Hogy lesz ebből szellőztetés ?
Az el nem maradhat, de ha rápakolom a takarókat,
rozoga hercegem még inkább potyogni fog, és összetöri magát nekem.
*
*
Hát úgy lett, hogy most már igenis megfogtam szegény kicsikémet.
Feljogosítva éreztem rá magam, hisz nyilvánvaló volt, hogy nincs jól,
nem bírná ki baleset nélkül a bebugyolálást a nagy kalitkában.
Másrészt meg a földszinten tanyázott, onnan nem esik túl nagyot,
ha menekülni próbál a kezem elől.
Próbált is szegény drágám –
de csak annyi volt a menekülés, hogy levetette magát a botról.
A kalitka fenekén már meg se moccant, nem maradt ereje hozzá.
Így nem volt nagy kunszt kimarkolni, és áttessékelni a kis ketrecbe.
Nagyon zokon vette ezt a merényletet (megcsipkedte útközben az ujjaimat),
de megúszott néhány komolyabb zuhanást az átköltözés által,
én meg megúsztam a hatalmas kalitka be- és kitakargatását.
*
Később nem akartam addig hazaengedni bánatos kis foglyomat,
míg ő maga nem követeli – ugyanis míg nem kezd ordítani a szabadságért,
addig nincs elég levegője, nincs elég ereje, nem tud beugrálni a lépcsőkön.
De ma reggel alighanem némasági fogadalmat tett az én kis szövegládám,
és nem veszekedéssel, hanem eszement futkározással jelezte,
hogy elege van a kis ketrecből meg a raboskodásból, menne már haza.
Rótta a köröket a börtöne rácsain,
így volt okom remélni, hogy a kalitka lépcsői se fognak ki rajta.
Nem is fogtak.
Gyönyörűen beugrált rajtuk, pillanat alatt felrohant a második emeletre,
és csak ott, a bodzaágán ülve eresztette ki a hangját, ott kívánt jó reggelt.
*
A nap további része elég hektikusan telt :
volt ma vidám madaram is, meg töttyedt is.
Most éppen töttyedt – hogy mitől, azt csak ő tudja.
Nyilván az átok frontok….
Nem tudom, milyen idő jön, de Csuvika valamit érez.
Mindenesetre a mai nap nem volt annyira szörnyű, mint a tegnapi :
tegnap több volt a potyogás és rosszabb a hangulat.
Bár aztán késő este hosszasan beszélgettünk Gabóval,
és akkor Csuvika is föléledt, lelkesen részt vett a társalgásban.
Napközben talán unatkozott, mert én délelőtt tízkor leültem a géphez,
és este tízig csak akkor álltam föl, ha már nagyon muszáj volt.
Csuvika potyogott, én meg elképesztően hülye voltam –
mivel ugye mindenkinek a leggyengébb pontját támadják a frontok.
Belegárgyultam egy új háttér gyártásába az Asztalhoz
(mivel a meglévőt leszólták finnyás barátnőim a vendégkönyvben),
és ezzel a kábé másfél órás munkával sikerült kitöltenem az egész napot,
mégpedig úgy, hogy végül az eredmény nem is lett jó, ma kellett javítanom.
A világon mindent elrontottam, ami csak elrontható –
amit meg véletlenül nem én tettem tönkre, az tönkrement magától.
Vannak ilyen napok – hát a tegnapi nagyon ilyen volt.
Az Asztal új képe lényegében ugyanolyan, mint a régi gépemé volt,
és most már elfogadható, de nem tetszik, nemigen fogom használni.
Csak arra volt jó, hogy tökéletesen elpocsékoljak rá egy teljes napot.
*
*
Frontok ide, potyogás oda, Csuvika azért gondoskodott róla,
hogy mégis legyen valami kis extra ebben az ötszázadik mesében,
ugyanis használatba vette végre a kettes számú kötelét,
ami szinte napra pontosan fél éve díszeleg az orra előtt a kalitkában,
de idáig pillantásra se méltatta, nemhogy ráült volna.
Illetve egyszer kipróbálta, mindjárt új korában, de soha többé rá se nézett.
(Arról az egyetlen alkalomról érdemes elolvasni a KÖTÉLSIKER című mesét,
könnyedén megtaláljátok a betűrendes tartalomjegyzákben.)
*
*
Épp tegnap volt fél éve a vadi új kötél ünnepélyes felavatásának,
amit aztán nem követett más, csak máig tartó semmibe vétel.
Bár már tegnap is feltűnt,
hogy bizonyos csőröcske szorgosan koptatja a szépiát (amit sose szokott),
de nem álltam föl megnézni, mi módon teszi ezt,
hisz láttam régebben sokszor, hogy a jobb első sarokboton ágaskodva.
*
Véletlenül vettem ma észre, hogy már nem ez a módi :
egyszerűen csak látni akartam, hogy Csuvika hol van és mit csinál,
ám de nem találtam őt sehol a kalitkában.
Sajnos már annyira nem látok, hogy madárkám felkutatása mindig probléma,
de mivel ő is roncs már, nem csak én,
meglepetésekkel nemigen szolgál, négy ülőkét használ csak a kalitkában,
meg néha egy ötödiket, ha kedve támad homokot enni.
Egész megrémültem, hogy a szokásos helyei egyikén se látom,
pedig épp rá volt csukva az ajtó, el nem tűnhetett, nem volt okom rémüldözni.
Mikor végre fölfedeztem (fölfedezni véltem), hogy hol ücsörög,
nem akartam hinni a szememnek : szaladtam a fényképezőért,
hogy ellenőrizni tudjam, jól látom-e, amit látok.
És igen !!!
Igen, igen, jól láttam :
Csuvika úgy ült a fél évig negligált kötelén,
mint aki nem is akar többé lejönni onnan.
Akkor épp nem koptatta a csőröcskéjét,
álmosan terpeszkedett legújabb trónusán, mint valami kényelmes fotelban.
*
*
Fényképeztem, filmeztem ő uraságát az új helyén :
tartottam tőle, hogy rosszul teszem, de nem bírtam elriasztani semmivel.
Csuvi uraság háttal ült nekem a kötelén, és onnan rágcsálta a szépiát.
Szinte egész nap hallottam a kaparászást,
ami egyrészt igazi öröm, másrészt viszont aggaszt is egy kicsit :
nem tudom eldönteni, hogy csak új játékot talált magának a madaram,
vagy a kalciumot keresi, mert hiánya van belőle (ami nem lenne csoda).
Reménykedem, hogy inkább a csőröcskéjével van baj (bár az se nagy öröm),
hisz azt eddig is tudtuk, sajnos, koptatni pedig évek óta sose koptatta.
Kicsi korában utánozta néha Csivikét, és ő is pusztította a csőrkoptatókat,
de nem volt nagyon oda értük, aztán le is szokott róluk teljesen.
Ma már alig van koptató a kalitkában, hisz csak porfogó, nem használja senki.
De a spájzban még hegyekben áll a szépia meg a meszecske –
bár úgy volna, hogy Csuvika tényleg rákapna és megszeretné !
Hisz annak a boldogtalan csőröcskének nagyon fontos lenne a koptatás,
még ha túl sokat nem is segít rajta a szépia rágcsálása.
Talán Csuvika is érzi, hogy ez jót tesz neki,
hisz próbálta ő eddig is fenni a csőrét mindenhez, csak épp a koptatókhoz nem.
Most végre fölfedezte a szépiát – ki tudja, min múlik az ilyesmi ?
Rigorózus madárkám kinyílt az újdonságokra, úgy látszik,
hisz csőrkoptató madáremlékezet óta mindig is volt a kalitkában,
az új kötél meg pontosan fél éve új – és eddig egyik sem érdekelte egyáltalán.
Remélem, nem csak valami időleges eltévelyedés ez a hirtelen rugalmasság,
hanem tényleg használni is fogja rigolyás hercegem az új kincseit.
*
*
*
*
20.02.18.
20.02.18.
Új kommentek