Lassan már elmondható,
hogy szökőévenként egyszer firkálok valamit ebbe a szerencsétlen blogba,
hát akkor legyen is így :
szülessen bejegyzés ezen a ráadás-napon,
ami tényleg csak minden negyedik évben fordul elő.
hogy szökőévenként egyszer firkálok valamit ebbe a szerencsétlen blogba,
hát akkor legyen is így :
szülessen bejegyzés ezen a ráadás-napon,
ami tényleg csak minden negyedik évben fordul elő.
*
*
Nem szeretnék ehhez a témához ragadni, de azért búsongtam egy kicsit azon,
hogy vajon megérjük-e a következő február huszonkilencedikét,
meg hogy milyen is volt a legutóbbi.
Nem néztem utána, a lényeget fejből is tudom :
Csuvika még vidáman röpködött (bár már nem sokáig, de ezt akkor nem tudtuk),
árvák se voltunk, mert élt még a mi kis tündérboszorkányunk, a mindenünk ;
Csuvika csőrét még nem kellett csiszolni, ritkábban jártunk orvoshoz,
és ha mégis menni kellett karmot vágatni, csak a madárkák befogásától rettegtem,
nem pedig attól, hogy miattam nem tudunk majd elindulni,
nem leszek képes kimenni a lakásból.
Hogy a látásomról ne is beszéljünk…. négy éve még az is működött.
Nagyon sokat vesztettünk, nagyon mélyre zuhantunk a legutóbbi szökőév óta :
ha így folytatjuk (vagy még ígyebb), nemigen érdemes megérni a következőt.
Azzal se vesztettünk volna semmi jót, ha befejezzük már az előzőnél :
teljes létszámban, együtt, viszonylag épen és egészségesen.
De akkor azt hittem volna, hogy lemaradunk valamiről….
Pedig csak gyászról, betegségről és bosszúságok tömegéről maradtunk volna le.
*
*
Mindegy – kár ilyen butaságokon tépelődni, ilyesmire pocsékolni az időt,
mikor úgysem akar ez a beszámoló megszületni,
süt a rohadék nap, nem vagyok jó semmire.
Csuvika tízpercenként potyog, totálkáros szegénykém ő is,
engem meg a guta ütöget, nem látom a betűket, minden sorban ejtek hat hibát –
szóval csak megvagyunk, hidegfronthoz és napsütéshez illően.
Pedig most örvendeznem kéne, mert végül is jól végződött a szörnyű csütörtök –
de hát hol van már az öröm : péntek délutánra kisütött az istenverte napocska,
azóta Csuvika hallgat és hatalmasakat zuhan, én meg rosszul vagyok és alig élek.
*
*
Tegnap délutánig tartott a jókedv és a megkönnyebbülés :
a napok óta rettegett csőrcsiszolás pompásan sikerült tegnapelőtt,
a hazaérkezés után Csuvika úgy viselkedett a kalitkában,
mintha nem is történt volna semmi, nem is mentünk volna doktor bácsihoz.
Járt a kis csőre ezerrel, nagy hangon mesélte az élményeit,
vidám és eleven volt egész este, mint aki sose látott orvost, nem is tudja, mi az.
Éjszakára jött egy kis eső, ami valamennyire kitartott még péntek reggelig,
így jól indult a napja szegény kicsikémnek, csak délután kezdett kókadozni.
Mert addigra kisütött az átok napocska, és földhöz vágta őt is, nem csak engem.
Meg se moccant, meg se szólalt órákig, lefekvéskor pedig kezdte a potyogást,
pedig épp megjegyeztem nem sokkal előtte,
hogy még egyet se pottyant, mióta hazajöttünk az orvostól,
noha lelkére kötöttem Tamás doktornak, hogy a karmaiból is vágjon,
és a megszokottnál rövidebb karmokkal napokig potyogni szokott Csuvika,
míg meg nem szokja, hogy máshol van a végük, mint ahol ő gondolja.
*
*
Úgyhogy a tegnapi nap is elromlott már félúton, a mai meg tiszta horror :
tűz a rohadék nap ezerrel, és Csuvika mást se csinál, csak sorozatban potyog.
Remélem, holnapra tényleg jön egy kis eső, vagy legalábbis borulás,
mert ha még mindig az átok nap fog sütni, abba beledöglünk mind a ketten.
Pont ma kellett ilyen őrülten sütnie a rohadéknak,
hogy még véletlenül se készüljön el ez a nyomorult mese.
Pedig annyi minden jót kéne elmondanom,
de hát nehéz így örvendezni, a gutaütés határán.
*
*
Az orvos-látogatás első öröme meglett még itthon, már szerda este :
akkor próbáltam ki, hogy Csuvika téli cókmókja belefér-e az ALDI-s szatyorba,
amiben Gabó áthozta a monitorját, hogy hátha azt jobban látom.
Egyelőre itt van még mind a két monitor, így maradt a szatyor is,
amiról első pillantásra megállapítottam, hogy alighanem Csuvikának gyártották.
ALDI-ba nem járok (nincs a közelünkben), a SPAR meg nem árul ilyen szatyrot,
így még sose láttam ezt a méretet, csak álmodoztam róla, hogy milyen jó lenne :
magasságra, szélességre ugyanakkora, mint a TESCO hatalmas szatyrai,
amikben Csuvikát szoktam szállítani télen, viszont a hosszúsága rövidebb,
vagyis nem lifeg fölöslegesen tíz-tíz centi (vagy még több is) a két végén,
hanem a bebugyolált kisketrec kitölti teljes hosszúságában az egészet.
Ki ám – de még hogy !!!
A kipróbálásnál el is keseredtem, hogy épp nem fog beleférni a méretes pakkunk,
de pont belefért, mintha a szatyrot ráöntötték volna.
Csodás !
Mennyivel könnyebb lesz így közlekedni vele ! És milyen csinos is !
Egészen más, mint a TESCO óriás szatyrai, amiket eddig használtunk.
Csak hát nem az enyém…
Erre az egy alkalomra kértem engedélyt,
hogy mehessünk kölcsönszatyorral orvoshoz,
de aztán vissza kell adni, mert ilyen jó kis szatyra biztos Gabónak sincs sok.
Mindenesetre mondtam neki, hogy ha ALDI-ban jár, vegyen nekem vagy kettőt.
Jó, majd vesz – mondta ő, de ne izgassam magam emiatt,
mert ez a szatyor már az enyém, ő ezt nekem adta.
Vagy ha nem adta nekem, akkor csak akarta. �
Hát így lett nekünk csodaszatyrunk a téli közlekedéshez –
és meg se tudnám mondani, mikor örültem utoljára valaminek ennyire,
mint most ennek a szatyornak.
*
*
És bizony a szatyor szerencsét hozott,
mert ment a dokinál minden, mint a karikacsapás.
Az első csoda mindjárt az volt, hogy egyáltalán el tudtunk indulni.
Nagyon rosszul voltam egész délelőtt, nem is sikerült igazán megjavulnom :
tudtam, hogy nem szabadna elindulnom, de tudtam azt is, hogy muszáj,
hisz Tamás csak egyszer rendel egy héten, Csuvikának pedig hatalmas a csőre.
Már úton voltunk, és még mindig nem hittem, hogy tényleg odaérünk –
de odaértünk, és én ezt valódi csodának éreztem, annyira féltem a hosszú úttól.
Útközben is szerencsénk volt : oda is, vissza is hamar találtunk vállalkozót,
aki segített föllépni a Keletinél a mozgólépcsőre (mivel nem látok el a lábamig).
Már itthon kitaláltam, hogy mi lehet (talán) a megoldás :
nem kell udvariaskodni, nem azzal kell megszólítani a kiszemelt áldozatot,
hogy „bocsánat, uram, jó napot kívánok”, hanem belevágni a közepébe,
és azzal kezdeni, hogy segítene-e rálépni a mozgólépcsőre.
Így talán van rá némi esélyem, hogy az illető meghallja a lényeget.
Így is lett.
A köszönés későbbre maradt, és csak egyetlen srác hagyott faképnél.
De még így is érdekes volt megfigyelni,
hogy míg csak ott tartok a szöveggel, hogy segítene-e, addig a fickó menekül.
Csak akkor enyhül meg (de akkor valósággal örül),
mikor meghallja, hogy mit is kérek.
Az első áldozatommal meg is beszéltük (idősebb uraság volt),
hogy a maiaknak már másképp jár az agyuk, nem törődik senki a másikkal.
(De azért iszkolt előlem ő is rendesen, míg meg nem hallotta, mit akarok.)
*
*
A rendelőben kellemes üresség fogadott, semmi vasúti váróterem-hangulat.
Csuvikát megint a kötelén ülve találtam, amikor kicsomagoltam,
ami nem csekély teljesítmény szegénykémtől,
a rengeteg gyaloglás, metrózás, mozgólépcsőzés után.
Várakoznunk alig kellett (bár persze rátartással érkeztünk),
talán még picit hamarabb is szólított Tamás a megbeszélt időnél.
Csuvika hízott egy kicsit (pedig alig eszik) : 48 és 49 gramm között van a súlya.
A tortúra végeztével meg lett dicsérve, hogy flottul és vidáman állta a sarat.
Legközelebb majd a nagyhét csütörtökjén megyünk : én ettől tartok egy kicsit,
az utána következő hosszú ünnep miatt, amikor sehol se lesz elérhető orvos,
de Tamás arra szavazott, hogy vállaljuk be nyugodtan, nem hiszi, hogy baj lesz.
Hát most nem is lett, mint már mondtam – de azért a jó öreg Murphy sosem alszik, és volt már rá példa, hogy a csiszolás másnapján rohantunk vissza a rendelőbe.
De azért föliratkoztunk nagycsütörtökre : a húsvét nálunk amúgy sem igen ünnep,
hát most majd egyáltalán nem lesz, mert ki kell hevernünk a csiszolás fáradalmait.
*
>
(Mint látjátok a filmecske elején, ez a csőrlapát már elég nagyocska volt.)
*
*
Hazaindulás előtt még a váróban is begyűjtött némi dicséretet hős vitézem,
egy másik, nagyon kedves madaras gazditól :
ez a hölgy is azzal bókolt, hogy nem látszik Csuvikán a kora.
Én is így gondolom, de hát az nem számít, mert nyilván elfogult vagyok.
Gabónak meséltem a kalandjainkat, és ennél a pontnál ő is helyeselt :
évekig nem látta Csuvikát, és a mesék alapján arra számított,
hogy egy rozzant öregurat talál majd a kalitkában, nem ilyen kis gyönyörűséget.
Hát igen… küllemét illetően Csuvika jó géneket örökölt – bár lenne fordítva !
Inkább lenne csúnyácska szegénykém, de egészséges…
Ő világéletében szép madárka volt, talán a legszebb négy kincsecském közül -
viszont pici korától fogva orvoshoz jártam vele mindig.
*
*
Kezd végre éledni kicsit a mese hőse : rég ránk esteledett,
és ő azonnal abbahagyta a potyogást, mihelyst lement a nap.
Míg sütött az átok, addig egyik zuhanását követte a másik, egész nap.
Most már jó ideje nem potyog, viszont hallgat, nyilván fáj szegénynek mindene.
Épp kezd egy kicsit csiporogni végre – talán érzi, hogy mindjárt fölállok innen.
Nagyon utálja, ha a gépnél ülök, és igazán el vagyok foglalva valamivel.
Pedig csalódni fog (megint), mert a képek, filmek még sehol sincsenek,
az is csoda lesz, ha éjjel kettőre ágyba kerülünk, hiába van kész maga a mese.
*
*
Biztos nem mondtam el mindent, de azt se hittem, hogy ennyi kitelik ma tőlem.
Majd ha zuhog az eső (de tartósan ám !), írok vidámabb és értelmesebb mesét.
Remélem, a legközelebbi február 29-ig nem lesz ilyen szörnyű napunk, mint a mai.
*
*
*
*
*
20.02.29.
fogszobrász 2020.03.02. 23:20:17
Mi ez a nagy csönd itt a blogban? Az utolsó bejegyzés még a múlt héten volt.
Elolvastam az új mesét, Csuvika nagyon hős kis madárka.
Alaposan megnéztem a videót amin Csuvika tollászkodik és figyeltem a karmait, hogy hogyan is kapaszkodik. Igaz, nem tudom egy madárnak hogy kellene, de kicsit olyan mintha nem tudna elég erősen kapaszkodni a csúszós boton. Amikor nagy hévvel igazgatja a tollait, a súlypontja megváltozik és azon a ponton kellene erősebben kapaszkodjon, mert elemelkedik a karma a bottól. igaz, nem tudom mikor szokott pottyanni, de gyanítom pont ilyenkor. Lehet, hogy nem jól gondolom, csak próbálom keresni az okot.
Pedig vannak neki kötelei is a kalitkában, azokat nem szereti annyira mint a botot?
Örülök, hogy a táska jó szolgálatot tett, örökre a Tiéd Ágika!!:-) Majd még hozok is, bár a dizájn azóta más lett, kicsit rondább, de gondolom a méret nem változott.
Mindenkinek szép hetet kívánok, MOSSÁTOK A KEZEITEKET, NE MENJETEK KÖZÖSSÉGBE!!!
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2020.03.03. 11:30:31
hogy ennyi időt és figyelmet fordítottál a filmecskéjére meg a karmaira.
Én is köszönöm, ez egy szuper jó hozzászólás
/nem mintha nem örülnék egyformán mindegyiknek/.
Abszolút helytálló a megfigyelésed a boton való kapaszkodást illetően,
csak abban tévedsz, hogy csúszós a bodzaág.
Nem az a baj /a bodza különben is finoman rücskös, nemigen csúszik/, hanem az,
hogy Csuvikának mindkét lábán lebénult, élettelenül lóg vagy meredezik az első ujja.
Négy ujjacskája van egy lábán :
a két középsőnek előre, a két szélsőnek hátrafelé kellene állnia,
így tudna biztonsággal kapaszkodni az ülőkéken.
Mivel neki a két első ujja jó fél éve használhatatlan, hátul nincs igazán mire támaszkodnia.
Még abban is pechje van szegénykémnek,
hogy a hátrafelé álló ujjacskái közül nem a négyesek bénultak le,
hanem az egyesek : az is épp elég baj volna, ha a négyeseket kéne nélkülöznie,
de azok jóval rövidebbek, mint az egyesek.
Ebből gondolom, hogy ha nem a hosszabb egyesek,
hanem a rövidebb négyesek estek volna ki a forgalomból,
talán valamivel stabilabban ücsörögne.
Bár az meg jó, hogy a két négyes a „szélén” tartja a madarat,
azok esnek egymástól a legtávolabb,
a hiányuk talán még súlyosabb egyensúly-problémákat okozna.
Nem tudom….
De azt tudom, hogy hátul csak az a két rövid,
gyönge kis négyes ujj tartja szegény madarat, hosszú hónapok óta.
Nagyon sokat szenvedett Csuvika, míg úgy-ahogy megszokta ezt a helyzetet :
mivel nem tartották meg a rövidke négyes ujjacskái,
a „csuklóján” támaszkodott a boldogtalan,
és ettől kisebesedett, kifekélyesedett a kis talpa meg a „sarka”.
Siralom volt ránézni, komolyan mondom.
A dokit kértem mindig, hogy fényképezze le a talpacskákat,
mikor Csuvika el van altatva,
hisz én szabad szemmel néha már őt magát se látom, nemhogy a lábait.
Gyógyír nem volt erre a szörnyűségre,
hisz bekenni nem lehet semmivel a talpacskákat,
mert lenyalja Csuvika, aztán máris temethetem.
A doki azt javasolta, hogy tekerjem be valami puha ronggyal az ülőbotjait,
hátha úgy nem szenved szegénykém annyira.
Ez az ötlet több szempontból nem tűnt kivitelezhetőnek –
akkor jutottak eszembe, kínomban, a kötelek.
Egyszerre csak egy ülőkéjét cseréltem kötélre
/gondosan kisakkozva, Csuvika szokásai alapján,
hogy melyik okoz kevesebb fennakadást/,
és nem nagyon hittem a merénylet sikerében,
hisz hős vitézem nem az újdonságok imádatáról híres,
és ez a változás tényleg jelentősen megváltoztatta Csuvika életterét.
Szerencsére azonban tévedtem : most néztem utána,
tavaly augusztus harmadikán számoltam be a dokinak levélben arról,
hogy öt és fél napnyi tiltakozás és rettegés után
a reménybeli tulajdonos igenis elfogadta a kötél-ülőkét,
mert nagyon odavolt a talpacskáival,
és a véletlen vagy kényszerű érintések során öt nap alatt rájött,
hogy a kötél puhább, mint a bodza, jobban esik rajta az ücsörgés.
Azóta nagyjából egyformán használja a bodzát meg a kötelet, szereti mind a kettőt.
Nemrég pedig /ezt már tudod, mert friss hír/
fölfedezte végre a kettes számú kötelét is,
szinte napra pontosan fél évvel a beszerelés után.
Azon is sokat ücsörög, így a kötelein most már biztosan több időt tölt, mint a bodzán.
A talpacskáinak egész biztos jót tett a kötél, mert azok nagyjából helyrejöttek.
Készült a múltkor egy rácson mászós filmecske :
kértem, hogy a sasszemek nézzék meg teljes képernyőre nagyítva,
és nyilatkozzanak a talpak állapotáról, mivel én nem látom.
Dági meg is tette /azt mondja, már nem lát sebeket/, de te még nem.
Pótolhatod /több szem többet lát/, megnézheted a filmecskét az alábbi linken :
ENGEDJENEK KI !
Úgyhogy Csuvika sajnos nem azért inog a bodzán, mert csúszós az a bot,
hanem azért, mert nincs mivel kapaszkodnia.
A halott ujjacskái előre lógnak /noha hátul kéne lenniük/,
vagy éppen meredeznek a semmibe, Csuvika akaratától függetlenül.
Nyilván nem csak a frontok, hanem az ügyetlen lábacskái miatt is potyog –
és ez egy ördögi kör, mert a sok zuhanástól még ügyetlenebbek a lábacskái :
szerintem nincs már egy ép csontja bennük,
csoda, hogy még egyáltalán használni tudja őket valamennyire.
Úgyhogy mindent nagyon jól láttál és jól figyeltél meg :
a botra nem illeszkedő ujjacskák nyilván a halottak.
Furák, mert se nem petyhüdtek, mint a Heine-Medines végtagok,
se nem görcsös-merevek, mint a CP-sek, hanem hol ilyenek, hol olyanok –
de működni nem működnek, az sajnos biztos.
Köszönjük a szuper kis hozzászólást, és még egyszer kérem,
hogy légy szíves, másold be a bejegyzés után, az igazi kommentek közé.
Na pusssssz – megint ráment a fél nap a firkálásra.
És még hol van az átolvasás !!!