*
*
Ma van Gabó barátnőnk születésnapja,
és vakmerő vitézem úgy döntött, hogy ő is megünnepli ezt a jeles napot :
egy hirtelen ötlettől vezérelve nekivágott a világnak –
szegény, szegény kicsikém !
Hatalmas puffanás lett a dolog vége, rémült gubbasztás a sarokban, a padlón ;
aztán meg órákig tartó, szótlan és mozdulatlan letargia, hogy nem sikerült repülni.
*
*
De hát hogy is sikerülhetett volna ?
Tavaly május 21-én próbálkozott utoljára Csuvika
(az volt az egyetlen kirepülése egész évben),
és bár akkor el is jutott a mászókára, többé nem mert belevágni ekkora kalandba.
Most meg igen…
Talán tavaszt érez szegénykém,
és úgy képzeli, hogy a természet megújulása
neki is visszahozza majd az ép testet meg az ifjúságot.
Pedig dehogy…
Annyira sajnálom, hogy folyton csalódnia kell !
Csak láttátok volna az ijedt és értetlen kis képét, míg lent pihegett a sarokban !
Biztos nagyon meg is ütötte magát,
de több volt a szemében a zavar, mint a fájdalom :
nem értette, hogyan és miért került ilyen méltatlan helyzetbe,
hiszen ő madár, vannak szárnyacskái – hát akkor miért nem tud repülni ?
Majd’ megszakadt a szívem érte, míg fölmarkoltam a padlóról,
hogy dolga végezetlenül visszategyem a kalitkába.
Nagyon korán volt még, a saját dolgaimmal nem tartottam sehol,
nem tehettem föl az imádott mászókájára,
mert tudtam, hogy még jó ideig nem maradhatok tartósan a szobában.
Így hiába volt a nagy nekibuzdulás és az iszonyú zuhanás :
szegény kicsikém oda jutott perceken belül, ahova ma reggel nem akart bemenni.
*
*
Az egész úgy kezdődött, hogy Csuvika lepottyant a helyéről mindjárt ébredéskor.
Lecsaptam rá rögtön, ronda nagy vércse : átraktam a kis ketrecbe,
hogy legalább egyszerűbb lesz a szellőztetés,
nem kell a nagy kalitkát beburkolnom hozzá, csak a kicsit.
Ez tényleg így is lett,
ám a szellőztetés végeztével Csuvika nem akart visszamenni a kalitkába.
Az első lépcsőre még ráugrott rendben, sőt a másodikra is, de ott elakadt.
Tekergette a fejecskéjét minden irányba, mint aki nem tudja, merre tovább.
Eltartott pár másodpercig, míg felfogtam, hogy nem a lépcsőkkel van baj,
még csak nem is hős vitézem lábaival vagy bátorságával,
hanem valamit forgat a fejében, és egyszerűen nincs kedve hazamenni.
Vissza is ugrott a második lépcsőről az elsőre, és ott tekergette tovább a fejét :
latolgatta a lehetőségeket, hogy merre is tudna biztonsággal elindulni.
Én meg ott álltam, illetve görnyedtem fölötte,
a fejem öt centire az övétől, de eszébe se jutott menekülni.
Könyörögtem neki, hogy menjen szépen haza, most nem jöhet ki,
mert én még egy ideig semmiképp se maradhatok mellette, és akkor mi lesz vele –
ám de Csuvika nem az a madár, akit le lehet beszélni a terveiről.
Igenis elindult fölfelé : fölmászott valamikori kedvenc kis ülőkéjére az ajtó fölött.
Azt hittem, ott majd elücsörög egy kicsit, és elrohantam fényképezőgépért,
ami most épp nem esett kézre, messzire kellett menni érte.
De nem értem volna el a szokott helyén se :
amint elléptem a kalitka mellől, szegény kicsikém már zuhant is.
Több mint egy méter magasról, a kemény padlóra.
Futottam mindjárt a kötéllétráért, ami hónapok óta nincs használatban,
és nem is igen hiszem, hogy föl tudna még mászni rajta Csuvika –
de hiába akasztottam a helyére, összetört vitézem rá se nézett.
Nem is bántam, hisz vélhetően csak újabb pottyanás lett volna belőle.
Egy darabig fényképezgettem, vigasztalgattam - aztán fölmarkoltam szegénykét,
hogy visszategyem a lakosztályába, ahova önszántából ma nem óhajtott bemenni.
*
*
Nem tudom, mi történik Csuvikával, de aggódom, hogy a végét járja,
mert úgy tűnik, visszaképzeli magát a több évvel ezelőtti állapotaiba.
Nem ez a kirepülési próbálkozás az egyetlen jel,
a másik sokkal ijesztőbb, csak még nem volt alkalmam említeni.
Pár napja figyelgetem esténként, hogy visszatért az öt-hat évvel ezelőtti őrület
(utána kéne nézni, hogy mikor is volt pontosan) :
amint fölmászik a hálóhelyére kis bolondom,
rögtön elkezdi dörgölni a fejét a rácshoz, oda-vissza, oda-vissza,
nagy erővel, őrült ütemben, magán kívül, a végtelenségig.
Ha szólok hozzá, nem reagál, nem hallja : láthatóan nincs észnél.
Fickósabb korában akkor csinálta ezt, amikor rajta volt a bikaság.
Csivike ugye nem fogadta el párjának, ezért be kellett érnie pótlékkal :
a mászóka kötélhintájának bojtja volt a pamutnője, azt lovagolta reggeltől estig.
A fejdörgölős őrület pedig este következett,
mikor már nem mehetett ki a kalitkából kedvenc bojtjához, de még szeretett volna.
Mindez már rég a múlté :
Csuvikának a fickós kedve is fokozatosan lelohadt,
ahogy kezdte elveszteni a röpképességét, úgy négyéves kora körül, ereje teljében.
Emlékszem, hogy amikor már ritkán és nehezen tudott feljutni a mászókára,
mindig azt hittem, hogy első dolga lesz a pamutnőjét meglovagolni – de nem.
Valahogy leszokott róla, viszonylag fiatalon, és más pótszert se keresett.
Most meg itt van megint ez a fejrángatás, amit nem láttam hosszú évek óta,
és ami annak idején egyértelműen a libidóhoz kapcsolódott.
Fiatalodik az én kicsikém ??? Nem biztos, hogy jó jel…
*
*
(A filmecske színei reálisak, mert este készült, félsötétben -
viszont a lényegből sajnos csak az első pillanatokban látszik valami.)
*
**
De azért ma örüljünk annak, hogy hős vitézem legalább megpróbálta a kirepülést.
Fantasztikus egy fickó, az életkedve és lelkiereje tényleg kikezdhetetlen.
*
*
*
*
20.03.07.
Új kommentek