*
Beteszek ide egy tegnapi szöveget,
ami a vendégkönyvben született, válaszul Dági kommentjére.
Borzasztó, hogy a vendégkönyvben íródnak a hozzászólások,
hisz ott pár nap alatt elvesznek : senki se fogja dátum szerint visszakeresgélni,
hogy melyik bejegyzéshez ki mit írt megjegyzésnek.
Szegény blog meg közben üresen árválkodik, mintha nem is olvasná senki.
Kérlek titeket, hogy aki teheti, ide pötyögje be a mondókáját –
legalább azt, ami szorosan az adott bejegyzéshez kapcsolódik.
A vendégkönyv inkább a világ Csuvikán kívüli részéről szóljon,
illetve véletlenül idetévedt, futó vendégek használják, ha lusták regisztrálni.
(Bár ez a regisztrálási kényszer a kommenteléshez engem is bosszant,
és nagyon megértem azokat, akik juszt se regisztrálnak.
Ezért is nyitottam számukra vendégkönyvet.)
*
*
(A filmecske csak fénykép helyett készült az előbb,
hogy ne villanjon a vaku, de mégis legyen friss kép a meséhez,)
*
Az alábbi szöveget tehát a vendégkönyvből fényképeztem ki
(mert újra tördelni a sorokat, hogy középre legyenek zárva, túl nagy munka lenne),
és mielőtt olvashatnátok végre, elmondom még a végét.
*
Csuvika a mára virradó éjszakát szerencsésen átvészelte a kalitkában,
nem pottyant le sem alvás közben, sem ébredéskor vagy szellőztetéskor.
Hurrá – de azért féltünk mind a ketten. Szerintem ő is, nem csak én.
*
Este megint lepottyant, közvetlenül lefekvés előtt,
és nekem az volt a benyomásom, hogy ez a zuhanás nem véletlen volt
(nem is indokolta semmi – ott álltam, láttam), hanem szándékos.
Mintha Csuvika nem zuhant, hanem ugrott volna, csak persze ügyetlenül.
Ezt abból gondolom, hogy a kalitka fenekéből nem igyekezett fölfelé,
hanem várt és nézett rám a lepedőn is, meg a földszinti boton is, ahova fölült.
Majdnem olyan könyörögve nézett, mint reggel a kis ketrecben, hogy segítsek.
Vagy nem is tudom… inkább olyan tanácstalan volt szegénykém,
hogy itt vagyok, leestem, fogjál meg, ha akarsz, aztán legyünk túl rajta.
Tisztára az volt az érzésem, hogy Csuvika KÉREDZKEDIK a kis ketrecbe.
Eső készült (reggelre meg is jött), elég bágyadt volt már délután is :
talán attól félt, hogy éjjel majd lezuhan a kakasülő magasából.
Ettől én is féltem, de nem voltam benne biztos, hogy jól értem Csuvikát,
így végül mégse raktam át, ne kínozzam már a befogással minden áldott nap.
De még most is úgy érzem, hogy Csuvika nem bánta volna az átköltöztetést.
Borzasztó, hogy nincs közös nyelvünk,
nem tudja elmondani szegénykém, hogy mit szeretne.
Beszédképtelen gyerekek megértéséhez szokva vagyok,
de azért egy madár mégis csak más, az ő vágyait nehezebb kitalálni.
*
*
Itt van tehát a tegnapi reggelünk hiteles története.
A mai végre a szokásos módon, eseménytelenül zajlott.
Csuvika nagy hanggal, jókedvűen ébredt, örült az esőnek.
*
*
*
*
*
*
20.03.11.
Új kommentek