Szörnyű dolgokat művelek mostanában, nem tudom, mi lesz ennek a vége.
Szegény kicsikém nem sok jóra számíthat egy ilyen agyament Mami mellett –
az is csoda, hogy az eddigi ámokfutásomat különösebb baj nélkül megúszta.
Egyfolytában a frász tör, hogy miattam éri majd komolyabb baleset,
ám ettől nem leszek se okosabb, se ügyesebb, se összeszedettebb.
Túl sok az izgalom, túl sok az esemény, túl kevés az alvás –
és ehhez jön még a tavasz, ami engem önmagában is kinyúvaszt minden évben.
Nem tudom, milyen front vanfölöttünk, de hogy belőlem zombit csinált, az biztos.
-
*
Idáig jutottam tegnap este a szöveggel, amikor közbejött egy váratlan telefon.
Így a mese megint nem lett kész – talán nem akarják az istenek, hogy elkészüljön.
Most sincs kedvem írni, de később meg sajnálni fogok mindent, ami kimaradt.
*
Mikor idepötyögtem tegnap, hogy kezdek veszélyessé válni Csuvikára,
még fogalmam se volt róla,
hogy ma majd felülmúlom minden eddigi hülyeségemet – de sajnos így lett.
Nem vártam meg reggel, míg teljesen magához tér Csuvi a szellőztetés után,
és kellő hangerővel, erőszakosan követeli a hazamenetelt
(mert persze megint a kis ketrecben aludt),
hanem első szóra elhittem, hogy ő már készen áll az átugrándozásra,
és odatartottam a kis ketrecet a kalitka bejáratához, a kelleténél hamarabb.
Csuvika mindaddig lelkesen mászott a rácsokon,
ebből gondoltam, hogy már biztosan haza akar menni –
ám amikor ott találta magát a cél előtt, csak ült a kötelén, és nem mozdult.
Jó, hát akkor megpróbáljuk később – mondtam én,
és kijjebb húztam a kis ketrecet, hogy be tudjam csukni az ajtaját.
Csuvika viszont PONT ABBAN A PILLANATBAN döntött úgy, hogy mégis ugrik…
Hatalmas pottyanás lett belőle, mégpedig a padlóra.
Én valósággal lebénultam a döbbenettől, hogy már megint mit csináltam,
de Csuvika nem vette nagyon lelkére a dolgot :
kereste a kötéllétrát, hogy visszamásszon a kalitkába,
és meg volt sértve, meg is volt zavarodva, hogy nem találja.
Nemigen hiszem, hogy föl tudna még mászni rajta, így nem is hoztam a létrát,
féltettem szegénykémet az újabb pottyanástól meg az erőlködéstől.
Így viszont az önérzetén esett csorba, nem is csekély,
hisz saját lábán szokott érkezni a padlóról a kalitkába, nem pedig a markomban.
De hát hol vannak már azok a megbízható lábacskák ?
Ki tudja, a lebénult kis ujjai híján tudna-e még kapaszkodni a többivel ?
Valahogy ezt nem volt kedvem éppen ma kipróbálni...
*
Ehhez a mai reggelhez képest semmiség mindaz, amit az este felkonferáltam,
mert azokból az esetekből nem lett baj – de lehetett volna,
pusztán csak a szerencsén múlt, hogy megúsztuk.
Tegnapelőtt történt mind a kettő : Csuvika akkor kezdett jobban lenni,
én meg akkor kezdtem szétesni teljesen – nyilván a melegedő idő miatt.
*
Csuvika akkor is a kis ketrecben aludt (mint napok óta mindig),
és reggel nem akartam hinni a szememnek, halálra rémültem,
amikor készültem bebugyolálni őt a szellőztetéshez :
úgy töltötte az éjszakát, hogy nyitva volt a kis ketrec ajtaja.
Ez az átkozott vakság !
Hogy nem látok semmit, amit nem nézek meg külön, a kezemmel !
Mert az is költői túlzás itt följebb, hogy „nem akartam hinni a szememnek” :
valójában a kezemnek nem akartam hinni, mert a szemem már nem mond semmit.
És mivel hülye is vagyok, nem csak vak, egyre több az ilyen baleset.
Csuvika körül kevésbé, mert őrá nagyon figyelek,
inkább magamat sodrom bosszantó vagy veszélyes helyzetekbe.
De hát most már Csuvikát is, a jelek szerint…
A vér is megfagyott bennem, mikor fölfedeztem azt a nyitott ajtót !
Hisz kimászhatott, lepottyanhatott volna szegénykém,
én meg ráléphettem volna éjjel a sötétben, ha elég pechesek vagyunk.
Szerencsére nem így lett – de ez nekem sovány vigasz, nagyon le voltam sújtva.
Bár persze az is igaz,
hogy az ajtó úgy fele magasságig el van barikádozva takarókkal,
Csuvika nehezen tudná megmászni azt a pokróc-falat, hogy kijusson –
de elvileg megtehetné, úgyhogy ettől nem kisebb a bűnöm és a hanyagságom.
*
Ugyanennek a napnak az estéjén meg azt vettem észre, egész véletlenül,
hogy a nagy kalitka (tálcájával együtt) jó tíz centire el van húzva a faltól.
Hát persze – mert előző este már kihúztam a letakargatáshoz,
mikor Csuvika lepottyant és átraktam a kis ketercbe.
Mire meg átraktam (ez mindig nagy izgalom), megfeledkeztem a nagy kalitkáról.
Megfeledkeztem - és nem vettem észre másnap sem, hogy nincs a helyén.
Hiába kiabált, veszekedett reggel szegény kicsikém, hogy valami nem stimmel, nem értettem meg, hogy mit szeretne, és úgy töltötte az egész napot,
elhúzott kalitkában, az asztalkája szélén, enyhe huzatban a fal védelme nélkül.
Közben kétszer lemostam a botjait, kétszer cseréltem lepedőt, többször etettem –
és egyszer se vettem észre, hogy a kalitka nincs a helyén.
Most erre mit mondjak ?
Engem is le kéne már cserélni, mint naponta kétszer a szalvéta-lepedőt.
*
*
A zöld kis létrát, amiről legutóbb láttátok Csuvikát leesni,
másikra cseréltem pár nappal ezelőtt : ez is zöld,
lényegében ugyanolyan, mint amin a kakasülőre mászik föl az uraság.
Csak az egy rövidebb változat, ez meg picit hosszabb.
Azt hittem, nagy lesz ide, ahova tenni akartam, de szerencsére nem :
pont a megfelelő méret, épp leér a botig, ahonnan rá lehet lépni.
Eltüntettem néhány csipeszlépcsőt is a környékről,
amit már fölöslegesnek, sőt zavarónak ítéltem :
világosabb lett így a jobb alsó sarok, nekem nagyon tetszik.
Csuvika még nem nyilatkozott, hogy ő mit szól hozzá.
A szerelést élvezte, mert imádja, ha valamit matatok körülötte.
Később kapott egy vékony kis ágdarabot is a létra fölé,
hogy rá tudjon fogni a csőrével, ha megérkezik az utolsó fokra,
és így biztosabban léphessen rá a botra, ahova igyekszik.
Kíváncsi leszek, beválik-e, de lehet, hogy ez nem derül ki egyhamar,
mert abból a sarokból ritkán indul fölfelé, inkább középen közlekedik.
Azért is pottyanhatott le a másik kis létráról, mert azt szinte sose használta.
(Bár persze potyog szegénykém onnan is, amit mindennap használ és jól ismer.)
*
*
Mióta olyan az időjárás, ami Csuvikának megfelel, abbamaradtak a potyogások –
ami nem azt jelenti, hogy sosem esik le sehonnan,
de ha mégis megtörténik, rá se ránt, megrázza magát és fut föl valamelyik létrán.
Semmi sírás, semmi jajveszékelés, semmi letargia az esések után.
De sokat mondok, ha egyet-kettőt zuhan naponta.
Bezzeg az esték !
Egész nap teljesen normálisan viselkedő madárkám még az ágyazást is végignézi,
közben nassol egy utolsót, vagy éppen szóval tart, akár a kakasülőn ülve is –
ám amint látja, hogy jövök és szedem elő a takaróit az asztal alatti dobozból,
vagyis eljött a lefekvés ideje, egyik percről a másikra megőrül, és kezdi a cirkuszt.
Nevezetesen a fejdörgölést, ami egész nap eszébe se jut,
kizárólag este csinálja, és este is csak közvetlenül a letakarása előtt.
Mióta Gabó barátnőnk rákérdezett kommentben,
hogy nem szokott-e ettől lepottyanni, azóta igen, minden áldott nap.
Így aztán rendszeresen a kis ketrecben alszik,
mert persze megragadom az alkalmat, hogy kimarkoljam a kalitka fenekéből.
Szerintem ő is nyugodtabban alszik a kuckójában, mint a kakasülőn,
én meg pláne örülök, hogy nem kell miatta izgulnom éjjel.
Nincs aztán ezzel semmi gond, ő kicsit morog és tiltakozik, de ez csak pár perc.
Utána kényelmesen elhelyezkedik a kötelén, gyönyörűen alszik reggelig,
reggel pedig baj nélkül hazavonul – kivéve a mai napot.
*
Azt hittem, ezzel vége is a mesének, de sajnos nem :
pont a lényeget felejtettem el, azt a bizonyos balesetet, ami pár napja történt.
*
Az úgy volt, hogy vizet akartam cserélni reggel a kalitkában.
Ez nem könnyű feladat, mert az itató természetesen csurig van
(Csuvika úgy szereti, ha nem kell nagyon belehajolnia),
nekem meg remeg a kezem, plusz nem is látom rendesen, hogy hova kell tenni.
Ilyenkor tehát nagyon figyelek – és CSAK a vízre figyelek.
Ebből lett a baj.
Nem vettem észre, hogy Csuvika épp fölfelé tartott, alighanem a kakasülőre
(ahova reggel sose szokott fölmászni), és pont le is pottyant szegénykém.
És hova pottyant ?
Bele a kezemben lévő itatóba !
Onnan meg tovább, a kalitka fenekébe,
úgyhogy a kifröccsenő víz még alaposan le is zuhanyozta őt.
Őt – aki már akkor is ordítva menekült,
ha a strandoló Csivike véletlenül lespriccelte néha egy-két csepp vízzel.
Hát most nem pár csöppet kapott szegénykém, hanem egy fél itatónyit,
egyenesen a hátára, a reggel még igencsak hűvös szobában.
*
Én inkább az itatóba pottyanás miatt voltam megrémülve,
hisz azt nem győzöm kikapkodni alóla, ha fölmegy a kakasülőre,
mert állandó fóbiám, hogy belepottyan és eltöri a gerincét az itató peremén.
De nem törte el, és a hideg zuhanyból se lett semmi baj, csak az ijedtség.
Az is hamar elmúlt, Csuvikát nem viselték meg az események, csak engem.
Mást se csinálok, csak vigyázok minden lépésemre, mégis mindig baj történik.
Igazuk van az állat-menhelyeknek, hogy idős embernek nem adnak állatot –
pedig nemrég még hogy meg voltam sértve emiatt, hogy micsoda diszkrimináció.
Hát nem véletlenül…
Itt vagyok bizonyítéknak, hogy a legjobb szándék mellett is egyre többet hibázok.
Igaz, a hibák legnagyobb részét a látásom (illetve nemlátásom) okozza,
de Csuvi szempontjából sajnos mindegy, hogy mitől lett belőlem romhalmaz.
*
-
*
*
20.03.29.
Igád 2020.03.30. 16:09:58
(Mikor beléptem már jelzett egy kommentet, de nem volt benne. Ez normális?)
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2020.03.30. 21:39:01
Ez nem normális,
valaki szórakozik velünk,
már napok óta.
Köszönjük a látogatást, majd jövök, de inkább holnap.
Megint túlságosan eseménydúsra sikeredett a nap,
de nem Csuvikával, ő csak unatkozott, szegénykém, míg én itt pörögtem.
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2020.03.31. 16:20:34
Ma megint új mesét akartam írni, Dágika,
de nem tudom, lesz-e belőle valami.
Eddig még egy perc megállásom nem volt,
pedig alig álltam föl a gép mellől. :)
Viszont ha most ezt elmesélem, nem lesz miről mesét írni. :)
Úgyhogy csak várj szépen, türelemmel !
Csuvika üzeni, hogy nagyon elege van ebből az ügyintézős Mamiból,
mert vele meg közben nem is törődik senki.
Remélem, te is fogságban vagy, ahogy szófogadó állampolgárhoz illik. :)
Én bírnám akármeddig - bár mióta be vagyok zárva, nincs egy szabad percem. :)
fogszobrász 2020.03.31. 20:15:47
Csuvika potyogását meg ne vedd annyira a szívedre, már elég régóta potyorászik és csak te gondolod, hogy ez egy nagy tragédia. Látod, se a gerince nem tört még, sem nem fázott meg egy kis víztől. Szerintem a kedve határozza meg, hogy visítson-e a pottyanás után, vagy ne.
Nem lehet, hogy nem akar még lefeküdni és ezért van a fejforgatás és pottyanás ? Mi lenne, ha ilyenkor letennéd a takarót, hogy lássa nem akarod még betakarni és visszaülnél a géphez? Lehet akkor abbahagyná? Vagy nem mindig pont akkor kezdi? Valami trükkel kellene kideríteni.
nem lehet, hogy a takarót nem szereti?
Az, hogy néhány baleset előfordul, mert nem látsz jól, még ne keseredj el, vannak jól látó gazdik, akiknél sokkal több van.
Az időjárás engem is megviselt, hol szédülök, ma nagyon fáj a fejem. Még pár nap és talán beáll a jobb idő.
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2020.03.31. 20:44:31
Mégis lesz új mese, Gabóka,
ne haragudj, hogy most nem válaszolok.
Talán majd később - bár nagyon el vagyok csúszva az idővel.
De holnap írok neked, ne félj ! Mármint ide, választ. :)
Bár még holnapra is maradt intézni valóm...