Az ünnep ma van, a doki meg tegnap volt :
hét éve hoztam haza az én kicsikémet,
és pont így jött ki a lépés,
hogy az évfordulója előtti napon kellett csőrcsiszolásra mennünk.
*

*
Tudtam, hogy az ünneplésből így nemigen lesz semmi,
hisz az orvos-látogatások után Csuvika általában rosszul van :
sokszor nem csak a péntek, hanem az egész hétvége rámegy,
hogy kiheverje a csütörtöki izgalmakat, és valamennyire összeszedje magát.
*
*
Az elején most úgy tűnt, hogy megússzuk az ilyenkor szokásos Nagy Letargiát :
a hazaérkezés után Csuvika nem volt különösebben elesett vagy rosszkedvű -
ám aztán lepottyant szegénykém, és ettől órákra mozdulatlan hallgatásba süppedt.
Vagy nagyon megütötte magát, vagy nagyon megijedt - vagy mind a kettő.
Mindenesetre nehezen tért magához, aggodalmas csöndben telt az ünnep előestéje.
*
*
Sajnos nem lett jobb maga az ünnep sem :
szegény kicsikém viszonylag jókedvűen ébredt,
de aztán megint jött egy nagy zuhanás, és kezdődött újra a totális depresszió.
Borzasztóan bánt a dolog, mert ebben a mai pottyanásban nem vagyok ártatlan,
sőt én idéztem elő : be akartam akasztani az ünnepi tojásos rudat a helyére,
de ügyetlenül csináltam, Csuvika megijedt az ajándéktól meg a kezemtől -
vagyis egyértelműen miattam esett le, a jobb első sarokbotról, jó magasról.
Rá se nézett a tojásos rúdjára azóta sem : magába roskadva ül szegénykém,
sőt szárnya alá dugott fejjel gubbaszt, ami nagyon rossz jel.
*
Tudom, hogy melegfront van, tudom, hogy máskor is megviseli a csőrcsiszolás -
de gubbasztani talán egyszer láttam életében, még valamikor kismadár korában.
Most meg megint látom : nem eszik, nem iszik, nem mozdul, nem reagál semmire.
Ennyit biztos nem ért az a nyomorult tojásos rúd -
ha ugyan tényleg azzal tettem tönkre szegénykémet.
Ha így haladunk, a hétvégén éhen hal nekem :
hízott ugyan egy grammot a legutóbbi, soron kívüli orvos-látogatás óta,
de tartaléka nem lehet egy négy és fél dekás kis testnek.
Még majd itt hagy az én kincsecském, pont a hetedik évfordulóján,
hisz ma még nem is láttam enni egyáltalán, és tegnap is alig evett.
Komolyan nem is tudom már, mit kívánjak :
a madár nélküli életet elképzelni sem akarom,
viszont látva Csuvika szenvedését, talán inkább azért kellene drukkolnom,
hogy minél előbb szabaduljon meg szegénykém a kínjaitól.
A szabadulásra pedig nincs más mód, csak a halál :
Tamás doktor szerint nem lehet rajta segíteni, komoly fájdalmakkal kell élnie.
*

*
A fenti képet Tamás lőtte tegnap azokról a boldogtalan lábacskákról :
én kértem, hogy fényképezze le őket, amikor Csuvika úgyis el van bódítva.
Az eredményt csak itthon láttam : ott helyben nem mutatta meg Tamás
(nyilván nem volt kedve végighallgatni az óbégatásomat), csak mondta, hogy átküldte.
Meg még azt is mondta, hogy ezen a képen most pirosabbak a talpacskák,
de ez talán csak a telefon játéka a színekkel, hogy ilyenre sikeredett a kép.
Hát kösz szépen.... hisz az a bal lábacska szinte egy élő, vérző seb !
És így kell az én kicsikémnek élnie ?
Ezen a szörnyűségen nem lehet segíteni ?
Mennyire fájhat neki - hisz nézni is borzalom !
Milyen élet már ez ? Meddig kínozzuk még ezt a szerencsétlen madarat ?
*
*
Mióta megláttam a képet, én is totálkáros vagyok, nem csak Csuvika.
Bár az is tény, hogy a csőrcsiszolás előtt hős vitézem határozottan jól volt :
az után a szörnyű hétvége után, amikor szombaton rohantam vele az ügyeletre,
bejött a záporos-zivataros, viharos-mennydörgős időjárás,
és ettől Csuvika új életre kelt, kifejezetten jókedvű volt az utóbbi két hétben.
Vagyis bármilyen szörnyű a lábacskája, mégse fájhat neki annyira, mint gondolom.
Vagy nem is volt eddig ilyen ez a lábacska.... ki tudja ?
Rém boldog voltam, a dokinak is eldicsekedtem, hogy milyen szépen utazott Csuvika :
a lakástól nemhogy a rendelőig, de Tamás szobájáig ült a botján hercigen :
sem a metrón, sem a hosszú sétákon, sem a váróban nem pottyant a ketrec aljába.
Hogy ez talán mégsem akkora öröm, az csak a talpacskái láttán jutott eszembe :
iszonyú erővel kellett a durva tiplirúdba kapaszkodnia, hogy végig rajta maradjon,
talán pont ettől, útközben dörzsölődtek ilyen borzasztóra a talpacskái.
*

*
Tamás egyébként örömmel jelentette,
amint kicsomagoltam Csuvikát a szatyorból az asztalán,
hogy a jobb lábon majdnem normálisan, hátrafelé áll az első ujjacska a boton.
Én persze nem láttam a sasszememmel, itthon pedig hiába fényképezgettem :
a beteg ujjak vagy nem látszanak a képeken, vagy előre lógnak, változatlanul.
Talán véletlenül sikerült Csuvikának valahogy hátracsapnia -
de persze így is örültem neki, hátha máskor is sikerül.
Viszont nagy kérdés, van-e azokban az ujjacskákban erő és élet -
mert ha nincs, akkor nagyjából mindegy, elöl vagy hátul kornyadoznak.
*
*
Kérdeztem Tamás véleményét a kötélrúdról is,
amiről részletesen beszámoltam neki levélben : azt mondta rá, hogy szuper.
Remélem, nem csak rám hagyta, hanem tényleg így is gondolja.
Bár végül is mindegy, mit gondolnak a kötélről a szárnyatlanok :
hogy beválik vagy sem, arról Csuvika dönthet egyedül.
Ha jólesik a beteg talpacskáinak a kötélen való ücsörgés,
nyilván egyre többet fog időzni rajta, és akkor biztos nem is árt neki -
ha meg nem esik jól, megmarad a bodzaágon, bármit is gondolunk mi a kötélről.
Egész szépen kezdett már barátkozni vele,
nagyjából ugyanannyit ült rajta, mint a bodzán -
ám amióta hazajöttünk tegnap az orvostól, a kötélre még rá se nézett.
*
*
A mai ünnepre, hazajövetelének hetedik évfordulójára,
újabb kötelet kapott szegény kis ünnepeltem :
sajnos csak egyet, ugyanolyat és ugyanakkorát,
amilyet már beszereltem a kedvenc botja helyére.
Akartam kisebbeket is venni, kettőt vagy hármat, de persze nem sikerült :
idáig mindig kapható volt az általam ismert állatos boltban,
de most, hogy szükségünk volna rá, nem találom sehol, a webáruházakban sem.
Így csak egy kötelet tudtam venni Csuvikának (mert ez a méret máshova nem jó) :
abból lesz majd a jobb hátsó sarokbot.
Majd.... ha rá bírom venni magam, hogy az újabb szerelés végett
kimarkoljam a kalitkából szegény kicsikémet.
A kötélnek ugyan valószínűleg örülne a sarokban, talán még azon is aludna -
ám a beszerelés akkora cirkusz és olyan tortúra,
hogy egyelőre semmiképp sem akarom kínozni vele rozoga kincsecskémet.
Megvárjuk szépen, míg valamennyire elfelejti a tegnapi kirándulást és a kis ketrecet.
Ez az ajándék tehát még nem ajándék,
és a tojásos rúd sem az, mert jószerivel rá se nézett Csuvika.
Megkóstolni megkóstolta ugyan, de két falat után ott is hagyta.
Almás tojás meg nem volt estére, és nem lesz ma sem,
hiába elengedhetetlen kelléke minden ünnepünknek :
idén meg vannak őrülve a hangyák az egész lépcsőházban,
nem szeretném őket a lágy eleséggel becsalogatni a kalitkába.
Majd pótoljuk az elmaradást ősztől tavaszig, amikor nincsenek hangyáink.
*
*
Bár oly mindegy lett volna szegény kis ünnepeltnek a finom csemege :
bánatos gubbasztással volt elfoglalva tegnap este is meg ma is, szinte egész nap.
Tényleg azt hittem, hogy a végét járja, sose láttam még ennyire elesettnek,
mint épp a mai napon, ami elvileg ünnep lett volna, ha nem ilyenre sikerül.
Telefonon el is panaszoltam Szilvinek meg Dáginak,
hogy Csuvikát alighanem temethetjük, hisz órák óta nem reagál semmire,
meg se moccan, nem eszik, nem iszik, szárnya alá dugott fejjel gubbaszt.
Tamás meg épp azt mondta három hete, hogy akkor kell majd elaltatni szegénykét,
ha egész nap csak gubbaszt, és nem fogadja el a vizet meg az eleséget.
A mai nap pont ilyen volt : próbáltam beletörődni, hogy itt a vég.
*
A telefonok után kimentem rágyújtani, a szobaajtót pedig nyitva hagytam,
mert utolsó esélyként eszembe jutott, hogy Csuvikának talán kevés a levegője.
Igazában nem gondoltam komolyan, hisz egész nap ki volt tárva az erkélyajtó.
És mégis !
El sem akartam hinni, de mire visszajöttem a szobába, Csuvika föléledt.
Drága pici keljfeljancsim -
most aztán tényleg úgy éreztem, hogy a halál torkából tornázta vissza magát.
Ki gondolta volna, hogy kevés lehet a levegő, nyitott ablak mellett ?
De talán mégis ez lehetett a baj (sok más egyéb mellett),
mert halódó vitézem kezdett csiporogni, mocorogni,
és végre az is eszébe jutott, hogy éhes meg szomjas.
Így a végén mégis ünnep lett ez a hetedik évforduló (legalábbis nekem biztosan),
mert visszakaptam kicsi kincsecskémet, akit már komolyan temetni készültem.
*

*
*
*
19.08.09.
Új kommentek