
*
Véget ért a március, és vele az év tizenharmadik hete :
nincs mit dicsekednünk egyikkel sem.
Csuvika egész hónapban mindössze háromszor ült ki az ajtóba
(akkor is csak percekre vagy pillanatokra),
ellenben lepottyanásból kilencet is sikerült begyűjtenie.
Ebből egy a kalitkazuhanyozás előtti befogás volt, ami nagyjából kivédhetetlen -
na de a nyolc is sok, nagyon sok.
Érdekes megfigyelni, hogy minden csütörtökön lepottyant,
vasárnaptól szerdáig viszont sosem érte baleset.
Sajnos csak egy olyan hét akadt, amikor csütörtöktől csütörtökig megúszta.
Hogy miért dobja őt le mindig pont a csütörtök, az megint csak rejtély.
Mintha csak tudná, hogy a csütörtök az orvos-látogatások napja, és úgy gondolná,
hogy ilyenkor muszáj valami rossznak történnie, akkor is, ha nem megyünk orvoshoz.
*
*
A jövő héten sajnos megyünk - feltéve, hogy sikerül elindulnunk.
Épp azért, mert nyakunkon a következő csőrcsiszolás, karomvágás,
ma reggel kínoztam a vakuval egy darabig szegény kicsikémet,
hisz szabad szemmel már sokszor őt magát se látom,
nemhogy a csőrét vagy a karmait.
A képektől bizony nem lettem boldogabb : abban reménykedtem,
hogy a hónap közepén vastagabbra cserélt ülőbotok
majd lereszelik egy kicsit Csuvika elülső karmocskáit is - de hát tévedtem.
Bizony, továbbra sem hegyesek azok a karmocskák,
ugyanúgy látszik rajtuk a legutóbbi vágás nyoma, mint eddig.
Csuvika hatalmas lábaihoz még vastagabb ülőke kéne -
az viszont már nem lenne elég kényelmes neki.
Vagy nem is tudom.... mindenesetre pillanatnyilag nincs vastagabb botunk.
*
*
Ráadásul rémülten láttam a képeken, hogy Csuvika jobb lábán
az egyik ujjacska keresztben áll : mintha a karom beleakadt volna a másik ujjba.
Fogalmam se volt, hogy ezen a problémán tud-e segíteni szegénykém
(hisz egyébként is régi gyanúm, hogy a jobb lábával valami nem stimmel),
de helyre tenni az ujját nem mertem, hisz attól vélhetően frászt kapott volna.
Így csak reménykedtem, hogy ha mozdul valamerre, magától is helyére kerül az ujja.
Így is lett - ám hogy erről megbizonyosodjak, ahhoz újra fényképeznem kellett.
Legalább születtek képek a csőréről is, mert éppen evett szegénykém,
amikor újfent kínozni kezdtem a masinámmal.
*
*
*
Nagyon szerencsétlen hetünk volt (ahogy az egy tizenharmadik héthez illik) :
Csuvikának tetszett a meleg meg az állandó napsütés,
alighanem nagy dolgokra lett volna képes, mert jókedvűen ébredt minden reggel -
ám a nagy dolgokból nem lett semmi, folyton raboskodnia kellett,
mert engem viszont padlóra küldött az átkozott tavasz,
olyan beteg voltam egész héten, hogy ritkán mertem kiengedni Csuvikát.
A "kiengedés" sajnos csak annyit jelent, hogy kinyitom a kalitka ajtaját,
de amikor halni készülök, ennyit se merek kockáztatni :
legyen csak biztonságban szegénykém, ha netán engem elvisz az ördög.
Annyira sajnáltam, hogy miattam kell szenvednie :
nem értette, miért van bezárva, ha egyszer itthon vagyok és nem megyek sehova.
Úgyhogy megszenvedtük a tizenharmadik hetet alaposan, mind a ketten.
Azért persze előbb-utóbb mindennap kinyílt az a fránya börtönajtó -
csak addigra Csuvika már beletörődött, hogy raboskodnia kell, elszállt a jókedve.
*
*
De van ám jó hírünk is, nem csak búslakodásból állt ez a hét.
Zabot ugyan még nem eszik a tenyeremből Hős Vitézem
(próbálgatom azt is vele vagy két hete, néha már egy-egy szemet elfogad),
viszont új műsorszámmal bővítette a minden esti repertoárunkat.
Kezdte nyalogatni az ülőbotját, miután én letörölgettem nedves papírtörlővel.
Meg a törlő után is kapkodott a csőrével (ez már nem is újdonság),
aminek kicsit sem örültem, mert ki tudja, miből van egy ilyen papírtörlő,
azt csak ne akarja megkóstolni, hátha megmérgezi magát vele.
Sőt az se hiányzik, hogy valami kis papírfecni a csőrére ragadjon - pláne belülről.
Pont ezért nem helyeseltem az ülőbot nyalogatását sem,
Csuvika viszont ragaszkodott hozzá, szorgalmasan kereste a nedvességet.
(Az itatójától öt-tíz centire.... ezt talán mondanom sem kell.)
Jól van, mafla madár : ha a botról akarsz inni, hát igyál onnan !
Elkezdtem neki két ujjammal adagolni a botra a vizet :
előbb a lavórkájából a tisztát (amibe a papírtörlőt mártogatom),
de másnap már az itatójából a vitaminost, hogy az mégiscsak egészségesebb.
Iszákos madárkám pedig minden este boldogan vedeli a botról a nedűt,
amit az itatóban azért annyira nem imád.
Sőt !
Simán lenyalja az ujjaimról is a vizecskét, eszébe se jut, hogy félnie kéne.
Félni csak a tenyeremtől kell, amikor benne van a zab :
a csöpögő ujjaim nyugodtan hozzáérhetnek a lábához, csőréhez,
azoktól nem fél, sőt tipeg utánuk hűségesen, hogy jobban elérje őket.
De persze csak este, közvetlenül lefekvés előtt.
Isten ments, hogy napközben próbáljak közelíteni felé az ujjaimmal !
Az ujjnyalogatás az esti szertartásaink része, leszek szíves beérni ennyivel.
*
*
*
Jövő csütörtökön meg állítólag orvoshoz megyünk.
A ma véget érő hét árnyékában az is csoda lesz, ha egyáltalán el tudunk indulni.
Hogy aztán mi jöhet még.... abba már inkább bele se gondolok.
*
*
*
*
UTÓIRAT
*
Csuvi uraság nem sokkal este kilenc előtt úgy döntött,
hogy javít még gyorsan kicsit a statisztikán, és evégett leröppent az ajtóba.
Mégpedig nem pár percre vagy pár pillanatra, hanem úgy háromnegyed órára.
El sem akartam hinni, mert máskor mindig visszamászik az emeletre, ha itt hagyom,
de most nem : én a konyhában vacsoráztam, ő meg idebent portáskodott.
Állítólag minden jó, ha a vége jó - hát akkor örüljünk :
valamicskét javított az ócska bizonyítványán a március meg a tizenharmadik hét.
*
*
*
*
*
19.03.31.
Új kommentek