Nincs nagyon mit mesélnem,
mert végre küldött nekünk egy olyan olvasót a papagájok vagy a blogok istene,
akit valóban érdekel a madárkáim sorsa, nem kekeckedni jár ide,
és nem csak olvas minket, hanem beszélget is velünk.
Blogocska így kezd föléledni egy kicsit,
mert végre születnek hozzá igazi kommentek.
Akadnak ugyan más nagyon kedves olvasóink is,
akik időnként felbukkannak a vendégkönyvben a megjegyzéseikkel -
de hát nekik hiába örülök és hiába tartom sokra a barátságukat :
heti (vagy kétheti) egy-két hozzászólás nem tart életben egy blogot.
*
Most már majdnem olyan az életünk, mint régen, a BABAGÁJ-BLOG idején,
amikor nem győztem a válaszokat írni a rengeteg kommentre.
Jó..... hát azért ettől még messze vagyunk -
de az is hatalmas öröm, hogy egyáltalán VAN KINEK válaszolni,
és frissiben beszámolni mindenről, ami éppen történik velünk.
Ezért mondom, hogy nincs nagyon mit mesélnem :
mert az utóbbi napok eseményei részletesen elolvashatók
az előző két bejegyzés kommentjeiben.
De azért csak hadd szaporodjanak a mesék is :
a mai nap történéseit inkább új bejegyzésben mondom el.
(Noha lehetne akár komment is, mert azokból akkorákat firkantok napok óta,
hogy bőven megfelelnének új bejegyzésnek.)
Zárójel bezárva – lássuk a mai napot !
Bizony, ezt a jó kis szerdát szinte teljes egészében elvitte az ördög -
vagy a vihar, vagy a telefonra való várakozás.
Meg persze Csuvika betegsége...
Amint már elsírtam számtalanszor :
én is fogságban vagyok, nem csak a madárkák,
mióta Kék Hercegem nem tud rendesen repülni.
én is fogságban vagyok, nem csak a madárkák,
mióta Kék Hercegem nem tud rendesen repülni.
Ha ő kint van (vagy legalábbis kinyitottam a kalitka ajtaját),
lehetőleg ki se mozdulok a szobából, hogy kéznél legyek, ha meg kell mentenem.
Csak hát így nem lehet élni : semmit se csinálok napok óta
(beleértve a táplálkozást is), amihez magára kéne hagynom Csuvikát.
Bezárni nincs lelkem, csak ha nagyon muszáj
(annál is inkább, mert vele együtt Csivikét is rabosítanom kell),
itt hagyni viszont nem merem - így aztán én húzom a rövidebbet :
be vagyok zárva a magam kalitkájába, hogy a madárkák szabadok lehessenek.
Tamás doktorral úgy beszéltük meg múlt csütörtökön,
hogy szerdán (azaz ma) beszámolok Csuvika állapotáról, telefonon.
Hívtam a rendelőt mindjárt délelőtt (bár Tamás ilyenkor mindig operál),
hogy mire lesz ideje beszélgetni velem, ott legyen az üzenet, hogy már kerestem.
Vélhetően nem jutott el hozzá az infó, mert a telefonja nem jött, hiába vártam.
Végül én hívtam újra, úgy kettő körül –
de megint csak az asszisztenssel sikerült beszélnem.
Most viszont hallottam, hogy Tamás értesült a hívásomról,
így már tudtam, hogy nem hiába várok. Jelentkezett is, egy jó félóra múlva.
*
Mindezt csak azért mesélem el ilyen részletesen,
mert a várakozás is része volt a mai raboskodásomnak :
semmibe se mertem belefogni,
míg tudtam, hogy bármelyik pillanatban megszólalhat a telefon.
A szerda elvileg a porszívózás napja – de hogy állhatnék neki porszívózni,
mikor annak a hangjától az ágyúdörgést se hallom, nemhogy a telefont ?
(ULTRA SILENCER a kis drágám – de csak a nevében. A valóságban ultra hangos.)
Pedikűröznöm is lett volna mit : abba se mertem belefogni, mert aggódtam,
hogy ijedtemben amputálom valamelyik ujjacskámat, ha megcsörren a telefon.
Könyvtárba is kellett volna mennem
(számítva arra, hogy pénteken esetleg más dolgom lesz),
de oda is vacilláltam elindulni, mert útközben nem szeretek beszélgetni,
pláne nem fontos dolgokról, fontos emberekkel.
Így aztán csak löktem az időt, hosszú órákon keresztül
(legalább haladtam a BABAGÁJ-BLOG meséivel,
amelyek még mindig csak 2008 novemberéig érhetők el, szégyenszemre) -
viszont a telefonra nagyon is érdemes volt várni.
Elsírtam Tamásnak, hogy Csuvika állapota nem javul, sőt inkább romlik,
a biztató kezdetek ellenére – és kértem, hogy legyen meg a már említett röntgen,
sőt esetleg egy vérvétel is, ha ez egyáltalán lehetséges, ilyen pici madárnál.
Lehetséges – mondta Tamás –, csak nagyon meg kell gondolni,
mit akarunk megtudni abból a nagyon kevés vérből, amennyit le lehet venni.
Hogy bármilyen hiánybetegsége lenne Csuvikának,
azt a Doktor Úr nem tartja valószínűnek,
ismerve a madárkáim ellátását és a körülményeiket.
Kérdeztem azt is, okozhatja-e Csuvika röpképtelenségét az a tény,
hogy közvetlen napfényt ő sose kap. Tamás azt mondta, hogy ki van zárva.
Sok madárka él úgy, hogy nincs része természetes fényben, mégis tudnak repülni.
Csuvikának pedig nagyon is jut természetes fény, csak nap nem süt rá soha.
A napfény-lámpát rám hagyta Tamás, hogy esetleg meg lehet próbálni -
de abszolút nem tűnt úgy, hogy nélkülözhetetlennek tartja.
Majd erre még visszatérek a személyes találkozásnál, ha el nem felejtem.
Korai volna még felmenteni és vállon veregetni magam
(majd a vizsgálatok remélhetőleg eldöntik, hogy mi az igazság),
mindenesetre Tamás Doktor nem tartja valószínűnek,
hogy Csuvika problémáit bármilyen tartási vagy ellátási hiba okozná.
Péntek délre kaptunk időpontot (azaz egy órára, de nálunk akkor még csak dél van),
akkorra kérjük szépen a drukkolást, teljes erővel.
Drukkolni pedig azért kell, hogy Csuvika túlélje a vizsgálatokat.
Nem mintha nem bíznék Tamásban ezer százalékig -
csak éppen kánikulát ígérnek az időjósok, és Csuvika utálja a meleget.
Félek, hogy a hőség meg a stressz együtt már sok lesz neki -
és ehhez jön még majd a röntgennel járó kábítás meg a vérvétel.
Borzasztóan félek, hogy összeomlik a kis keringése,
de Tamás szerint a hőség nem jelent plusz kockázatot.
Úgy legyen ! Tamás nem az az ember, aki a levegőbe beszél.
*
Ha a magam szempontjait nézem,
azt mondanám, hogy maradjon minden így, ahogy van,
azt mondanám, hogy maradjon minden így, ahogy van,
legalább a nagy melegek és nagy viharok idejére,
mert még mindig jobb egy röpképtelen madár, mint egy halott -
viszont szegény Hercegem nagyon el van keseredve attól, hogy nem tud repülni.
Betegnek változatlanul nem tűnik, élénk és jókedvű,
udvarol éjjel-nappal, fáradhatatlanul eteti Csivikéjét,
a kis csőre be nem áll egész nap, legföljebb eső előtt -
viszont nem érti, hogy mi történik vele,
és mindig roppant bánatos, amikor szembesülnie kell azzal,
hogy cserben hagyták a szárnyacskái.
Vagyis neki biztos nem mindegy, hogy tud repülni vagy sem.
Meg persze Csivit se lehet túl sokáig kínozni azzal,
hogy Csuvika miatt ő is be van zárva, ha én nem vagyok itthon,
vagy a szobán kívül szeretnék nyugodtan csinálni valamit.
Szegénykémet jobban megviseli ez a helyzet, mint Csuvikát.
Annyira édesen csalogatja folyton kifelé megrokkant lovagját,
magyarázza neki, hogy jöjjön csak bátran, hisz repülni jó -
aztán ha nem jár sikerrel, valósággal magába roskad,
és csak gubbaszt a kalitkában, mert egyedül nem szeret kint lenni ő sem.
Szegény Csuvicsek ma csak egyszer repült ki, nem nagy sikerrel.
A mászókát elérte ugyan, valahol az alsó részén,
de később mindenáron szeretett volna fölrepülni a szekrény tetejére, az ágaira,
és ebből persze hatalmas lepottyanás lett, hisz fölfelé nem tud repülni egyáltalán.
Jó sokáig kint volt a mászókán, de a hazafelé út kudarcától már megkíméltem :
odahúztam őt mászókástul a kalitka elé, mikor Csivike hazarepült,
még mielőtt nekivágott volna magától szegénykém.
Így is sokat tétovázott, gyűjtötte az erőt meg a bátorságot,
de végül gond nélkül elérte az ajtót, ahova igyekezett.
Nem volt a távolság egy méter sem – és még ezt is félt vállalni.
Így nem lehet élni egy madárnak, belátom.
Ugyanakkor tudom, hogy ha netán nem éli túl a pénteki napot,
sose fogom megbocsájtani magamnak, hogy nem hagytam inkább szerencsétlenkedni.
Ki tudná azt megmondani, mi lenne itt a jó megoldás ?
Képek ehhez a bejegyzéshez nemigen lesznek,
bár tündéri édeseket lehetne lőni nap mint nap Csuvikáról,
ahogy kapaszkodik fölfelé a mászókán, vagy éppen sétál a padlón.
Csakhogy nem fényképezem,
mert egyrészt elég baja van szegénynek a vaku villogása nélkül is,
másrészt nem lenne szép dolog megörökíteni (és mutogatni) azokat a pillanatait,
amelyek számára keservesek, és amelyekre biztosan kicsit se büszke.
Drága kicsi kincsem... csak még egyszer látnám önfeledten röpködni !
*
(2016)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
*
*
Új kommentek