>
Bizony, az lettem ma délben, szégyenszemre : tojásgyilkos.
Azaz dehogy gyilkos –
hisz úgy vigyáztam arra a gyönyörű kis tojásra, mint a szemem fényére.
Mintha nem is halálra szántam volna...
Óvatosan emeltem ki a helyéről, össze ne törjön,
jó puha papírba bugyoláltam szegénykét,
beraktam egy tejfölös pohárba, szalvétát gumiztam a tetejére -
és úgy dobtam a szemétbe, mintha koporsót temetnék.
Majd’ megszakadt a szívem – de hát nem volt más választásom.
Nem akarok több halottat erre a nyárra,
márpedig ebből a tojáskából nem lehetett volna más, csak halott fióka.
*
Már a tegnapi vacsoraosztásnál láttam, hogy mi készül :
egy idegen, fiatal kis tojócska ücsörgött a hosszú virágládában,
ami csak esőfogónak lett fölszerelve Lufika és Pufika pótfészke fölé,
a párja meg ott táncikált mellette-fölötte a rácson,
láthatóan megkergülve a szerelemtől,
meg a büszkeségtől, hogy milyen jó kis fészket talált az asszonynak.
*
Szegény, szegény galambocskák !
Legszívesebben velük sírnék, hogy nincs hol fészkelniük,
és a gyönyörű tojáskájuk is eltűnt -
de hát hogyan lehetne fészkelni abban a ládában,
amit a széltől, esőtől nemigen óv semmi,
továbbá alatta tátong az emeletnyi mélység ?
Még ha nem is hátra, hanem előre zuhannának ki belőle a majdani fiókák,
akkor is összetörnék magukat,
hisz a láda legalább egy méter magasan van az erkély betonjától.
Én meg nem akarok több halottat, épp elég volt Lufika és Pufika.
(Mintha ezen múlna... hogy akarom-e...
Sajnos teljesen mindegy, hogy mit akarok és mit nem,
a sors úgyis röhögve keresztbe tesz minden ártatlan örömömnek.)
Hiába tüntettem el délben a szegény kis tojást,
a szülők még nem adták fel a terveiket :
most is itt turbékol a szerelmetes kéményseprő
(mert feketék mind a ketten, a hím is meg a tojó is),
és biztos meglesz holnapra vagy holnaputánra a másik kidobni való tojáskám.
Annyira sajnálom őket – de hát több fészket már nem tudok varázsolni az erkélyre.
A nagyszoba erkélyét pedig nem adom : annál jobban féltem a picinyeimet.
Bár Csipikéék idejében volt egy-két olyan év,
amikor ezen az erkélyen is fészkeltek galambocskák -
de hát Csipiék nem röpködtek annyit, mint Csivike és Csuvika,
sokat voltak otthon, simán rájuk lehetett csukni a kalitka ajtaját.
Csuvika viszont kint van reggeltől estig :
hogyan látnám el a galambkákat, ha nem tudok kimenni az erkélyre ?
Meg persze a fertőzések se hiányoznak -
hisz végül is nem tudom, beteg volt-e Lufika és Pufika.
A belső erkélyre meg már nem fér több fészek -
pláne nem úgy, hogy ne legyen szembetűnő a szomszéd srác erkélyéről.
Előbb-utóbb majd csak beletörődik szegény kis fekete párocska,
hogy itt nincs a számukra kiadó albérlet.
Bár megszakad a szívem, ha végiggondolom, hogy esetleg máshol sincs...
Vagy hogy máshol majd még veszélyesebb helyen fészkelnek, mint nálam.
De hát nincs mit tenni : bele kell törődnöm,
hogy a környék összes galambja nem fészkelhet az én erkélyemen.
(Ami amúgy sem egy életbiztosítás, mint láttuk.)
Még ha a kipottyanás veszélyét nem is számolom
(bár persze nem lehet nem számolni),
akkor sem érné meg a felnőttkort a két gyerkőc a hosszú ládában
(sőt talán a tojáskák sem érnék meg a kikelést),
hisz ebéd- és vacsoraosztásnál ellepik a ládát (is) az idegen galambok,
a szegény kis tojó meg ma is elmenekült a tojásáról a felbukkanásomra :
összetaposná a tömeg már a tojásokat is, nemhogy a szerencsétlen fiókákat.
*
*
Isten ments, hogy ilyen megtörténjen !
A szülőknek most nagyon rossz (meg nekem is),
de a drága kis tojás nem szenved a kukában, mert még nincs benne élet.
Bár dobtam volna ki inkább Lufikát és Pufikát is, friss tojás korukban !
Legalább ezeket a kis fekete porontyokat megmentem most a szenvedéstől,
ha már őket nem sikerült.
*
Lufika halálát még csak-csak le tudtam nyelni valahogy,
de Pufikáéval sehogy se bírok megbékülni.
A halála utáni reggelen az ő édes kis hangjára ébredtem -
úgyhogy alighanem kezdek kissé belezakkanni a galambkáimba.
*
Azt meg már csak nagyon félve mondom, hogy azért van remény és kárpótlás :
jól láttam én valamelyik nap,
hogy a Gonci-szülők tornyosulnak egymás tetején az erkélyrácson !
Meg is lett az eredménye :
a Pufika halála előtti estén találtam a piros ládában egy újabb tojást.
Másnapra nem lett testvérkéje, de tegnapra igen.
(Reméltem, hogy másnapra meglesz a következő,
mert akkor lett volna rá némi esélyem,
hogy pont a születésnapomra kapjam a két pici Kisgoncit.
Így inkább az egyik szomszédasszonyom kapja majd őket a névnapjára -
ami rossz jel, mert az illető ki is tekerné a nyakamat,
ha tudná, hogy nálam galambok fészkelnek az erkélyen.
Valószínűleg nem tudja, mert ellenkező oldalra néznek az ablakai.)
*
Úgy látszik, hosszú lesz a nyár (vagy legalábbis a vénasszonyok nyara),
mert a galambkák biztos tudják, hogy mit csinálnak,
ha őszt éreznének, nem fognának újabb fióka-projektbe.
Azt hittem, e felől már nyugodt lehetek,
hisz úgy olvastam egyszer, még a kezdet kezdetén,
hogy a galamb augusztusig fészkel, utána már biztosan nem.
De hát úgy látszik, a galambkáim nem olvassák a szakirodalmat.
Pedig (az utóbbi egy-két hét eseményeinek fényében)
úgy hiányzott nekem ez az újabb aggódnivaló, mint üveges tótnak a hanyatt esés.
Viszont ha már itt vannak (és biztonságos fészekben születtek)
nem akarok beleszólni a sorsukba.
Lesz, ami lesz : azt kell elfogadni, amit hoz az élet.
Még akkor is, ha néha baromi nehéz.
De talán ezeknek a fiacskáknak majd több szerencséjük lesz...
*
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek