Most aztán tényleg kiakasztotta a cukiság-mérőt az én kis Tündérboszorkányom !
Még hétfőn történt a dolog (ma csütörtök van), csak nem értem rá elmesélni.
Továbbá képeket sem tudok mellékelni Csivike legújabb műsorszámához,
legföljebb hasonlókat
legföljebb hasonlókat
(képen nem is látszana a lényeg, csak filmecskén),
mert nem számítottam rá, hogy valamit meg kell majd örökítenem vacsora közben,
nem készítettem oda a masinámat a kalitka mellé, hogy kéznél legyen.
Amúgy is nagy szerencse kellett volna hozzá,
hogy elkapjam pont a megfelelő pillanatot.
Pedig kár, mert Csivike olyat cselekedett hétfőn este,
amilyet még nem láttam tőle sem azelőtt, sem azóta, soha.
*
Csuvika napok óta meg van vadulva a szerelemtől
(és az udvarlás most Csivinek sincs ellenére – legalábbis hétfőn nem volt) :
szegény lovag estére már eléggé elfáradhatott,
hisz egész nap mást se csinált, csak ódákat zengedezett szíve hölgyének,
a szünetekben pedig lelkesen etette Őnagyságát.
Hogy honnan vette hozzá a muníciót, el se tudom képzelni,
mert leginkább a mászókán zajlott az élet, ott meg ugye enni nem lehet.
*
Mire a lefekvés előtti, közös vacsoráig eljutottunk,
Csuvikának már eléggé üres lehetett a bögyöcskéje -
ám enni még ekkor sem ért rá rendesen,
mert Csivike kényeztetése továbbra is fontosabb volt.
Viszont akadozott az ellátás, mert bármennyire is erőlködött szegény gyerek,
nemigen tudott már semmit a csőrébe varázsolni Csivike számára,
hisz feltehetően ő maga is éhes volt.
Csivike viszont türelmetlen.
Nem hittem a szememnek, csak mikor már vagy harmadszor láttam a jelenetet :
ha Csuvika nem nyújtotta a csőrét a Csivike által elképzelt tempóban,
a Kisasszony odalépett az alig nyúzott lovaghoz,
és finoman megkocogtatta a csőrét a saját csőröcskéjével,
hogy onnan kéri a hamit, mégpedig azonnal.
Közben tündéri édesen nyafogott, hogy “Még, Csuvika, méééég !”
Csuvika meg majd’ beleszakadt a nagy igyekezetbe,
hogy sikerüljön megfelelnie a hirtelen megnövekedett elvárásoknak.
Máskor a lelkét is kikönyörgi, hogy szabad legyen etetnie,
legalább egy-két falat erejéig -
most meg mást se csinált egész nap szegény feje,
csak Csivikét kényeztette, és még mindig nem volt elég.
*
Mondom : először el se hittem, hogy jól látom, amit látok.
Azt hittem, véletlen, hogy összekocódott a két csőröcske.
De nem.
Csivike mászott szépen Csuvika után,
amikor az fölment a kakasülőre egy kicsit pihenni,
és ott is lelkesen kocogtatta a finomságokat rejtő, lovagi csőrt.
Mindig kettőt kopogott rajta, se többet, se kevesebbet.
Összesen vagy hatszor láttam a jelenetet, úgy félórán belül :
ki van zárva, hogy tévednék.
Eddig ilyet sose csinált Őnagysága, és nem ismételte azóta sem.
Nem tudom, mennyire sikerülhet elképzelnetek az esetet, így videó nélkül -
én mindenesetre kis híján odaolvadtam a kalitka alá az elragadtatástól.
Banyácskám igazi tündér tud lenni, ha éppen olyan kedve van.
*
Csak persze nincs mindig olyan kedve...
A vén boszorkány jóval gyakrabban jön elő belőle, mint az imádnivaló tündérke.
Nem is meséltem a legutóbbi bejegyzésben egy állandó műsorszámát,
pedig hosszú hetek óta végigjátsszuk minden este.
Még jóval karácsony előtt találta ki magának, és azóta is ragaszkodik hozzá.
*
Az már régen nem újdonság, hogy Csuvika esténként föl se mer ugrani a helyére,
mert pontosan tudja, hogy Csivike úgyis lelöki onnan.
Illetve nem a saját helyéről, mert ott Csivi Boszi csücsül, minden áldott este.
Régebben ebből évekig nem volt gond :
mindig is Csivike döntötte el, ki melyik oldalon alszik aznap,
Csuvika pedig legtöbbször zokszó nélkül alkalmazkodott.
Alkalmazkodna most is az istenadta,
ha nem tapasztalta volna számtalanszor,
hogy hiába mászik föl engedelmesen Csivike helyére, beletörődve a helycserébe,
a Banya onnan is lelöki, mégpedig durván és fájdalmasan.
Így aztán Csuvika csak sír valamelyik középső boton esténként, már a takaró alatt,
és várja, hogy csináljak rendet, beszéljek Csivike fejével.
*
Heteken át veszekedéssel zárult a nap szinte minden este,
még úgy valamikor novemberben és decemberben -
de hát így nem lehet élni, ki kellett találnom valami békésebb megoldást.
*
Csivi Boszi pontosan tudja, hogy miről van szó,
amikor kérlelni kezdem őt, hogy menjen át szépen a saját oldalára,
engedje Csuvikát fölmászni a helyére – de persze eszében sincs szót fogadni.
Elfordítja a kis fejét, a szövegem pedig egyik fülén be, a másikon ki.
Csuvika meg közben keservesen ordít, ez az aláfestő zene a párbeszédünkhöz.
A helyzet reménytelen, veszekedni meg már nem akartam karácsony környékén :
hirtelen ötlettel úgy tettem egy alkalommal,
mintha kakit törölnék le önfejű Banyácskám feneke mellől a kakasülőn.
Rég tudom, hogy ettől nem ijed meg, de nem is szereti, ezért odébb lép egy picit.
*
Be is jött az elképzelésem : Csivike átsétált a saját helyére.
Én meg úgy reagáltam, mintha magától tért volna jobb belátásra,
mindenféle papír zsebkendő és kaki-törölgetés nélkül.
Dicsértem Őnagyságát, ahogy a torkomon kifért,
hogy ő milyen aranyos és szófogadó, imádnivaló madárka,
milyen szépen a helyére engedi Csuvikát.
Sőt még Csuvikának is lelkendeztem egy sort,
hogy nézze csak meg, milyen kis tündér ez a Csivi Madár,
menjen föl nyugodtan a helyére, egész biztosan nem fogja bántani senki.
*
A madárkák csak néztek rám döbbenten és gyanakodva,
hogy a szegény Mami nyilván megzakkant,
hisz mind a ketten pontosan tudták,
hogy Csivike egyáltalán nem akart jó kislány lenni -
de azért Csuvika fölmászott a helyére, Csivike meg fürdött a váratlan dicsőségben.
Nem hagytam abba zengzetes dicséretét végig, míg pakoltam rájuk a rengeteg takarót,
így szegény madár kénytelen volt ellenállni a csábításnak, hogy lelökje Csuvikát,
mert az nem illett volna a dicshimnuszos hangulatba,
Csivike pedig imádja hallgatni, hogy ő milyen jó kislány.
*
Azóta ez lett a minden esti, állandó műsorszámunk,
pedig még jóval karácsony előtt történt a dolog.
Csivike minden lefekvésnél Csuvika helyére ül föl először,
és szép szóra általában nem is hajlandó onnan elmozdulni.
De azért én kérlelem hosszasan, mert ez is része a mi kis cirkuszunknak.
Mivel ő nem mozdul, egy idő után bedugom a kisujjamat a rácson,
és megérintem vele a lábacskáját.
Sokszor még hozzá sem érek, Csivike máris iszkol a saját helyére,
és önelégült képpel hallgatja a tirádáimat arról,
hogy ő micsoda egy szófogadó, példásan viselkedő madárka.
Talán még el is hiszi, hogy önszántából ment a helyére, nem én zavartam oda.
*
Mindenesetre mióta ezt kitaláltam (hogy dicsérem, amikor pirongatnom kellene),
azóta béke van, és Csuvika csak nagyon ritkán landol a kalitka fenekében.
Legalábbis lefekvéskor... mert minden helyzetre azért még nincs orvosságunk.
*
*
Bónusznak (vagy elrettentésnek) pedig kaptok egy családi szelfit,
abból az alkalomból, hogy ma délután átestem az aktuális kopasztáson.
Biztos megirigyeltem a madárkáktól a vedlést...
*
*-
-
(2016)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek