Nem azért baj ez a bolond időjárás, mert engem földhöz vágott rendesen az egy nap alatt húsz fokot emelkedett hőmérséklet a napokban, és azóta is félig kómában őgyelgek, mint aki nincs is teljesen magánál – hanem azért, mert kivételesen most Csuvi Uraság zakkant meg a fölöttünk grasszáló frontoktól (eddig inkább Csivike volt érzékeny az időváltozásra), és olyan szokásokat vett fel hamarjában szegénykém, hogy a viselkedésével lassan engem is az őrületbe kerget, nemhogy szegény szomszédokat, akik nyilván velem együtt kénytelenek élvezni Csuvika menetrend szerinti őrjöngéseit, még ha szelídített formában is. Soha ki nem néztem volna ekkora hangerőt egy pici kis hullámosból, pedig már hét és fél éve hallgatom őket, és tanulom, hogy mire képesek. Csuvika sokra – ordibálás terén alighanem többre, mint a fajtársai.

Nincs kizárva persze, hogy Kékséges Kakaskám nem csak tavaszt érez (noha e pillanatban éppen ősz van odakint), hanem saját indíttatásból is meg akarja mutatni, ki az úr a háznál : a helyzet hasonlít kicsit a fészkelés előtti állapothoz, amit pár éve láthattam az eredeti madárkáimnál. Drága Csupikámnak is elég nagy lett a szája, ő is átvette egy rövid időre a parancsnokságot házsártos asszonykája fölött, amikor úgy találta, hogy eljött a fészekrakás ideje – pedig ő egy szolid-szelíd, békés kis lélek volt, aki mindenek felett imádta Csipikéjét. Csuvika amúgy sem a nyugalmáról híres : ha egyszer úgy dönt, hogy ő az úr a háznál, lesz itt majd nemulass mindnyájunknak. Egyelőre azonban más jelét nem látom az esetleges násznak, csak ezt az egyet, hogy Csuvika nagy mellényt öltött (még a szokottnál is nagyobbat), Csivi pedig tűri.

Csak ámulok napok óta, hogy tündér Boszikám alig eszik : ő aztán nem az a madár, aki folyton megijed a saját árnyékától, pláne nem riad vissza a nehézségektől, ha a pocakjáról van szó – most meg mégis képes elnézni, hogy Csuvicsek időnként elüldözi őt az etető mellől vagy a tenyeremről. Mindig azt hiszem, hogy a szerelem dúl Csuvikában, azért nem hagyja nyugodtan enni Csivit, mert ő akarja etetni a csőréből – aztán döbbenten tapasztalom, hogy nem erről van itt szó (vagy legalábbis nem mindig) : ha sikerül elüldöznie szíve hölgyét, a Hős Lovag azonnal elfeledkezik a lelkében dúló lángolásról, és boldogan veti magát a hamira, amit sikeresen megszerzett magának. A bendője meg feneketlen : hiába etetem őt külön vagy félórán keresztül, ez nem garancia arra, hogy utána Csivikének is jut legalább öt perc, amikor nyugodtan ehet.

Épp az este volt egy ilyen jelenet : Csivike bóbiskolt, nem akart enni, Csuvika egyedül dőzsölt legalább félórát a tenyeremben. Magától hagyta abba, amikor már nyilván füléig ért belül a zabocska, annyit evett belőle. Látva, hogy szabad a kezem, Csivike is lemászott a kakasülőről, hogy most majd ő következik : ám ha azt gondoljátok, hogy nyugodtan ehetett szegénykém, hatalmasat tévedtek. Fél percet se kapott Csuvikától, pedig más rendes madárka már kipukkadt volna attól a zabmennyiségtől, amit Csuvi Uraság magába tömött. Az én kis éhenkórászom azonban még ekkor is félt, hogy kimarad valamiből : talán úgy gondolta, hogy Csivikének finomabb zabocskát adok, mint amilyet ő kapott. Vagy háromszor visszarettent a neve hallatán (okos madár : érti a feddő hangsúlyt, és szót is fogad), de negyedszerre már csuvikázhattam én akármilyen zordan, mégiscsak fölugrott ő is a tenyeremre, hogy Csivike adagjából is csipegessen magának némi ellátmányt. Csivilány meg tűrte – és ez az, ami merőben szokatlan. Viszont a fészkelés előkészületeinek semmi egyéb nyomát nem látom, csak ezt az egyet : hogy Pici Tündérem behódolni látszik Csuvikának. Bár azért ez sem egyértelmű, mert nem mindig van így – viszont idáig nem fordult elő egyáltalán.

Tegnap nem filmeztem a kezemért folyó harcot, viszont vannak filmecskék egy-két héttel ezelőttről, amiket még nem adtam közre itt a blogban. Láthatjátok rajtuk, hogy Csuvika nem egy sértődékeny valaki (legalábbis az etető mellett biztosan nem) : ha Csivi százszor elzavarja, százegyszer pattan vissza, mint valami kis gumilabda.
Én meg csak állok, és játszom a konzolt… Mert persze mindez (ami százezerszer lejátszódik minden áldott este) kizárólag a kezemben tartott edénykén bír történni : Csuvika annak a széléről szeret udvarolni, ugyanis onnan esik csőrre neki Csivike, aki a jobb első sarokboton csücsül, mert ott szokott vacsorázni. Az élvezet kissé még fokozható, ha nem csak a jobb kezem tartja az etetőt, rajta Csuvikával, hanem a balban ott a fényképező, hogy próbáljak emlékeket produkálni vele az utókornak. Ezeken a csőrözős filmeken sajnos rács mögött láthatók a picikéim, mert túl közel vannak a kalitka elülső falához, öt centiről nem lehet se filmezni, se fényképezni.

Tegnap kalitkát zuhanyoztam, ami máskor is elég hosszú műsor, most meg főleg az lett, mert egyrészt a szorgos csőrök számtalan rombolását kellett rendbe hoznom, másrészt nem most futom a csúcsformámat – de inkább csak azért említem meg az egészet, mert a vége felé megint csak volt Csuvikának egy sajátságos magánszáma.

Elkezdtem a takarítást már délután kettőkor (előbb nem lehetett, mert fél kettő körül szoktam etetni a galambkákat, és nem akartam kettévágni a zuhanyos műsort a sarokra való leszaladással), de bizony hat óra is elmúlt, mire teljesen kész lettem mindennel. A madárkáknak ilyen sokáig azért nem kellett (volna) várniuk a hazavonulással : úgy jött ki a lépés, hogy a vacsoraosztás idejére (ami fél hatkor van), pont át tudtam adni nekik a csillogó-villogó lakosztályukat, frissen dugig tömött etetőkkel. Igen ám – csakhogy nekem még akadt egy kis dolgom odakint, továbbá ebédelnem is éppen ideje volt, délután hat körül. Madárkáimnak is nagyon kijárt már a vacsora, hisz hajléktalanul töltötték az egész délutánt, alighanem alaposan megéheztek, nem is csodáltam, hogy Csuvi Gyerek (szokás szerint) ordít, ez egyszer jogosan.

Ám hiába adtam át a kalitkát, hiába mondtam, hogy szabad a pálya, lehet most már hazarepülni – Csuvika csak ordított tovább, és még véletlenül se célozta meg a szép tiszta ketrecet. Ültek szegény kis hontalanjaim az ágaikon, a közelebbi szekrény tetején , vágyakozva bámulták a lakásukat, és vállvetve zokogtak, hogy ők éhesek.

Haza azonban nem repült egyik sem.

Úgy tudtam, mintha mondták volna, hogy mi bajuk van – segíteni azonban nem értem rá, mert eddigre már nekem is elegem volt a tevékeny életmódból, szerettem volna rendesen elvégezni mindent, és csak akkor leülni, amikor tényleg elmondhatom, hogy befejeztem a takarítást. Pedig sejtettem, hogy jól értem, Csuvika miért kesereg és miért nem megy haza. Igazam is lett. Addig sivákolt a szekrény tetején szegénykém, míg be nem jöttem végleg a szobába, és be nem kapcsoltam a gépet. Amint lerogytam a székemre, Csuvicsek már süvített is befelé a kalitka ajtaján, Csivikével a nyomában, hogy boldogan vessék magukat mindketten az etetőkre. De ha még másfél órát kint töltök a konyhában, ők másfél óráig zokogták volna bele a világba, hogy nem tudnak hazamenni. Akkor most ki is nálunk a számítógép-függő ? A madárkák vagy én ???

 (2014)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :