Jaj, Kedveskéim… annyi mesével vagyok már adós nektek, hogy komolyan azt se tudom, melyik végén kezdjem ! Mert ugye az említésre méltó dolgok mindig akkor történnek, amikor valamiért nincs módom hosszabban a gép előtt ücsörögni : ha volna időm mesélni, még véletlenül se történik semmi. Most meg akár rögtön kezdhettem volna az újabb beszámolót, közvetlenül az előző (odúnézegetős) mese után, ugyanis drága pincurkáim vélhetően olvasták, hogy mit firkálok éppen, és még aznap este rám cáfoltak. Lett itt akkora, nyalós-falós szerelem, egyik percről a másikra, hogy azt hittem, máris készülhetek a nagymamaságra, tojáskákat hoz nekünk a Jézuska.

Aztán a lelkesedés le is lohadt, ugyanolyan gyorsan és váratlanul, mint ahogy keletkezett, bár Csuvikán nagyon rajta van a bikaság, szegénykémen – csak hát közben ránk talált ennek a németországi szuperviharnak az oldalszele, és teljesen kifordította önmagukból a madárkákat. Csivike amúgy is nehezen viseli az esőt meg az eső közeledtét, de most Csuvika is meg van őrülve, akinek amúgy semmi baja az esővel, csak az égzengéstől fél. Ő máskor is egy hangos madárka, de amit most művel, második napja, az már elég nehezen viselhető – aggódom is a szomszédok nyugalma miatt. Szerencsére nem ordít folyamatosan, de naponta többször is méregbe gurul, és minősíthetetlen stílusban, üvöltve veszekszik a világgal. Ha értenék papagájul, biztos elpirulnék a szövege hallatán, mert azt ki lehet érezni az indulatából, hogy ő most káromkodik, csak a maga nyelvén.

Ott tartottunk tehát, hogy kitört a nagy szerelem. Nem győztem ámulni és olvadni, hogy milyen tündérek a pincurkáim (filmeztem is őket, de még nem tudom, lett-e belőle valami) : puszilták, etették, kényeztették egymást órákon keresztül. Csuvi hűségesen vakargatta Csivike viszkető fejecskéjét, a kisasszony meg szinte dorombolt, ahogy igazgatta a kobakját Csuvika csőre alá. Képet nem is csináltam a Nagy Összeborulásról, mert vétek lett volna a vakuval megzavarni az idillt. Azt hittem, valami már elkezdődött, és talán békésebb napoknak nézünk elébe, a megszokottnál remélhetőleg kevesebb cirkusszal, irigykedéssel és veszekedéssel.
Hogy hatalmasat tévedtem, azt talán mondanom sem kell.

Még ugyanaz nap késő este, amikor dúlt az égig érő szerelem, Csuvikára megint rájött a fuldoklás, ezúttal homokevés közben. A kezemben tartott edénykéből csipegetett szegénykém, és egyszer csak öklendezni kezdett, szinte ugyanúgy, mint amikor azt hittem, hogy megfullad. A homokot néhány perccel előbb ellenőriztem, kiszedegettem belőle kiskanállal a legkisebb maghéjat is : egészen biztos, hogy abból nem nyelhetett be semmi ártalmasat. Mint később kiderült, nem is nyelt : kizárólag homokszemcséket spriccelt szanaszét szegénykém, amikor végre sikerült kiöklendeznie, ami megakadt a torkán. El nem tudom képzelni, mi lehet a baj : idáig nem volt jellemző, hogy Csuvi fuldokoljon, most meg folyton félrenyel. Már arra gondoltam, hogy talán valami kis daganat nő a szájában vagy torkában, ami akadályozza a táplálék útját. De bízom benne, hogy csak rémeket látok. (Sajnos halottam már ilyet, hogy egy hullámosnak a szájpadlásán nőtt daganat. Meg is operálták, túl is élte, de később kiújult a dolog.)

Vagy ha ez nem, akkor a mohóság lehet a baj. Mindig mondogatom kis bolondomnak, hogy lassan egyen, nyugodtan, nem veszi el tőle senki – csak hát ez sajnos nem igaz, és ezt Csuvika ugyanolyan pontosan tudja, mint én. Tiszta idegroncs már szegény madár, mert Csivi Boszi mellett tényleg muszáj habzsolnia, ha nem akar éhen halni, ugyanis sose lehet tudni, melyik pillanatban dönt úgy a Banya, hogy Csuvika már pont eleget evett. Ilyenkor egyszerűen leveri őt a tálja mellől, és nem engedi tovább enni.

Csuvika tehát szenvedett és öklendezett (megint elég hosszú ideig, legalább tíz percig) – én meg néztem és sajnáltam. Nem kérdeztem ugyan rá sem orvosnál, sem Legszakértőbb Szakértőmnél, de nem tudom elképzelni, hogy hasznos volna azt cselekednem ilyen esetben, amit Zita javasol (ő Csuvika tenyésztője) : ha rázni kezdeném lefelé szegény madarat, mint egy lázmérőt, abból csak agyvérzés lehetne, semmi más. De odáig talán el se jutnánk, hisz amúgy is levegőért kapkod a szerencsétlen : ha ilyen állapotban kergetni kezdeném a kalitkában (mert megfogni nem hagyja magát), az akkora sokk volna a megrémült madárnak, hogy menten összeomlana a kis keringése. Szerintem igenis vannak olyan esetek, amikor semmit se tehet az ember, mert a segítő szándékával esetleg többet árt, mint használ. Ráadásul most tudtam is biztosan, hogy semmit nem nyelhetett be, amit ki tudnék ugrasztani belőle – és ebben igazam is lett, hisz kizárólag homokot köhögött fel végül. Mit rázhattam volna ki belőle ?
A homokszemeket ???

Csuvika rémülten fuldoklott, Csivikének pedig esze ágában se volt osztozni az aggodalmamban, vagy izgulni a párja (???) életéért, akivel egy félórával előbb még a legmeghatóbb szeretetben édelgett : szabályosan feldühödött Csuvika rosszulléte láttán, és üldözni kezdte a szerencsétlent kalitkaszerte – talán ki akarta zavarni onnan, hogy ne legyen szem előtt. Majd’ megszakadt a szívem szegény Kékséges Kakaskámért, akinek ily módon nem volt elég a baja, még Csivike elől is menekülnie kellett, mert a Banya bizony nem tűri, hogy a jelenlétében valaki haldokolni merészeljen. Döbbenetes élmény volt látni, hogy az én imádott tündérkém micsoda gonosz és szívtelen kis némber – de hát a felismerés már nem újdonság, sajnos, mert ugyanezt megfigyeltem Csipikémnél is, amikor egyszer Csupi nagyon beteg volt. Ő se tűrte meg maga mellett a gyengélkedő párját, pedig ők tényleg szerették egymást, nem is eredménytelenül. Úgy látszik, a hullámos tojócskák így vannak kitalálva, hogy csak egészséges hímet tűrnek meg maguk mellett. Vagy csak én fogtam ki pont ilyeneket.

Csuvika aztán szerencsésen kiöklendezte a homokszemeket, és ezzel helyre is állt a világ rendje. Legalábbis arra az egy estére… Mert én azért egy kicsit sem vagyok nyugodt e felől, hogy mi akar lenni nála ez a gyakori félrenyelés. Megkérdem majd az orvosunkat, ha megyünk a jövő héten karmot vágatni.

A múltkori fuldoklás rejtélye viszont véletlenül megoldódott a napokban, és kevés híján frászt kaptam tőle : volt alkalmam megtekinteni, hogy mit nyelhetett be Csuvika, amikor tényleg majdnem megfulladt. Ha hiszitek, ha nem : egy hosszában félbevágott amerikai mogyorószemet találtam a SNOBY nevű (egyébként jó minőségű) eleségben, amikor kanalaztam be a tartóból az etető edénybe. Hosszabb volt, mint Csuvi csőre ! Szorosan rátapadt a sötétbarna maghéj : egészen biztos, hogy ugyanilyet köpött ki Csuvika, amikor először fuldoklott – csak szerencsére az a fél mogyoró el volt törve, azért volt akkora, mint egy borsószem. Na de egy hullámosnak az is halálos méret ! Ha ilyet nyelt volna be szegénykém, amilyet most találtam, egész biztos, hogy nem éli túl ! Stimmelt a hangja is, hisz koppant a kalitka fenekén : én azt hittem, hogy valami kis kavics. De egy mogyoródarab szintén tud koppanni, a színe pedig ugyanolyan volt annak a múltkori valaminek, mint ezé a mogyorószemé. 

Tényleg nem lehet az ember eléggé óvatos…
Ezt a SNOBY-t azóta veszem a madárkáimnak, mióta nem tudom a PRESTIGE keverékek belga gyártójának a CLASSIC nevű hullámos eleségét beszerezni. Azt nem árulja sem a FRESSNAPF, sem az ÁRKÁD, kedvenc állatüzletem tulajdonosa meg nem szívesen megy el érte Vecsésre (ott van a magyarországi forgalmazó), mikor gyakorlatilag csak én vásárolom ezt a fajta eleséget, senki más. (Eleve kevés a madaras vevője.) Így elkezdtem keverni a PRESTIGE produktumát a SNOBY-val,  mikor már nehezen jutottam hozzá, később meg csak az maradt a zöld tálkában, miután a kedvenc végképp eltűnt a boltból. Eddig nem is volt vele semmi baj, Csuvika imádja, majdnem csak ő eszi egyedül. De hogy mogyorószemek legyenek egy hullámos keverékben... ! Tiszta horror ! Már nem győzöm vizslatni a magokat, hogy mit adok a tálkákba… 

Adós vagyok egy vidámabb történettel is, bár az is épp elég ijesztően kezdődött. Hosszabb ideig kint voltam a konyhában, mert éppen ebédeltem, és egyszer csak arra kaptam föl a fejemet, hogy Csuvika kétségbeesetten ordít idebent. Teljesen világos volt, hogy nem mérgében, hanem azért, mert valami baj van. Rohantam be rögtön, hogy melyiküket kell megmentenem és honnan – ám mindkét gazfickómat a kalitkában találtam. Üldögéltek egymással szemben, a két középső boton, és Csuvika még a jelenlétemben is rémülten magyarázta, hogy itt valami szörnyűség történt.
És valóban : első körben annyit bírtam megállapítani, hogy Csivike valahogy furcsán, rendellenesen tárogatja a szárnyait, ahogy sose szokta. Meg a pofija is bizonytalan volt, mint aki nem tudja, hogy most jót csinált vagy rosszat, vagy mintha azt nem tudná, hogy éppen mi történik vele. Én meg pláne nem tudtam, hogy mi ez az egész.

Már kezdtem rémeket látni, kérdezgettem a kis drágámat, hogy jól van-e és mit csinál a szárnyával, mikor véletlenül lejjebb esett a pillantásom, a madárkák alá, konkrétan a kalitka fenekére. Ott pedig azt észleltem, hogy tocsog és úszik minden – vagyis Csivi Őnagysága ismét fürdőt vett az itatóban. A szárnyait éppen szárogatja, azért tartja őket kissé szokatlan pózban. Vizesnek nem volt annyira vizes, hogy az feltűnt volna : ha nem látom a tócsát az itató alatt, azóta is izgulnék, hogy mi ütött Csivikébe, miért lógatta a szárnyacskáit, minden érthető ok nélkül. (A madárnál a szárnyak lógatása általában betegség jele.) Vagyis ez volt az a nagy tragédia, amitől Csuvicsek halálra rémült : Csivikéje megfürdött, sőt az sincs kizárva, hogy közben (ne adj’ Isten) még őt is lespriccelte. Csak hallottátok volna azt az elkeseredett ordítást, amivel hívott segítségül ! Legszívesebben kikaptam volna a helyéről, hogy össze-vissza pusziljam.

Most már talán mindenről beszámoltam, csak a Mikulás van hátra. Amint ma már kommentben említettem a vendégkönyvben, idén nem aratott túl nagy sikert nálunk a Nagyszakállú, még ha a képecskéken vagy filmeken ez nem is látszik. Igyekeztem elkapni azt a pár ritka pillanatot, amikor a célszemélyek egyáltalán hajlandók voltak tudomást venni az árválkodó ajándékaikról – de sajnos nem ez volt a jellemző. Máskor megőrülnek, sőt ölre is mennek a tojásos rúdért (ami a legkedvesebb csemegéjük, ám nagyon ritkán kapják, mert csak finom, de nem egészséges), most meg éppen csak nyugtázták, hogy megjelent a kalitkában, aztán órákig rá se néztek. Az alma csizmák valamivel nagyobb sikert arattak, de azokból is szinte érintetlenül dobtam ki az egyiket. Csuvi nagyon édes volt, mert önkritikusan beérte a köles-virgáccsal : azt kezdte szemezgetni, mert úgy gondolta, hogy azt biztos neki szánta a Mikulás.

Pedig Csivike jobban megérdemelné ! Komolyan nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek ma este, látva Banyácskám soron lévő cirkuszát. Tündérien indult az ágyba készülődés : míg én az esti szertartásaink utolsó tennivalóit intéztem, Csuvi Lovag készségesen vakargatta, puszilgatta Csivike fejét, ő meg csukott szemmel élvezkedett, nyüszítve közben a gyönyörűségtől.
Ez így ment vagy negyedórán keresztül, közvetlenül a lefekvés előtt – de annyira közvetlenül, hogy nem is maguktól hagyták abba az enyelgést, hanem én vetettem véget neki azzal, hogy rájuk terítettem az éjszakai takarót. Minden okom megvolt arra számítani, hogy most az egyszer lesz egy nyugodt esténk, hisz csak nem veri le a botról ez az áldott lelkű nőszemély azt a Csuvikát, aki idáig hűségesen kényeztette. Hát nem a fenét ! Még föl se raktam a takarót, szegény Kékségem már visítva repült – de nem a szárnyain, hanem lefelé a kakasülőről, miután imádott arája jól fejbe csapta. Aztán még vagy hatszor, gyors egymásutánban… Akármelyik oldalra vackolt be szegény Csuvi, Csivi mindig leverte, mert ő akart aludni a bot mindkét végén. Csuvi Gyerek végül már majdnem kirepült a kalitkából, annyira el volt keseredve, hogy neki ma éjjel sehol sem szabad aludnia.

A cirkusznak végül az vetett véget, hogy fölnyúltam a kakasülőhöz, és marokra fogtam Csivikét (anélkül, hogy levettem volna a botról). Ezen annyira meglepődött, hogy nem is próbált menekülni, viszont kalapált a kis szíve rendesen, éreztem a kezemmel. Amit ebben a pózban magyaráztam neki, azt aztán kegyeskedett végre megérteni, és a továbbiakban nem gyilkolta Csuvikát. Viszont később nem kérte az ujjamról a vizecskét, vagyis vélhetően erősen a lelkébe gyalogoltam szegénykének.

(2013)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :