Nézzétek, micsoda nagy eseményről maradtam le vasárnap este !
*
Gyengélkedő Hercegem kivárta szépen a mászókán, amíg kimegyek a szobából
(pedig akkor már vagy másfél órája csak azért ültem itt, hogy Ő Uraságát őrizzem),
és amíg én mit sem sejtve vacsoráztam a konyhában, Őkelme fölavatta a kötélhágcsót.
Azóta vártam erre a pillanatra, mióta csak megalkottam neki ezt a tüskés létrát
(tündéri kis filmecske születhetett volna a hosszú útról fölfelé) -
de hát a madárkáim nem is az én madárkáim lennének, ha nem tudnák pontosan,
talán még nálam is jobban, hogy mikor mire vágyom, mit szeretnék megörökíteni.
És naná, hogy ezeket a dolgokat kizárólag olyankor produkálják,
amikor én nem vagyok jelen, vagy éppen lemerült az aksi a fényképezőgépben.
(Bár Csuvika amúgy is hajlamos azonnal hazarepülni, ha eltűnök a látóteréből :
nem hinném, hogy szegénykém az én bosszantásomra fedezte föl pont akkor a létráját,
mikor nekem nem állt módomban fényképezni vagy filmezni őt.)
Természetesen többször is benéztem rájuk vacsora közben :
ültek és beszélgettek szépen a mászókán, nem volt semmi baj.
Aztán egyszer csak gyanús lett a csönd –
és bizony nem találtam őket az addigi helyükön, amikor bejöttem.
Sőt ! Csuvikát sehol se találtam, a vaksi szememmel.
A mászóka után a kalitkában kerestem,
és enyhén eszement állapotban konstatáltam, hogy ott sincs.
Meresztgettem a szememet a padlóra, de persze ott se láttam :
először azt hittem, bent dekkol szegénykém a fotel alatt.
Mindez pár másodperc alatt játszódott le, de elképzeltem már minden rémséget,
mire véletlenül a kötélre esett a pillantásom, és megláttam az én kis hősömet,
szép nyugodtan ücsörögve a létrája tetején, a nagy tálca pereme alatt.
*
Hogy mennyire örültem (és mennyire megkönnyebbültem), azt el se tudjátok képzelni !
A lényeg az volt, hogy épségben megvan Csuvika – de azért az sem akármilyen öröm,
hogy bevált az ötletem és ekkora géniusz a madaram :
igenis felfogta az okos fejével, hogy azokon a tüskéken ő föl tud mászni a kalitkához.
Csak az utolsó lépésre nem jött rá szegénykém : fényesen igaza lett Ildinek,
aki rögtön mondta kommentben, amikor a kötélhágcsó elkészült,
hogy a megérkezéssel baj lesz, mert Csuvika nem fog tudni fölmászni a tálcára.
Én viszont abban bíztam, hogy majd a kötél külső felén, a “hátán” mászik,
és akkor fölsétál gond nélkül magán a kötélen, az utolsó lépcsőfok után.
De hát sajnos nem így lett :
Csuvika vélhetően a kalitka felőli oldalon mászott, nem a fotel felőlin,
és így a tálca alá érkezett, ahol viszont nemigen tudhatta, hogy hol van.
De azért abban biztos lehetett, hogy jó felé indult és majdnem célhoz ért,
mert abszolút nyugodtan csücsült a magasban, várva sorsa jobbra fordulását.
*
Amennyire örültem a kötélhágcsó felavatásának és a sikeres mászásnak,
annyira meg voltam rémülve a kérdéstől, hogy most hogyan tovább.
Mivel teljesen szokatlan helyen parkolt szegény madár,
szinte biztosra vettem, hogy nem leszek képes segíteni rajta,
mert ha odalépek a közvetlen közelébe, ijedtében visszarepül a mászókára,
és kezdhetjük elölről az egész hazavonulási cirkuszt.
Súlyosan alábecsültem (már megint) az én kis gazfickóm képességeit !
Csuvika nagyon is jól tudta, hogy segíteni próbálok : eszében se volt elrepülni.
Igaz, én meg igyekeztem olyan megoldást találni, hogy ne kelljen őt megfognom,
sőt hozzá se érjek, hanem igenis önerőből érkezzen meg oda, ahova okosan elindult.
Magát a kötelet fogtam meg és mozgattam nagyon óvatosan, jóval Csuvicsek alatt :
kijjebb húztam a fotel felé, és meg is emeltem egy kicsit,
hogy Hős Vitézem föllásson a tálcára, és megértse, merre kell tovább mennie.
Így is lett.
Csuvika nem ijedt meg, nem repült el, hanem kapaszkodott erősen a tündér lábaival,
és amikor meglátta végre maga előtt a kalitkát, boldogan ugrott föl a tálcára,
mint aki szerencsésen hazaért egy életveszélyes kalandból.
A tálcáról aztán már nem volt nehéz hazajutnia,
bár örömében és izgalmában nem is használta az ajtóhoz vezető kis létrát,
(nem sétált el az ajtóig), hanem csak úgy a kalitka rácsára röppent föl,
és onnan ugrándozott a bejárathoz, különféle ágakon és rudakon.
*
Csivike az egész műsort előkelő idegenként szemlélte végig,
az izgalom vagy együttérzés legcsekélyebb jele nélkül,
imádott trónusáról a kalitka külső falán, ahonnan mindent jól lehet látni.
De azért Csuvika kalandos megérkezése végül őt se hagyta hidegen :
azonnal követte nehezen megtért lovagját a kalitkába,
és ott aztán olyan örvendezést csaptak, mintha ezer éve nem találkoztak volna.
Lefekvés előtt pedig almás tojással ünnepeltük Csuvika Nagy Mutatványát.
A kötélhágcsón való ücsörgésről nem mertem több képet csinálni,
nehogy a vakuval riasszam el szegény kis eltévedt vándoromat,
de vigaszul kaptok egy videót arról, hogyan jut fel Csuvicsek a mászóka tetejére.
Biztos ócska lesz a filmecske, hisz gyönge fényben készült és messziről
(még én se láttam) - de azért a lényeg talán így is látszik rajta.
*
A kötélhágcsó új helyére pedig már van elképzelésem,
csak persze egyelőre nem engedik a picinyeim, hogy meg is valósítsam.
Pedig nem csak vasárnap, szombaton is kint voltak mind a ketten, szinte egész nap,
és tegnap is alig bírtam (vérző szívvel) bent tartani Csuvikát a kalitkában,
hogy el tudjak menni vásárolni – de ma bezzeg nem akar kijönni egyik sem,
amikor itt ülök az orruk előtt, és röpködhetnének nyugodtan, amennyit akarnak.
Úgy meg nem akarom elkezdeni a kötélhágcsó átszerelését,
hogy ők bent vannak a kalitkában, mert ki kell fúrnom hozzá a tálca peremét,
és ettől alighanem halálra rémülnének, mert nem szeretik a szokatlan eseményeket.
Pedig reméltem, hogy ehhez a meséhez már prezentálom is a képet a kötél új helyéről.
Sajnos úgy tűnik, hogy ez nem fog sikerülni, de nem baj, majd meglátjátok legközelebb.
Egyszer majd csak kirepülnek az én kis röghöz kötött lustáim !
(Most esik az eső, és Csivike szerint ilyenkor szigorúan tilos elhagyni a kalitkát.)
*
(2016)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
Új kommentek