Juszt is elmesélem gyorsan a karácsonyfás napunkat,
mert már megüt a guta attól, hogy mindig mást kell csinálnom,
sose tehetem azt, amit szeretnék.
Borzasztó késő van, most se firkálnom kéne – de hát ez így nem élet,
hogy mindig csak a kötelezettségek, aminek örülnék, arra meg nem érek rá.
Most például annak örülnék, ha nem tűnne el nyom nélkül a tegnapi nap.
*
*
A karácsonyfa fölállítása hamarabb szokott megtörténni nálunk,
legalábbis úgy emlékszem : tötyögős vagyok, sokáig vacakolok mindennel -
pláne egy ilyen BORZASZTÓAN FONTOS dologgal, mint a karácsonyfa.
Az idei fölállítására meg mégis viszonylag későn vettem rá magam
(az okok eléggé ismertek, azt hiszem),
pedig ennyi munkát még sose adott szegény karácsonyfa, mint épp ez a mostani.
Tudtam, hogy így lesz, rá is szántam az egész napot.
Évek óta unatkozik a kisszobában a Világ Legszebb Műfenyője :
már akkor is tudtam, amikor megvettem,
hogy a madárkák mellett nem fogom használni,
de annyira gyönyörű volt és annyira IGAZI, hogy nem bírtam otthagyni.
Most meg verem a fejem a falba, hogy milyen buta voltam,
hány évet és hány gyönyörű karácsonyt vesztegettem el :
a madárkáknak eszükben sincs félni a fától, pedig ott áll közvetlenül mellettük.
Ezt máshova nem lehet tenni, mert túl kövér : a komódon nem férne el,
és még ha elférne is, nem mernék alatta aludni.
A kisebbek alatt se nagyon mertem soha,
de azokat simán átraktam éjszakára a kis asztalra.
Ennek viszont komoly súlya van, meg a gyertyái sem állnak olyan stabilan,
hogy naponta kétszer ide-oda hurcibáljam szegénykét.
(A gyertyák is megvannak már egy vagy két éve, azokat se használtam még soha.)
*
*
Már megint csak jár a szám, ahelyett, hogy a lényeget mondanám.
Pedig Csuvika már vacsorázik, és igaza van szegénykémnek :
kilenc óra múlt négy perccel, és nekem kilenckor az lenne a dolgom,
hogy szolgálatba álljak a kalitka előtt, mindenféle ücsörgés és firkálás helyett.
De juszt is mondom tovább.
*
*
A karácsonyfa igazában háromemeletes, több mint másfél méter :
ekkora a madárkák mellé tényleg nem kell,
tudtam, hogy csak a fölső két emeletét fogom használni.
Akkor viszont kicsit ki kell adjusztálni a középsőnek (jelenleg alsónak) a lábát,
hogy stabilan illeszkedjen a szerencsére abszolút megbízható talpba.
(Nem a saját talpába, mert az minden, csak nem stabil és megbízható.)
Egész évben gyűjtögettem a hibátlan papírtörlő meg klotyópapír gurigákat,
mert már tavaly ilyenkor elterveztem, hogy idén igenis ezt a fát állítom föl,
és tudtam, hogy szükségem lesz hozzá jó sok papírhengerre.
*
*
Először a kis bütyök kapta meg a szükséges borítást,
hogy ugyanolyan kövér legyen, mint a törzs többi része,
aztán meg a papírtörlő hengereket vagdostam pont olyan magasra, amilyen a talp,
és annyit tekertem-gumiztam belőlük a fácskám törzsére,
hogy csak erőszakkal lehessen beletuszkolni a talpba,ott pedig meg se moccanjon.
Nem is moccan, bombabiztosan áll – és még ott a három csavar is, ami rögzíti.
Sajnos az emelet nem áll ennyire stabilan, de hát azon nem tudok segíteni,
az az IKEA sara, nem az enyém.
Bár talán oda is be lehetne csúsztatni egy kis papírcsíkot,
hogy a legcsekélyebb lehetősége se maradjon az elmozdulásra.
*
*
Elkezdtem a tüsténkedést úgy délután kettő körül
(inkább még előbb is), és este fél hétre lettem nagyjából kész.
Eddigre már nem csak a karácsonyfa állt, de rajta voltak a gyertyák is,
amiket szintén nem lehetett félóra alatt helyükre varázsolni,
hisz még az elemeket is bele kellett pakolászni egyenként a húsz gyertyába,
meg azt is ki kellett találni (a legmegfelelőbb helyükön kívül),
hogy hogyan legyen biztonságos az elhelyezésük, mert bizony a csipeszeik gyöngék,
és túl vastagok is nekik a karácsonyfa ágai. (Szerintem egy igazi fenyőé is.)
Befőttes gumi lett a megoldás, amit el akartam takarni valami kis masnival.
de egyelőre lemondtam róla, mert akármit próbáltam, semmi se tetszett.
*
*
A gumikkal is hoztam a szokásos formámat, pedig ilyesmiben profi szoktam lenni.
Tegnap dupla gumit tekertem a gyertyácskák alá,
álltak is olyan biztosan, hogy készakarva se lehetett elmozdítani őket semerre.
Az eredménnyel roppant meg voltam elégedve,
ám az éjjel (már az ágyban) eszembe jutott, hogy nagy hülyeséget csináltam,
mert a túlságosan feszesre húzott gumik majd jól elpattannak,
és kilövik a gyertyákat, mint valami csúzli, esetleg pont rá a kalitkára.
Vagy ami szintén nagy baj lenne : nem a gumi adja meg magát, hanem a gyertya,
és egyszerűen letörik a csipeszéről, ha nem bírja el a gumi erejét.
Ilyen pompás lehetőségekkel szórakoztattam magam elalvás előtt, hajnali négykor -
és ha nem sajnáltam volna szegény madárkákat,
esküszöm, föl is kelek leszedni a gyertyákat, akármennyi is az idő.
A picinyeimnek azonban ez már tényleg sok lett volna,
úgyhogy hagytam mindent a helyén, bízva a jó szerencsében,
de alig vártam, hogy reggel legyen és megelőzhessem a bajt.
A gumikat kiiktatni nem tudom, mert nélkülük esetleg leeshetnének a gyertyák,
az viszont nem nagy tragédia, ha nem állnak annyira biztosan a helyükön,
úgyhogy a gumikat nyugodtan lazábbakra lehet cserélni.
Leesni lazább gumival se tud a gyertya, csak legföljebb elfordul az ág körül,
és akár fejjel lefelé áll meg, de maradni marad a helyén, az biztos.
Első körben piros gumikat találtam a megfelelő méretben :
tudtam, hogy ronda lesz, de a biztonság fontosabb, mint az esztétika.
El is tötyögtem egy órácskát a gumicserével – aztán délután egy másikat is,
mert addigra úgy találtam, hogy a piros gumi mégiscsak botrány,
ne legyen már ENNYIRE gagyi a karácsonyfám.
További félórás szerencsétlenkedéssel összevadásztam húsz egyforma fekete gumit,
és szegény fácskám megint kénytelen volt elviselni a gumik lecibálását.
Most már így marad, akárhogy is néz ki : feketék a csipeszek,
a fekete gumi a legkevésbé feltűnő rajtuk.
Mindenesetre sikerült harmadik nekifutásra elvégeznem azt,
ami máskor elsőre szokott sikerülni, tökéletesen, fele ennyi idő alatt.
*
*
A madárkák mindezt békésen tűrték, sőt érdeklődéssel figyelték :
Csuvika egy ideig lelkesen kommentálta az eseményeket,
ám később elhallgatott, és egyszer csak a nyöszörgésére lettem figyelmes.
Azt hittem, sírdogál.
Dehogy sírdogált : nyüszített a gyönyörűségtől.
Ugyanis Csivike puszilgatta, vakargatta a fejecskéjét,
ami sajnos megint szörnyen néz ki, még vadabbul vedlik, mint legutóbb.
Emiatt kicsit meg is vagyok rémülve, mert úgy emlékszem,
nem olyan rég volt az az utolsó vedlés, és ilyen gyakran talán nem kéne történnie.
De nem bízom a saját időérzékemben, majd utánanézek.
Csúnyán vedlenek mind a ketten, és attól félek, én rontok el valamit.
Hogy talán a szellőztetések alkalmával mégis megfáznak a millió takaró alatt,
vagy épp ellenkezőleg : délutánonként megfőzöm őket a fűtéssel.
A hullámos az eredeti élőhelyén bírja akár a napi negyven fokos hőingadozást is,
de lehet, hogy az enyémeknek mégiscsak jobb volna az állandó hőmérséklet.
Olyat viszont a konvektor nem tud produkálni : ha bekapcsol, iszonyú meleg van,
kikapcsolás után viszont csak akkor kapcsol be újra, mikor már meg lehet fagyni.
Lehet, hogy ez tesz be a madárkáknak :
hogy óránként többször is változik a hőmérséklet hűvösről nagyon melegre.
Bár persze eddig is így volt, és sose lett tőle semmi bajuk.
Vagy talán a sok szokatlan esemény... a stressz is okozhat vedlést, úgy tudom.
Mostanában háromszor is volt vendégünk, meg ez az egész egeres cirkusz...
Talán így jön ki a madárkákon a sok izgalom.
Nagyon sajnálom szegénykéket, főleg Csuvikát, mert szörnyen néz ki a fejecskéje.
*
*
Mindenesetre meglegyintett minket tegnap a karácsony szele :
annyira édesek voltak a picinyeim egész délután, olyan béke volt és nyugalom,
mintha csak tudták volna, hogy ünnepre, mégpedig nagy ünnepre készülődünk.
Szerintem tudták is.
Okos pici boszorkányomat határozottan csalódottnak láttam az este :
egyértelműen várt valamit, és rosszkedvűen vette tudomásul, hogy hiába.
Szinte biztos vagyok benne, hogy az almás tojást várta,
meg egyáltalán azt, hogy legyen valami folytatása a délutáni hajcihőnek.
Azt hihette szegénykém, hogy tegnap van a karácsony,
és rémlett neki, hogy ahhoz más is jár, nem csak egy félig feldíszített karácsonyfa.
*
*
Bármilyen békésen is szemlélték a karácsonyfa születését,
azért én aggódtam, hogy kijönni majd nem mernek a kalitkából,
hisz tényleg nagyon közel van hozzájuk a fa, ami mégiscsak szokatlan.
De Hős Vitézem erre is rácáfolt.
Csivike tényleg nem jött ki az ajtón, mióta áll a fa (bár előtte se nagyon),
Csuvika azonban már az este ugyanúgy ült és szövegelt a lépcsőjén, mint máskor.
Szó sincs tehát arról, hogy félnének a fától, bármilyen közel van is hozzájuk.
*
*
Az én dolgomat viszont rendesen megkavarta a fácskánk :
nincs honnan kiszolgálni a picinyeimet, hisz a nagy asztal az ő kiszolgáló asztaluk.
Kénytelen vagyok naponta kétszer odahúzni a kis asztalt a kalitka mellé,
ami viszont a szomszédoknak se lehet mindegy alattam-fölöttem,
mert baromi nehéz a kis asztal, fölemelni nem tudom, húzni kell a padlón.
Próbálom nagyon lassan és óvatosan tologatni, de hát ez mindenképpen hangos.
Amúgy nem rossz, bár szűk a hely :
a világítás itt sokkal jobb, mint a nagy asztalnál.
és valahogy sokkal bensőségesebb közvetlen közelből kiszolgálni a madárkákat.
*
*
Ez lesz a hatodik karácsonyunk együtt... Csipikééknek csak ennyi jutott.
Amúgy Csivike a múlt héten lekörözte Csipikét :
nem volt alkalmam erről külön megemlékezni, pedig annyira szerettem volna.
Imádott (és pótolhatatlan) Csipikém 2035 napig volt velem,
Csivikének pedig pont Luca-napra esett a 2035. napja.
Aznap jött a gázos konvektorokat ellenőrizni, bojlert mosdatni :
egész nap őt vártuk, nem tudtam Csipikéről megemlékezni.
Másnap meg vendégeim voltak, megint nem lehetett blogot írni.
Aztán meg már mindegy volt, hogy mikor említem majd meg,
ha egyszer a maga idején nem írhattam róla.
Pedig megért volna egy külön mesét...
Irtó furcsa érzés, hogy Csivi már több napot töltött velem, mint annak idején Csipi.
Szegény kicsikém.... nekem még mindig ő az “új madárka”, és Csipike az igazi.
De azért nagyon remélem, hogy nem csak napokkal,
hanem hosszú évekkel is lesz módja megelőzni drága Csipikémet.
*
*
*
*
(2017)
*
*
Új kommentek