Képzeljétek, hogy jártunk tegnapelőtt este
(csak tegnap nem volt időm beszámolni róla, és ma sincs sok kedvem hozzá) :
majdnem elvesztettük kicsi boszorkámat, tündérkémet, angyalkámat,
az én kis mindenemet, pici Csivikémet.
*
*
Pedig olyan szépen indult az este !
A nagy rémület előtt pár perccel még olvadoztam a gyönyörűségtől,
mert véletlenül úgy esett, hogy Csuvika egyedül ült fönt a kakasülőn,
én meg kihasználtam az alkalmat, nyújtottam föl neki az itatót a rácsos labdához,
hogy egyszer végre ő is nyugodtan ihasson onnan, ahonnan csak Csivike szokott.
Sikerült is : Csuvika sem menekült el, Csivike se tiltakozott,
csak nyújtogatta a nyakát fölfelé, hogy mi történik ott, amiből ő kimarad.
Lent ült az egyik középső boton, amin a spárgáját szokta cincálni.
*
Biztosra vettem, hogy nem bírja sokáig, hogy nem ő a főszereplő,
nyilván felrohan a kakasülőre nagy dérrel-dúrral, és lezavarja onnan Csuvikát.
De nem ez történt, hanem valami egészen más.
Egyszer csak azt éreztem,
hogy az itatót tartó kezem hátát kaparássza egy tündér pici csőröcske.
Gyöngéden, finoman, óvatosan, nehogy véletlenül csípésnek gondoljam a dolgot.
Mintha puszikat dobált volna a kezemre pici boszorkányom...
És milyen sokáig ! Kitartóan, türelmesen, szelíden – mintha nem is ő lenne.
De ő volt – pedig nem jellemző rá sem a türelmes várakozás,
sem pedig az, hogy megérintené bármelyik alkatrészemet.
Csipikéék hízelgős-puszilkodós madárkák voltak, de Csivikéék nem azok.
Ritkán részesülök abban a megtiszteltetésben, hogy valamelyikük megérint.
(Az evés, az más : etetéskor én csak a konzol vagyok, nem a Szárnyatlan.)
*
Megvolt tehát a nagy öröm és olvadozás,
hogy Csivike milyen kis tündér tud lenni, ha akar -
és pár perc múlva ez a kis tündér majdnem megfulladt, a szemem láttára.
Csuvika épp nem evett vele (aktuális szónoklatával volt elfoglalva a sarokban),
és ez bizony nagy szerencséje,
mert ha ott van, bizonyára neki róttam volna föl az egész szörnyűséget.
Így nekem is szerencsém, hogy nem volt jelen, mert igazságtalan lettem volna.
Őt szoktam pirongatni, hogy legalább evés közben hagyja békén Csivikét,
ne akarjon akkor is udvarolni, mert az lesz a vége, hogy Csivike félrenyel.
Hát most tényleg félrenyelt, pedig Csuvika ott se volt.
*
Nem tudom, mi lelte pici tündéremet : valósággal zabált.
A zöld tálkából etettem, amiben a SPAR által árult VOGEL keverék lakozik :
nincs benne semmi más, csak zab meg köles, de a madárkák imádják.
Főleg Csuvika kedvence, de Csivike is szereti -
most pedig úgy falta, mint aki egy hete nem jutott egyetlen árva falathoz sem.
Csivikére nem jellemző a zabálás (az Csuvika műfaja),
meg amúgy is megfontolt madárka : ilyen sebességgel falni még sose láttam.
Talán attól félt, hogy mindjárt csatlakozik hozzá Csuvika ? Ki tudja...
Mondogattam neki végig, míg evett, hogy nem kéne kapkodnia,
nem veszi el tőle senki az etetőt meg ami benne van – de hát hiába.
Csivike csak zabált – és én szinte éreztem, hogy rossz vége lesz.
*
Lett is.
Egyszer csak öklendezni kezdett szegény kis tündérem,
hullámzott-rángatózott az egész teste,
ahogy próbálta kilökni magából a rossz útra tévedt magot – de persze nem sikerült.
Sokáig, nagyon sokáig nem sikerült.
Én meg csak álltam és néztem, hogy most fog meghalni a madaram,
és nem tehetek érte semmit a világon,
hisz jószerivel őt magát se látom, nemhogy a kis csőrét vagy torkát.
Pedig az volt a benyomásom, hogy talán fölállt a szájában egy zabszem,
mert úgy tűnt (de esküdni nem mernék rá), hogy nem tudja becsukni a csőrét.
A zabszem két vége pedig jó hegyes : ha úgy volt, ahogy látni véltem,
az bizony fölsérthette a kis szájpadlását, nyelvét alaposan.
Még ha rendesen látnék és bátrabb lennék, akkor se mertem volna hozzányúlni,
hisz ki tudja, nem csinálok-e nagyobb bajt, ha feszegetni kezdem a renitens zabot.
És mivel is feszegetném ?
Nincs erre a célra alkalmas csipeszem,
az ujjam meg túl nagy egy ilyen pici szájhoz, hiába kicsi a kezem.
*
Nem tudom, meddig haldokoltunk.
Ilyenkor az ember elveszti az időérzékét, óráknak tűnik minden pillanat -
de szerintem vagy tíz-tizenöt percbe biztos beletelt,
mire már reménykedhettem, hogy talán megúsztuk és mégse lesz temetés.
Bármiféle segítségre reményem se volt, késő este -
de még ha lett volna is : mire orvoshoz érek vele, rég megfullad a madár.
A fuldoklás (félrenyelés) még embernél is reménytelen,
nemhogy egy ilyen pici kis madárnál.
Felhívni felhívhattam volna a dokit –de hát mit tudott volna mondani szegény ?
Kissé eszement állapotban, de beletörődtem, hogy kész, vége, itt hagy Csivike.
Ugyanakkor azt is tudtam, hogy nem, nem igaz, ez lehetetlen.
Leginkább olyan volt az egész, mintha nem is velem történne,
vagy csak egy rossz álom lenne, amiből majd mindjárt fölébredek.
*
Aztán fölébredtem, tényleg.
Hosszas küszködés után szegény kicsikém valahogy elrendezte a száját,
és kezdett lassacskán megnyugodni, velem együtt.
(Csuvika egyáltalán nem volt megrémülve, nem is vett részt az eseményekben.)
Lehet, hogy helyesen gyanakodtam a zabszemre,
mert Csivike még másnap reggel se kérte a kezemből a zabot,
és a többi eleséggel is nagyon óvatosan bánt szegénykém.
Lehet, hogy tényleg fölsértette kicsit a száját a fejre állt zabszem.
Már feltéve, hogy jól gondolom, és tényleg az volt a bűnös.
Illetve hát nem az volt a bűnös, hanem a féktelen, kapkodó habzsolás.
De ez ellen meg mit tehetek ? Hogy védjem meg a madárkákat saját maguktól ?
*
Mindenesetre szörnyű volt ismét szembesülni vele,
hogy semmi kis pókfonálon lóg az életünk,
és bármi baj megtörténhet bármelyik percben,
hiába képzelem, hogy biztonságban vannak a madárkák és vigyázok rájuk.
Hála a Papagáj-Gondviselésnek, ezt most megúsztuk.
De ki tudja, mikor jön a következő, és megússzuk-e azt is ?
*
*
*
(2018)
*
*
Új kommentek