Illetve nem megint, hanem még mindig lábikó.
Lévén aggodalmas és döntésképtelen vénasszony,
tegnap az alábbi levelet küldtem Tamás Doktornak :
*
(Aki rendszeresen olvas minket, nem sok új infót talál benne -
de mégiscsak itt a helye, a történelmi hűség kedvéért.
A képek a doki számára lettek feliratozva.)
*
Kedves Doktor Úr, Kedves Tamás !
Tegnap bejelentkeztem Csuvikámmal egy (feltehetően röntgenes) vizsgálatra,
ám nem sokkal a telefon után máris elbizonytalanodtam afelől,
hogy szükség lesz-e erre a találkozásra.
Mindjárt mondom (és képeken mutatom), hogy mi a probléma és hol tartunk vele.
A szerda délutáni időpontomat hétfőig még szeretném tartani :
addig (remélem) csak eldől egyértelműen,
hogy rendben van-e már az a sérült lábacska, vagy mégsem.
Ha hétfőn dél körül telefonálok,
akkor még nyilván elkél szerdáig az esetleg fölöslegessé vált időpontom,
és Ön nem marad munka nélkül.
*
Csuvikát valamilyen baleset érte még annak a hétnek a szombatján,
amikor voltunk Önnél karmot vágatni.
Késő este történt a dolog, közvetlenül villanyoltás előtt –
és én pont nem láttam, hogy mi is volt pontosan,
mert épp akkor szaladtam ki az előszobába az esti kalitkatakarítás szemetével,
utána meg friss vizet hoztam az itatóba.
A kettő együtt nem tart fél percig – mégis közben történt valami baj.
Amikor kimentem, Csuvika még békésen falatozott az egyik etetőből,
mire visszajöttem, már fönt ült a kakasülőn (ahol mindketten alszanak),
és nagyon furcsán tartotta a jobb lábát. (Az első két képen látható.)
Mint később kiderült, nem tudta összezárni a kis “öklét”,
és behúzni sem tudta a lábacskáját a hasa alá.
Továbbá ráállni sem tudott : borzasztó sokat kínlódott szegénykém,
míg egy lábon valahogy elhelyezkedett az alváshoz.
*
Másnap vasárnap volt :
a Jász utcába nem mehettünk, rohantunk Miklós Doktorhoz.
Bár persze tudtam, hogy vasárnapi ügyeletben
(amikor Miklós egyedül van egy asszisztenssel)
röntgen nyilván nem lesz. De nem is kellett (ha igaz) :
Miklós csak úgy szemre és tapintásra teljesen biztosan állította,
hogy az a lábacska nincs sem eltörve, sem kificamodva.
Talán megrándította vagy nagyon megütötte szegény madár.
Adott Csuvikának METACAM szirupot (ha jól emlékszem a nevére),
és itthonra is kaptunk pár napi adagot egy fecskendőben,
hogy adjam neki almára csöpögtetve.
*
Így is lett : Csuvika szorgosan nassolta esténként az almát az elixírrel,
a lábacskája pedig látványosan javult.
Már a második este tökéletesen összezárta a kis öklét,
amikor elkapta előlem a vékony spárgát,
amivel az éjszakai köleskéjüket szoktam felkötözni a rácsra.
Az ülőbotokra szépen ráfogott, bicegni már nem láttam,
a beteg lábacskáját pedig be tudta húzni, majdnem teljesen.
(Ez a második két kép.)
*
Tegnapelőtt viszont igen megijedtem,
mert az én kis gyógyultnak hitt betegem megint akart nekem segíteni spárgát kötözni
(közben a fájdalomcsillapító már régen elfogyott),
és megint nem volt képes ráfogni a vékony madzagra : nem zárult össze a kis ökle.
Próbálta szegénykém a másik lábával elkapni –
ám akkor meg az derült ki, hogy nem tartja meg őt a sérült lába,
majdnem lepottyant a kakasülőről.
Egy világ dőlt össze bennem, hogy ezek szerint mégsem vagyunk túl a problémán,
és másnap (tegnap) hívtam Önöket.
Azt még hozzá kell tennem (elmondtam a telefonban is),
hogy Csuvikán az égvilágon semmi nyoma nem látszik annak,
hogy szenvedne vagy bármi baja lenne :
a baleset estéjén nagyon odavolt, de már másnapra javult az állapota,
a METACAM hatására pedig teljesen visszaváltozott régi önmagává.
Viszont attól mégis nagyon megijedtem tegnapelőtt este,
hogy ezek szerint mégse működik rendesen a lába, még ha talán nem is fáj neki.
Most viszont megint nem tudom, hogy mit gondoljak :
nem sokkal a tegnapi telefon után azt vettem észre (ez látható az utolsó képen),
hogy Csuvika tökéletesen behúzott lábacskával ücsörög –
vagyis máris nem igaz, hogy nem tudja összezárni a kis “öklét”.
Este pedig azt is módom volt látni,
hogy kinyújtóztatta az egészséges lábát, mert nyilván elzsibbadt –
és amíg nyújtózkodott, remekül megtartotta őt a beteg lába.
*
Most itt tartunk.
Nem tudom, mit gondoljak minderről –
de azt tudom, hogy orvoshoz vinni csak akkor szeretném Csuvikát,
ha elengedhetetlenül szükséges.
Mint tudja Doktor Úr, ő sajnos nem hagyja magát megfogni (Csivike simán),
így a befogás mindig egy horror : percekig tartó kergetőzés a kalitkában,
amikor Csuvika üti-vágja magát mindennek, nagy rémületében.
A beteg lábacskájának ez a tortúra most különösen nem tenne jót –
de persze ha azt látom még a következő pár napban, hogy szükséges a találkozás,
akkor kénytelenek leszünk előadni a befogós műsorunkat is.
Ám ha továbbra is úgy tapasztalom,
hogy használja szépen a kis lábát Kék Hercegem,
akkor inkább nem élnénk a szerdai lehetőséggel.
Nem tudom, mi lehetett ez a váratlan visszaesés tegnapelőtt este,
amitől úgy megijedtem.
(Persze Murphy törvényei értelmében majd akkor jön a következő,
amikor már lemondtam a szerdát....)
Köszönöm, ha végigolvasta Doktor Úr a levelemet –
választ nem feltétlenül várok, hisz tudom, hogy drága az ideje.
Csak el akartam mesélni, hogy miről is van itt szó pontosan.
Ha Csuvika nem produkál újabb ijesztő tüneteket,
akkor majd hétfőn telefonálok a rendelőbe, és lemondom a találkozást.
(Én telefonon általában nem vagyok elérhető,
mert a madárkák frászt kapnak a csörgés hangjától,
így a telefonjaim többnyire ki vannak kapcsolva.)
Addig pedig szép hétvégét kívánunk, sok szeretettel :
Csivike, Csuvika és B.Á.
*
*
Tegnap este küldtem át a levelet, és ma délben már itt volt a válasz :
Tamás Doktor nem látja veszedelmesnek a lábacska állapotát,
a képek és a leírás alapján.
Reméli, hogy jövő hétre rendbe is jön, és akkor nem kell mennünk a Jász utcába.
Addig meg majd figyelem, árgus szemekkel.
Ez persze nem is olyan egyszerű :
Csuvika okos kis madár, hamar megtanulta, hogy nem bízhat a lábában.
Tegnap este hiába adódott megint alkalom,
hogy láthassam, rá tud-e hát fogni a vékony spárgára, ahogy szokott :
Csuvika nem akart se csalódni, se mérgelődni,
így eszébe se jutott a kis lábával nyúlkálni a spárga után, beérte a csőrével.
Azzal kapkodta el előlem a madzagot, mint valami ügyetlen kis buta madár,
aki nem is képes marokra fogni mindazt, ami érdekli a világból.
Csuvika szereti “kézben” tartani azt, amivel éppen játszik -
kudarcot vallani viszont nem szeret,
így tegnap már meg se próbálkozott azzal, ami két nappal előbb nem sikerült.
Úgyhogy a madaram nagy eszének is megvan a maga hátulütője,
mert ha Csuvicsek továbbra is okosan elkerüli az olyan helyzeteket,
amelyek esetleg kudarccal fenyegetik,
akkor én sose fogom látni, hol is tart éppen a beteg lábacskája.
*
Amint már a vendégkönyvben írtam az éjjel :
szegény kis gazfickómnak nem a lába most a legnagyobb gondja,
hanem az eső – ami már tényleg nem is eső, hanem szabályos özönvíz.
Hiába mondogatom neki, hogy születhetett volna galambnak vagy verébnek,
és akkor tényleg volna oka rettegni az esőtől -
Csuvika így is magán kívül van a félelemtől,
ahogy hallgatja az eső dobolását az erkély tetején.
Az este már komolyan attól féltem, hogy infarktust kap :
tárogatta a kis szárnyait, mint a nyári hőségben,
hang nélkül tátogott a kis csőrével, mint aki nem kap levegőt,
és semmit se kért vacsorára, bármit kínáltam neki.
Ő, a kis evőgép – aki máskor képes félórákig folyamatosan falni !
Sajnos, Csuvika nagyon érzékeny és gyáva kis lélek, hiába tűnik vagány fickónak.
Pici korában hisztis és nyafka nebáncsvirág volt,
mára pedig annyi maradt ebből, hogy igen látványosan tud félni.
*
Én viszont a Kisgoncik miatt félek, sőt rettegek egyre jobban.
A szabályos felhőszakadás, amiről azt írtam pár nappal ezelőtt,
hogy ennél rosszabb már nem jöhet, azóta is ismétlődik minden áldott éjjel -
és még jó, ha napközben időnként abbamarad egy darabig.
Ezek a szerencsétlen kismadarak napsütést még talán nem is láttak,
mióta kinőttek a szüleik hasa alól.
Biztos azt hiszik, hogy ilyen a világ, és nem is volt érdemes megszületni.
Én meg nem tudom élvezni a gyönyörű őszömet,
ami végre, most az egyszer, épp olyan, amilyennek mindig is szeretném -
mert most meg itt vannak a Kisgoncik,
és nekik pont nem jó az, ami nekem nagyon is megfelelne.
Hány évben dühöngtem és szentségeltem ilyentájt,
hogy legyen már vége az átkozott nyárnak,
tűnjön el a napocska, és jöjjenek végre szép kövér felhők a helyére -
de a disznó nap csak sütött még novemberben is,
és nem akart megjönni a borongós őszöcském sehogy sem.
Most bezzeg itt van – mert most kivételesen nem vártam.
Azaz dehogynem –
csak most a Kisgoncik szempontjai fontosabbak lennének, mint a sajátjaim.
*
Hiába bízom a jó kis fészkükben,
azért mindennap a frász tör, mikor megyek etetni,
mert egyszerűen hihetetlen, hogy ezek a kis szerencsétlenek még élnek.
Ámulva csodálom a szüleiket, akik nem adják fel, teszik a dolgukat.
Pedig Gonciöcsi alighanem beteg vagy retardált...
Sokáig aggódtam, hogy ő talán ki sem tud jönni a fészekből,
de tegnap bent maradtam a kisszobában vacsoraosztás után,
és kifigyeltem, hogy bizony kijön ő is,
csak megvárja, míg az idegen galambok eltűnnek az erkélyről.
A húgocskája már vagy két-három napja beleveti magát a tömegbe,
de Öcsike nem ilyen bátor, sőt a magocskáktól sincs elragadtatva.
Tegnap is szinte hiába jött le a betonra :
ott is csak az apját nyúzta, őt kergette, neki sírt, hogy etesse a csőréből.
Közben Goncihugi gyönyörűen eszik már egyedül a betonról,
és evéstől függetlenül is ki szokott jönni sétálni,
mert szinte mindig kint találom őt, ha megyek etetni.
(A láttomra persze illedelmesen hazamegy - nyilván így tanították a szülei -,
így kép sajnos nincs róla, hogy a Kisasszony a betonon lófrál.)
Gonciöcsit viszont az eleség se csábítja kifelé,
ő még mindig azt várja inkább, hogy a szülei menjenek be hozzá a fészekbe.
*
Nagyjából már röpködniük kéne szegénykéimnek
(tegnap és tegnapelőtt voltak egy hónaposak) -
de hát csoda, hogy nem röpködnek ?
Hisz az is csoda, hogy egyáltalán élnek !
Mikor is tanítanák őket a szüleik, ha egyszer folyton zuhog az eső ?!
Itt fognak megöregedni a fészekben, szegény kicsi drágaságaim.
Ők lesznek az én örök-fiókáim.
Ahogy elnézem az IDŐKÉP-et.... egyedül abban lehet bízni,
hogy sose szokták eltalálni a prognózist.
De amilyen pechünk van... nagyon is meglehet, hogy pont most találják el.
Mindenesetre drukkoljatok ennek a két kis tündérmadárnak,
mert ők már eddig is igazi hősök, hogy próbálnak életben maradni.
*
*
(Utólagos megjegyzés :
A fényképeket elnézve, már én se tudom, hogy melyik Kisgonci melyik.
Szabad szemmel úgy látom, hogy a kisebbik ugrál ki a fészekből :
ebből gondoltam, hogy ő a kislány, mert a tojó mindig kisebb, mint a hím.
Ugyanakkor a képeken a kisebbik madár tűnik betegnek,
és a nagyobbnak van teljesen egészséges formája.
Így most már nem mernék esküdni rá, hogy melyikük az életrevalóbb.)
*
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek