Jaj, ha ti azt tudnátok,
mennyire féltem én ma bemenni a kisszobába,
hogy abszolváljam az erkélyen a galambkák déli etetését !
Egész éjjel szakadt az eső,
de nem is szakadt, hanem dézsából öntötték -
ráadásul olyan hideg volt, amilyen tavaly még télen is ritkán :
bármennyire is bíztam a jó kis fészekben,
nagyjából kizártnak tartottam,
hogy a szegény Kisgoncik túléljék ezt a szörnyű éjszakát.
*
A szívem szakadt meg értük,
mert hiszen olyan kis tündérek, már majdnem kész galambok -
és persze bántott a lelkiismeret,
mert hiszen tudtam, hogy ha meghalnak, az csakis az én hibám.
Kellett nekem szülinapi ajándék...
Miért is nem dobtam ki őket friss tojás korukban ?
Akkor most nem szenvednének.
Totális pánikban és gyászban telt az egész éjszakám meg a délelőttöm :
amúgy is rossz kedvem volt,
úgy mentem délben az erkélyre, mint aki a vesztőhelyre készül.
Vittem a százezer nejlon zacskót meg a gumikesztyűket,
mert biztosra vettem, hogy két kis halott vár a fészekben.
Nagy volt a csönd az erkélyen egész délelőtt :
ez is arra vallott, hogy valami baj van,
mert az eső nem esett, ilyenkor randalírozni szoktak itt a galambkák.
Nem hallottam sem a kicsik édes kis hangját,
sem a szülőket, hogy tanitgatnák vagy kommandíroznák őket.
Biztos voltam benne, hogy ebből nem lehet más, csak temetés.
*
Ehhez képest az egyik kis halottam békésen álldogált a ládában,
és onnan tekintgetett bele a világba -
a másikat viszont tényleg nem láttam sehol.
Próbáltam észnél maradni,
nyugtatgattam magam, hogy el még nem repülhetett,
így ki sem eshetett az erkélyről,
hisz ahhoz már nagyon magasra kéne fölrepülnie :
gondoltam, talán bebújt a nagy láda mögé.
De egyedül ? Azért ez se tűnt nagyon valószínűnek...
*
Mindenesetre leguggoltam
(bár szabad szemmel is láttam, hogy senki sincs a láda melletti sarokban),
és csodák csodája : a masinám kijelzőjén rögtön megjelent a másik gyerkőc !
Fönt kuporgott a láda szélén, a sarokban.
Sem szabad szemmel (fölülről nézve)
sem a pici kis kijelzőn nem láttam őt egyáltalán, amíg álltam.
*
Hát akkor mégis megvannak ! Élnek !!!!
Édes-drága, ügyes-okos, stramm kis porontyaim !
Túlélték ezt a szörnyű éjszakát, aminél rosszabb már nemigen jöhet.
Hála a Galamb-Gondviselésnek,
meg a szuper kis fészküknek, ami megvédte őket !
*
Hogy mekkora kő (sőt valóságos szikla) gördült le rólam,
azt el se tudjátok képzelni – én meg nem tudom leírni.
Ma négyhetes az én kis szülinapi ajándékom, a húgocskája meg holnap lesz :
elkiabálni nem szeretném (Isten ments !!!),
de most már talán van rá esélyük, hogy igazi galamb lesz belőlük.
*
Goncihugi (a kisebbik) már tegnap délután igazi amazonként viselkedett :
addig-addig nézte vágyakozva a nagyok falatozását,
míg halált megvető bátorsággal közéjük vetette magát, a láda pereméről.
(Kép erről sajnos nem készült,
mert - bár a kicsik egyáltalán nem félnek tőlem, meg se rezzennek,
ha közelítek feléjük a locsoló kannával vagy a magocskákkal -
addig Goncihugi sem ugrik le a betonra, míg a nagyok meg nem érkeznek.
Márpedig a nagyok addig nem jönnek, míg én jelen vagyok és nyitva az ablak.)
*
*
Gonciöcsi még ma is csak a fészekben sírt,
hogy ő is éhes, és nagyon szeretne a magocskák közé ugrani -
ám nem valami bátor legény szegénykém, neki ez még nem sikerült.
Csak nyújtogatja lefelé a kis nyakát, és közben zokog, hogy nem mer ugrani.
Így őt még a fészekben cumiztatják a szülei -
amiből persze Goncihugi se szeretne kimaradni,
mert bármilyen finomak is a magocskák, azért Anyuci jobbat ad a csőréből.
Annyira édesek, ahogy boldogan verdesnek a kis szárnyukkal,
mikor a szüleik etetik őket !
És hozzá az a bűbájos hangocskájuk ! Mintha egy kisegér sírdogálna...
*

Benti kis gazfickóimról is volna mit mesélnem – de valahogy most nem illik ide.
Majd valamelyik nap pótolom.
Annyit mindenesetre elmondok, hogy Csuvika lába (úgy tűnik) teljesen rendbejött.
Az eső őt is megbolondította : rajta van a bikaság szegénykémen,
Csivi Pipi nem győz menekülni felajzott lovagja elől.
De eddig még nagyobb baj nem lett ebből – maximum a lelkecskék sérültek.
*
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek