... mármint a legutóbbi mese vége.Tévedtem, hála Istennek : épségben megvannak még a kisgalambjaim. Már nem túl sokáig, mert hamarosan végleg kirepülnek: igazában nem is tudom, hogy itthon alszanak-e még. Életkoruk szerint így kéne legyen – de hát ezek, szegénykék, a fészkükből is hamarabb lettek kiüldözve, mint a tavalyiak. Lehet, hogy már a nagy virágláda mögötti alvást sem engedi meg nekik Tubiapu – noha még csak tegnap láttam őket először az erkélyrácson ücsörögni, szerintem talán még nem is tudnak rendesen repülni. Biztosat mondani nemigen tudok semmiről, mert a tubiszülők úgy félnek tőlem változatlanul, hogy ha csak bemegyek a kisszobába (és még nem is vagyok az ablak közelében), azonnal vészjeleket adnak, a picikéim pedig szófogadóan eltűnnek, mint a kámfor. Roppant mód meg vagyok sértve emiatt, mert hisz vagyonokat költök az ellátásukra, a megszakadásig cipelem nekik (jó messziről) a búzát meg a kukoricát, folyton azon töröm a fejem, hogyan és mivel lehetne az erkélyüket még komfortosabbá és biztonságosabbá tenni – mégis én vagyok az utálatos ember és a rém, akitől menekülni kell. A régebbi galambkáimmal nem így volt – de hát azóta sokat romlott a világ, ezek a mostaniak biztos többet tapasztaltak már a gonoszságból, mint a régiek.
*
Pár órával ezelőtt leírtam már a vendégkönyvben, hogy mi lett a hétfői mese vége (ma péntek van), de most ide is bemásolom ugyanazt a szöveget, hogy gyorsabban haladjunk – meg azért is, mert a vendégkönyv bejegyzései távolról sem örök életűek (nem mintha a blog az lenne), előbb-utóbb el fognak tűnni, ahogy telik a tárhely. Itt van tehát a lényeg, amit már egyszer leírtam – aztán mindjárt folytatom is tovább, nem jelzem, hogy honnan.
*
Életem egyik legszörnyűbb éjszakája volt az a június elsejei, mert majd' megőrültem a szánalomtól, a tehetetlenségtől meg a lelkiismeret-furdalástól. Ugyanis hiába imádom a galambkáimat, gyáva, pánikos és ügyetlen vagyok ahhoz, hogy érdemben segítsek rajtuk, szükség esetén. Ugyanakkor szembe is köpném magam, ha legalább meg nem próbálnám - és ettől voltam egy frászban akkor éjjel, hogy mit fogok csinálni a kicsikkel és hogyan, ha tényleg elzavarta egy idegen galambpár a kedves szülőket. (Sajnos történt már ilyen : még 2007-ben, a fiókák kikelése előtt három nappal lettek elűzve a szülők a tojásaikról. Ők kint zokogtak az egyik szemben lévő fán, én meg idebent - de nem tudtam mit tenni.)
*
Ám most végül jóra fordultak a dolgok - hála Istennek ! Hatalmas boldogság és hatalmas megkönnyebbülés volt - csak pont senkinek nem tudtam frissiben elmondani a jó híreket.
Nem bírtam aludni menni azon az éjszakán, annyira el voltam keseredve : a blog miatt úgyis itt kotlottam szinte hajnalig, aztán meg szándékosan húztam az időt, mert a lelkem mélyén nem akartam elhinni, hogy igaz lehet ez a borzalom, és ilyen csapás érhet minket, hogy árván maradnak a félkész kisgalambok.És milyen jól tettem, hogy kivártam a hajnalt !
Beóvakodtam a kisszobába, és elég messziről figyeltem az ablakot : az "idegen galamb" ott ült a rácson, és érdeklődve tekintgetett le a nagy láda felé, ami mögött a kicsik rejtőznek. Majdnem sötét volt még odakint - de sejtettem, hogy érdemes várni. Amikor pedig az "idegen" elkezdett szép halkan, hívogató hangon turbékolni (egész jól értek már galamb-nyelven), biztos voltam benne, hogy közeleg a happy end. És tényleg !!! Egy idő múlva a kicsikéim előtotyogtak a láda mögül, és rögtön letámadták az "idegent", hogy adjon nekik enni a csőréből. Közben Tubianyu is előkerült, így együtt falatozott a család - mégpedig háborítatlanul, mert ilyen korai időpontban még nem volt az erkélyen senki, rajtuk kívül.
Rólam meg akkora kő gördült le, hogy most meg a megkönnyebbüléstől szállt ki minden erő belőlem. Már sütött a nap, amikor ágyba kerültem - de nem bántam egy kicsit sem. Rég voltam ilyen boldog, mint azon a keddi hajnalon... talán mégis felnőhetnek a kicsikéim.
Vagyis az "idegen galamb" Tubiapu volt, csak azért nem ismertem föl biztosra este, mert nagyon rajta volt a bikaság szegénykémen, és szinte duplájára fújta föl magát, hogy ennyivel is hódítóbb legyen. Alighanem a gyerkőcök is azért lettek ilyen hamar kiebrudalva a fészekből (és azért bánhatott velük az apjuk a szokásosnál durvábban), mert nagyon gyötörte az udvarolhatnék, és máris újabb fiókát akart gyártani, bár a meglévők még ki se repültek. Ilyen csodát is láttunk már (az idő mindenre hoz példát előbb vagy utóbb) : Foltos Papa 2007-ben Incurkával ült az új tojásokon, mert Incurka (aki sajnos egy szem gyerek volt, Pincurka nem kelt ki a tojásból) messze nem volt még röpképes, amikor már megtojta az anyja a testvérkéit. Még kotlott is rajtuk nagy komolyan, egyedül, mikor az apukája elment enni.Szóval Tubiapu nagy dolgokra készült – én viszont jól kitoltam szegény kis Tubianyuval. Úgy alakult másnap, hogy kétszer is rosszkor szaladtam be valamiért a kisszobába : a láttomra Tubianyu mindkét alkalommal rémülten ugrott ki a fészekből. Voltaképpen csak ekkor állt össze bennem a kép, hogy miért volt Tubiapu előző este annyira MÁS, és azt is felfogtam végre a nagy eszemmel, hogy itt újabb fészkelés terveződik. Tojáska viszont még nem volt : gondoltam, itt a ragyogó alkalom, hogy kitakarítsam végre tisztességesen a fészek ládáját, hogy az újabb pincurkák már kifogástalanul tiszta lakásban nőjenek föl.
Igen ám – csak épp arra nem gondoltam, hogy elkéstem a tüsténkedéssel, illetve igen rossz időpontot választottam hozzá. Jobb lett volna megvárni, míg megszületik az első tojás, hisz azt még nem ülik a szülők, de el sem hagyják ijedtükben végleg, ha már egyszer megvan. Mentségemre szolgáljon (bár persze mindezt akkor nem gondoltam végig), hogy a kedd egy viszonylag laza nap, de utána csak a hétvégén lett volna időm akkora munkába fogni, amit az erkély elég tisztességes letakarítása jelent. Szegény Tubianyu viszont alighanem kevéssé díjazta szorgos munkálkodásomat, mert tojás azóta sem született a szép tiszta ládában. Gyanítom, hogy felköltözött szegénykém egy emelettel följebb (ahol ugyan csak keskeny kis virágerkély van, de régebben ott is fészkeltek galambok a virágcserepekben), vagy pedig elpottyantotta csak úgy akárhol a tojáskáját. Borzasztóan sajnálom, de hát muszáj volt már a takarítást is megejteni valamikor. Nekem sem esett jól, hiszen a pindurkák ott reszkettek végig a nagy virágláda mögött, és nyilván a frászt hoztam rájuk, amíg odakint matattam az erkélyükön. (Ott is ki kéne már takarítani végre, a nagy láda mögött, mert elképzelni is rossz, miben ülhet ez a két szegény kis gyönyörűség – de hát azzal végképp meg kell várnom, míg majd véglegesen kirepülnek szegények felnőttként a nagyvilágba.)
Mit meséljek még ? Tegnap (azaz június 4-én, huszonhat illetve huszonhét napos korukban) láttam Gombóckát és Gömböckét először az erkélyrácson ülni : kapaszkodtak veszettül, és hiába adott Tubiapu vészjeleket, amikor megjelentem, elmenekülni még nem tudtak. De a rácsra valahogy mégiscsak fölrepültek – mégpedig két nappal hamarabb, mint tavaly Irinyó és Pirinyó. Ők ennyi idős korukban még a fészekből se lettek kiebrudalva – szegény kis idei drágaságaim meg már lassan egy hete a virágos láda mögött alszanak, sajnálatosan.Ma már a repüléssel is próbálkoztak – és csak remélni merem, hogy nem lesz belőle baj. Nem volt boldog gyerekkoruk, és nem is hittem igazán, hogy épségben felnőnek, hisz más se jutott nekik az életük első három hetében, mint eső és novemberi hideg. Mégis galamb lett belőlük – amiért nem győzöm ámulva csodálni a szüleiket. Lassan bele kell törődnöm, hogy elveszítem őket – és csak a reményem marad, hogy jóra fordul a drága kicsi életük.
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek