Hogy megértsétek rendesen mindazt, amit ma el akarok mesélni nektek, megint Ádám és Évától (vagy legalábbis egy hónappal ezelőttről) kell kezdenem a krónikát. Szerencsére kommentben már leírtam Csuvika majdnem-balesetét, még frissiben, a december 8-ról 9-re virradó éjszakán. Az egyszerűség kedvéért most idemásolom az akkori szöveget. Utána mondom a folytatást - de bizony a mai mesém itt kezdődött, jóval karácsony előtt.
*

*
Most lettem kész a mai (tegnapi) napra rendelt munkálkodással :
ha azt mondom, hogy meg vagyok dögölve, még nem is mondtam semmit.
Abszolváltam végre a mászóka-zuhanyozást : tegnap akartam, de nem voltam jól.
Remek móka, olyan öt-hatórás munka.
Ha nem kötöztél még gyors egymásutánban több száz csomót vékony spárgából,
jó szorosan - akkor nem is tudod, hogy mi az élet.
Kezecskéim rojtosak, hátam beszakad, derekam letörik -
pedig a vége felé már ülve csináltam, amit lehetett.
Majdnem fél kilenc volt, mire végeztem :
akkor meg már kezdeni kellett volna a madárkákkal az esti szertartásainkat.
Az megint legalább másfél óra ácsorgás - hát nem voltam rá képes.
Muszáj volt előbb egy kicsit leülnöm pihegni -
így volt vagy fél tizenkettő, mire ágyba kerültek szegény kincsecskéim.
Én meg állhattam neki (éjfélkor !) folytatni ugyanazt, amit egész nap csináltam,
ugyanis Csuvikát majdnem baleset érte a finisben,
mikor már vége felé jártam a mászókás mókának.
Arra kaptam föl a fejemet (ott ültek pont fölöttem az ágakon),
hogy Csuvika valahogy furcsán csapkod a szárnyacskáival.
Hát tényleg furcsa volt szegénykém : egy helyben repült (azaz csak próbált),
ugyanis az egyik lába beleakadt az ágakon lógó hinta madzagjába.
Persze - mert az láncszemezett műrafiából készült... a franc a hülye fejemet !
Mentségemre szolgáljon (de persze nem szolgál), hogy ezer éve megvan,
Csipikéék is rengeteget mászkáltak rajta, és sose volt belőle semmi baj.
De talán nem voltak ilyen borzalmas karmaik, mint most Csuvikának.
Gondolhatod...
Egy másodperc alatt felmértem, hogy nem tudok segíteni szegény madáron,
ugyanis megfogni nem hagyja magát,
és ha föllépnék a sámlira, hogy elérjem őt a szekrény tetején,
olyan pánikba esne, hogy eltörné (tán még ki is szakítaná) azt a gyufaszál kis lábát.
Nem kívánom azt a néhány másodpercet senkinek, amíg ott vergődött...
Én meg alatta vergődtem, hogy most mi lesz,
hisz plusz ijedség nélkül is megtörténhetett volna, hogy eltöri a kis lábát.
De végül nem törte el...
Fájni ugyan fájhatott neki, mert erősen rezegtette a farkát szegénykém -
de fél perc múlva már ugyanúgy tette a szépet Csivikének, mint a baleset előtt.
Néztem később a kis lábát többször is, nem látok rajta semmi rendelleneset.
Biztos le akart mászni az ágról a hintára,
és ehhez használta volna azt az istenverte madzagot - mint máskor is.
Csak eddig sose lett belőle baj - most meg lett.
Képzelheted, hogy egy percig sem maradhatott tovább a kötél :
lefektettem a madárkákat, aztán kicipeltem a konyhába az ágaikat,
és kicseréltem mind a négy hintácskán a láncszemezett madzagot vastag spárgára.
(Sajnos nem elég vastag - de kevésbé veszélyes, mint a láncszemek.)
Boldogságom határtalan volt, mert másra se vágytam még az éjszakában,
mint arra, hogy további csomókat kötözgethessek, a rongyosra csomózott ujjaimmal.
Majdnem egy óra volt, mire kész lettem és vissza is pakoltam a "vázákat" a helyükre.
ha azt mondom, hogy meg vagyok dögölve, még nem is mondtam semmit.
Abszolváltam végre a mászóka-zuhanyozást : tegnap akartam, de nem voltam jól.
Remek móka, olyan öt-hatórás munka.
Ha nem kötöztél még gyors egymásutánban több száz csomót vékony spárgából,
jó szorosan - akkor nem is tudod, hogy mi az élet.
Kezecskéim rojtosak, hátam beszakad, derekam letörik -
pedig a vége felé már ülve csináltam, amit lehetett.
Majdnem fél kilenc volt, mire végeztem :
akkor meg már kezdeni kellett volna a madárkákkal az esti szertartásainkat.
Az megint legalább másfél óra ácsorgás - hát nem voltam rá képes.
Muszáj volt előbb egy kicsit leülnöm pihegni -
így volt vagy fél tizenkettő, mire ágyba kerültek szegény kincsecskéim.
Én meg állhattam neki (éjfélkor !) folytatni ugyanazt, amit egész nap csináltam,
ugyanis Csuvikát majdnem baleset érte a finisben,
mikor már vége felé jártam a mászókás mókának.
Arra kaptam föl a fejemet (ott ültek pont fölöttem az ágakon),
hogy Csuvika valahogy furcsán csapkod a szárnyacskáival.
Hát tényleg furcsa volt szegénykém : egy helyben repült (azaz csak próbált),
ugyanis az egyik lába beleakadt az ágakon lógó hinta madzagjába.
Persze - mert az láncszemezett műrafiából készült... a franc a hülye fejemet !
Mentségemre szolgáljon (de persze nem szolgál), hogy ezer éve megvan,
Csipikéék is rengeteget mászkáltak rajta, és sose volt belőle semmi baj.
De talán nem voltak ilyen borzalmas karmaik, mint most Csuvikának.
Gondolhatod...
Egy másodperc alatt felmértem, hogy nem tudok segíteni szegény madáron,
ugyanis megfogni nem hagyja magát,
és ha föllépnék a sámlira, hogy elérjem őt a szekrény tetején,
olyan pánikba esne, hogy eltörné (tán még ki is szakítaná) azt a gyufaszál kis lábát.
Nem kívánom azt a néhány másodpercet senkinek, amíg ott vergődött...
Én meg alatta vergődtem, hogy most mi lesz,
hisz plusz ijedség nélkül is megtörténhetett volna, hogy eltöri a kis lábát.
De végül nem törte el...
Fájni ugyan fájhatott neki, mert erősen rezegtette a farkát szegénykém -
de fél perc múlva már ugyanúgy tette a szépet Csivikének, mint a baleset előtt.
Néztem később a kis lábát többször is, nem látok rajta semmi rendelleneset.
Biztos le akart mászni az ágról a hintára,
és ehhez használta volna azt az istenverte madzagot - mint máskor is.
Csak eddig sose lett belőle baj - most meg lett.
Képzelheted, hogy egy percig sem maradhatott tovább a kötél :
lefektettem a madárkákat, aztán kicipeltem a konyhába az ágaikat,
és kicseréltem mind a négy hintácskán a láncszemezett madzagot vastag spárgára.
(Sajnos nem elég vastag - de kevésbé veszélyes, mint a láncszemek.)
Boldogságom határtalan volt, mert másra se vágytam még az éjszakában,
mint arra, hogy további csomókat kötözgethessek, a rongyosra csomózott ujjaimmal.
Majdnem egy óra volt, mire kész lettem és vissza is pakoltam a "vázákat" a helyükre.
*
Na de mi legyen a nagyobb hinták hosszabb madzagjaival ? Azoknak hiába magyaráztam, hogy hogyan kéne állniuk, ők bizony csak röhögtek és vígan tekeredtek. Nekem meg nem volt igazán kedvem (időm pláne nem) tartani őket addig, míg megszárad rajtuk a spárga.
Először arra gondoltam, hogy talán rájuk kéne kötözni egy-egy súlyt a konyhai mérleg készletéből : úgy képzeltem, hogy ha lehúzná őket a súlyocska, talán nem lenne kedvük tekeredni. Lehet, hogy ez butaság : mondom, hogy nem vagyok jó fizikából. Mindenesetre elvetettem az ötletet, mert a madárkák szempontjából balesetveszélyesnek tartottam, ahhoz meg túl sok dolgom volt még hátra, hogy itt maradjak a szobában és őrizzem őket.
*
De ha se a kezem, sem a súly, akkor mi legyen ?
A hintácskák azóta is összekötve búslakodnak (már este van), hogy jól megszáradjanak : feltételezem, hogy szárazon már nem óhajtanak majd galád módon ide-oda csavarodni.
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek